Kelet-Magyarország, 1996. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-25 / 173. szám
1996. július 25., csütörtök Forgóval mérik a minőséget A mi vendégeink is vinnének haza szabolcsi, szatmári, beregi tájjellegű szuvenírt Idegenforgalmi szakemberek keresték fel a falusi vendéglátókat Harasztosi Pál felvétele Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — Akár kétszázmilliárid forint is lehet a bevétele az idegenforgalomból hazánknak, ismétli a szlogennek beillő mondatot a tévéreklám. Ne firtassuk a valóságtartalmát, amelyet a szakemberek eltúlzottnak tartanak, hanem nézzük meg: a mi megyénk hogyan részesedhet ebből a bevételből? Van ugyanis egy ágazata az idegenforgalomnak, amelyhez majdnem minden specialitással rendelkezünk és már csak ki kellene aknázni. Ez pedig a falusi turizmus, amely az a rejtett tartalék, amelyet hozzáértéssel okosan fordíthatnánk előnyünkre. Ebben kalauzol dr. Hanusz Árpád, a Falusi Turizmus megyei szervezetének elnöke, akit egyben az országos szervezet alelnökének választottak. Nem a felső tízezer — Sose lesz a felső tízezer üdülési formája a falusi turizmus — állítja Hanusz Árpád —, de mindig is lesznek nagycsaládok, alacsony jövedelmű emberek, akik kíváncsiak rá, hogy éltek elődeink a falvakban. S mindig lesznek, különösen a mi megyénkben olyanok, akiknek szinte egyetlen bevételi forrása éppen a falusi turizmus lehet. Ám addig sok víznek kell lefolynia, stílszerűen a Tiszán, hogy ebből komoly bevételt, megélhetést, generációkra tervezhető egzisztenciális biztonságot szerezzen valaki. A falusi körülmények mellett az életvitelt kell megmutatni az érkezőnek, különben fizetővendéglátásra redukálódik ez a kikapcsolódási forma. Nehogy levágjuk az aranytojást tojó tyúkot — ez jutott eszembe a szakember figyelmeztetése hallatán. Arról van szó, hogy kizsákmányoljuk a Felső-Tiszát, mert ma boldogboldogtalan szervezhet vízi túrát a legnagyobb kincsnek számító folyónkon. A turisták nyomában szennyezett a víz, szemetes marad a part, elmenekülnek a vízimadarak, s már a csend, a táj érintetlensége, a nyugalom is a múlté. Ha időben nem avatkoznak be szakszerűen a folyamatba, és nem forgatjuk vissza a befolyó pénz egy részét, kihúzzák alólunk a talajt. Sokan azt hiszik, a falusi turizmus egyenlő azzal, hogy jól megetetjük, megitatjuk a vendéget és kész. A külföldiek ennyiért, de még jóval többért sem jönnének ide. írországi példát hoz Hanusz doktor: ott is megtanították a vendéglátásra a gazdákat és ma már komoly pénzt termel számukra az ágazat. Mint mondja, akkor lehet eredményes a falusi turizmus, ha az agrárgazdasággal együtt fejlesztik a mi megyénkben is. Amiből kevés van Míg korábban az oktatás nálunk szinte kizárólag a szállodaiparra épült, ősztől háromféle képzés során sajátíthatják el az ismereteket a falusi turizmusban fantáziát látók. Tanulnak maguk a vendégfogadásra vállalkozó emberek. Képezik azokat a tanácsadókat, akik piacra segítik a falusi vendéglátásba bekapcsolódó családok szolgáltatásait. S végül hét főiskolán, köztük a nyíregyházi tanárképzőn oktatják a két nyelvet beszélő idegenforgalmi menedzsereket. Mi lehet a megye vonzereje? A szakemberek egybehangzó állítása szerint a Tisza, de igen népszerű a külföldiek körében