Kelet-Magyarország, 1996. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-11 / 161. szám
1996. július 11., csütörtök HATTER Jyfaá ■B Lepusztított közigazgatás Az államháztartási reform és következményei • Szükségszerű-e a leépítés? Györke László Nyíregyháza (KM) — Am gyár közszolgálat válságba van. Rengeteg a bizonytalan ság, melynek hátterében a korrekt tájékoztatás hiánya búvik meg. Az biztos, hogy az államháztartás reformra, a közigazgatás korszerűsítésre kényszerül. De hogyan? Az átalakulás fájdalmas folyamat. Kik legyenek a szenvedő alanyai? Szükségszerű-e, hogy legyenek szenvedő alanyai? Ezek a már-már hamleti kérdések kerültek terítékre azon a fórumon, melyet Nyíregyházán tartottak nemrég. A fórumon dr. Zsuffa István, a Belügyminisztérium közigazgatási államtitkára és Fehér József, a Magyar Köztisztviselők és Közalkalmazottak Szak- szervezetének (MKKSZ) titkára tájékoztatásában csak egy ponton volt azonos a vélemény: az államháztartási reformra szükség van. Cél és eszköz Dr. Zsuffa István szerint az államháztartási reform célja nem a létszámleépítés. Ez legfeljebb annak következménye lehet. A kormányzat nem szabhatja ugyanis meg az önkormányzatoknak, mennyi alkalmazottat foglalkoztassanak. A finanszírozási rendszer viszont előbb-utóbb rákényszeríti az önkormányzatokat a létszám- leépítésre. Egy sor állami — nem közhatalmi — feladatot például olcsóbban elvégezhetnek köztestület jellegű társaságok. Ez azt jelenti, hogy nincs szükség annyi hivatalnokra, amennyi ma van az országban. Ilyen feladat például a közhitelű okmányok előállítása, kiadása. Tíz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a szabványosítást ne állami szerv végezze. Ma már tény, hogy ezt is végezheti társaság megfelelő jogosítványokkal. Ma már az is egyértelmű, a Központi Beszerzési Hivatal (ahol jelenleg 160-an dolgoznak) feladatait is elláthatja — olcsóbban — korlátolt felelősségű társaA megyeháza, a fórum színhelye ság, hiszen van közbeszerzési törvényünk. (Más kérdés, hogy még nincs végrehajtási rendelet.) A sajtóban a köztisztviselők várható létszámleépítésről különböző számok jelentek meg. Dr. Zsuffa István szerint konkrét döntés nincs ebben a kérdésben, hiszen ezt a kormányzat nem is szabhatja meg. Számok röpködnek Példának hozta fel: tavaly a Belügyminisztérium által ajánlott 15 százalékos létszámleépítésből 5 százalék valósult meg, hisz 10 százalékot a betöltetlen álláshelyek megszüntetése jelentette. Közszájon forog, hogy esetleg 20 ezer köztisztviselőt bocsátanak el. Ez a szám egy