a lovasturizmus. Erre találtak jó példát a napokban Kovács István portáján az idegenforgalmi szakemberek: ő Nyíregyháza és Tokaj között szervez lovastúrákat. Dögén, Kis- várda alatt Berták Béla alakít ki egy lovascentrumot. Ehhez persze a lótenyésztést is magas szintre kell fejleszteni. A lovas-, a kerékpár- és a víziturizmus kombinálására vállalkozik a nyíregyházi tanár házaspár, Dallos Sándorék. Hanusz Árpád szerint a lovasturizmust csak úgy szabad jövedelemtermelő tényezőként számításba venni, ha valaki nem azonnal akar meggazdagodni' belőle, hanem generációs vállalkozásban gondolkodik. Akár a lószerszámkészítéssel is ki lehet egészíteni ezt a mifelénk hagyománnyal bíró ágazatot. Az idegenforgalomban a szállodák minőségét csillaggal jelzik, a falusi vendéglátóhelyek értékét napraforgó adja. A két éve használt értékmérés versengésre is készteti a gazdákat. A minősítéshez, egy országos hatáskörű bizottság működtetéséhez némi pénzre is szükség lenne, csakhogy ebből nincs. Pedig megyénkben is található néhány fogadó Tarpán, Tivadarban, Tiszalökön, amelyek jó pár napraforgósnak számítanának. Eveken át sürgették a szakemberek, készüljenek szép prospektusok, videofilmek a megye nevezetességeiről, amelynek a kedvéért eljönnek ide a külföldiek. Ma már, ha nem is bőséges, de van kínálat ezekből. Hanusz Árpádnak az a véleménye, hogy az összkomfortos Dunántúlról nem jönnek el azért a nyugati turisták, ha csak ugyanannyit kínálunk. Méz, dió, lekvár A többlet a festői Felső-Tisza, a terep- vagy túralovaglás, mert másutt ez gyakran az aszfaltra korlátozódna. S azért is bosszankodott már az alelnök, hogy a nyugati vendégek nem tudtak valami speciális megyei ajándékot vásárolni. Eladható lenne nyugaton a fehérgyarmati méz, a milotai dió, a szatmári szilvalekvár. Kis kiszerelésben, elfogadható áron kellene kínálni, csakúgy, mint a beregi keresztszemest, a paszabi szőttest. Mert nem a budapesti Folk-art hálózatban, méregdrága pénzen vásároló turisták keresik fel a megyét, viszont a mi vendégeink is vinnének hazai szabolcsi, szatmári, beregi tájjellegű szuvenírt. ..........-........................................................-................................................................................................................................................. ég láttalak! — mond- tad picikét zavart mo- 1 V sollya!. — Három hete és egy napja — makogtam sután, s alig vártam, hogy leülhessek a sarokban, észrevétlenül, mintha ott sem lennék; pedig nagyon jelen akartam lenni; merthogy: végre, huzavonák, magyarázkodások, félreértések. késlekedések és elmaradások után mégis... —Megálmodtam a hajadat — szaladt ki a számon, amikor észrevettem: divatosan aranyos, rövidre vágott a frizura; illik hozzád, habár a hosszabb, a leomló, a selymesen girlandos legalább any- nyira. —Akkor, csütörtökön elhúzódott a munkám, azért nem tudtam menni — kezdted a szabadkozást —. de én, mint oly sokszor már, végig sem engedtem gördülni az igazolást, zúdítottam rád a magamét, hogy: én sem értem rá, mert rohannom kellett, mert halaszthatatlan dolgaim elszólítottak, meg jobb is, hogy nem sikerült... (Jobb? Ugyan! Iszonyatosan rossz, mert nem volt elég kínlódni, Bontástéglák még hazudtam is, hiszen én akkor nem mertem a szemed elé kerülni. Miért? Nincs válasz, nem lesz sohasem.) —Tudod, hiszen mondtam, nem voltam itthon —folytattad a derékba tört szóláncot —, elutaztam, de amikor telefonközeibe kerültem, mindig hívtalak,.. (Igen, most pedig te rúgtad fel az őszinteség irdatlan — nem íratlan — szabályait, így, napok távolából úgysem ellenőrizhető semmi. Állj! Nem kell, dehogy kell a kontroll! Az első gyanakvásnál abbahagyni mindent! Ez tuti. Még a kialakulatlan féltékenység is gyilkolja a szerelmet.) (Ránkhullt a csönd. És akkor vettem észre, hogy nézel. Gyönyörű szemedet rám függesztve. Megbénulok. így csak te tudsz, tudhatsz. Mosolyogsz, de benne a szomorú, a stílustörést hozó valami. Oda nézel, ahová én nem merek. Pedig: káprázatos a lábad, ahogyan kihosszul a ruhából — szoknyanadrág, nadrágszoknya, tökmindegy, letépni való, megsemmisíteni...) —Ez a nyár ilyen — közölted —, de egy hónap még és lesz... —Mi? — Lesz... —És akkor? — Ugye, hívhatlak? —Hát, persze! — írj! Bárhonnan, bármikor, de valamit, hogy vagy, megmaradtál, hogy figyelsz rám... — Olvasnivalót hoztál? — Nem, az csak alibi: ne sejtsék: annyira hiányzol, mindig, mindenhol, mindenemből. Beledöglök... (Utánam jöttél a lépcsőház magasában, még adtam volna valamit. Igaz, te sem akartál úgy, csak szimplán elengedni. Felhős volt a tekintej ted. A pici csókod—puszid? — ne émelygősködjünk —> igen csókod — tudom, hogy igazi... Legalább annyira valóságos, mint amennyire hazug ez az egész, amit nyárnak nevezünk.) — Én is álmodtam — rugaszkodtál neki tőled szokatlan merészséggel az ajándék- mesének —•, nem tudom mikor, de igen. Valami gigapoliszban bolyongtunk. Mi, ketten. New York, Moszkva, Párizs, inkább Budapest. Igen, a miénk! A Váci utcánk, Kígyó utcánk, az V. kerület. A city. A kirakatok behemót üvegtáblái, mint a tükrök. Belenéztem az egyikbe. Mit gondolsz, mit dobott vissza rám a feszített foncsoros törékenység? Minket! Ahogy ott álltunk, tanácstalanul, félszegen, mint a csínytevésen rajtakapott gyerekek. Visszanéztünk az arcunkra, s nem mertünk magunkra ismerni. Mert nem hittük, hogy ez lehet, hogy egyáltalán, és hogy mive- lünk... A zóta csönd van. Folyik a lecsupaszított mondatok rendbe rakása. Olyan ez, mint amikor a bontástéglát egyengetik halomba. Szintéinek a darabok, de egy-kettő kilóg a mértaniság- ból. Iszonyatos körzők jelölik jövőnk megmásíthatatlan koordinátáit. r Pf Ppf Méla lesben Galambos Béla A vad védelméről, a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló már elfogadott törvény— amely csak jövő március elsejétől lép hatályba — a földtulajdonhoz köti a vadászati jogot (annak adományozásával együtt). Ilyen formán nemcsak a vadászok, de a szántóföldek, mezők, rétek, erdők, halastavak tulajdonosai is érintettek az ezután is sok vitával járó, merőben új alaphelyzeteket rögzítő jogszabályi rendelkezések által. A törvény szövegéből kiviláglik az akarat: a tulajdonosnak és a vadászati jog gyakorlójának ezután együtt kell működnie. De az a szándék is kiérződik, hogy az állam a — továbbra is a tulajdonában maradó — vadak védelméről igen szigorú szankciókkal próbál gondoskodni. A csekélyke vadvédelmi hozzájárulásnál —amit a fácánt, nyulat, őzet, egyebet kilövő vadásznak kell fizetnie— jóval súlyosabb összegek, tíz, sőt százezrek kerülhetnek az állami kasszába vadgazdálkodási és vadvédelmi bírságból eredően. Az előbbit az adott területen vadászati joggal rendelkező, de a gazdálkodás szabályai ellen vétő, míg az utóbbit a föld tulajdonosa, használója fizeti majd, amennyiben folyamatosan nem védi meg a gazdálkodásával járó veszélyektől, pusztulástól — például a kaszálógépe vérengzésétől — riasztással, vagy egyéb módon a vadakat. Ezek után pedig mi sem természetesebb, hogy a jogosulatlan vadászatot mindennél keményebben bünteti az új törvény. Már azt ötvenezer forinttal szankcionálja, ha valakit jogosulatlanul viselt fegyverrel a vállán kapnak el. Az már a fentiek ismeretében is bizonyosra vehető, hogy drágább mulatság lesz a vadászat. Fel kell hát készülnie az új felállásban érintetteknek arra, hogy vigyázzanak: az eddigi hobbijuk abbahagyására kényszerülők némelyike „utánam a vízözön” jelszóval ki ne irtsa a jövő márciusig még jogszerűen a kezelésében lévő vadászterületről a vadat. Ezért érdemes megfontolásra, a többek által követelt vadászati tilalom, is az átmeneti időszakra. Turizmus Ferter János rajza imvinincfiicii Mese, mese, meskete Szondi Erika OTOWOWWWOOOOWOOQCCWWQWWaCWCWWWWWWjWMTOCWQOWWWPaOC A ltatóval átitatott süteménnyel kábított el ismeretlen tettes egy amerikai urat a minap Budapest legforgalmasabb pályaudvarán. A mély álomba szenderült turistát ezek után kirabolták, elvették pénzét, bankkártyáit, értékeit. Gyermekkorom meséi jutottak eszembe a hír hallat- tán. Volt ugye egyszer egy szépséges Hófehérke, akit a gonosz mostoha mérgezett almával kínált, s ez okozta volna a vesztét, ha kis barátai, a törpék meg nem mentik az életét. A Jancsi és Juliskában csalogató süteményekből készítette a boszorka a házát, a kerítését. Modern korunkban szintén mesés trükkökkel jelenik meg a gonosz. Csak nem a mesében, hanem a valóságban. Elképzelni sem tudom, hogyan vetődhet fel a gondolat valakinek az agyában, hogy ilyen eszközöket válasszon a haszonszerzéshez. Valószínűleg egy életre szóló élménye maradt a turistának, s biztosan megfogadja: soha többet nem eszik süteményt. Ha egyedi esetről lenne szó, még nem döbbennénk meg, ám amikor naponta hallunk erőszakról, brutalitásról, külföldiek ellen elkövetett bűncselekményekről, elgondolkodhatunk rajta, milyen kép alakul ki országunkról. Latin-amerikai zenészekre lőnek az aluljáróban, német kirándulót tuszkolnak be egy gépkocsiba, ellopják pénzét, majd kidobják az autóból. Angol kiránduló hölgy nyakából tépik le a láncot fényes nappal a belváros kellős közepén. Amikor ezek a turisták hazamennek vajon miről számolnak be hazájukban barátaiknak? Valószínűleg nem arra biztatják majd őket hogy menjenek Magyarországra, s nézzék meg ezt a szép vidéket. A riasztó statisztikák az egyre romló közbiztonságról tanúskodnak. Az sem nyugtatja meg az embert, ha a rendőrség ellentétes beszámolóiról hall, s nem hiszem, hogy a bajba került külföldi turisták számára vigasztaló lenne, hogy nemcsak őket érik ilyen atrocitások, hanem az itt élő magyar állampolgárokat is. Egyelőre felbecsülhetetlen az a kár, ami akkor keletkezik, ha hasonló esetek rontják országunk hírét a világban. A, A r m v íz .HÁTTÉR ___
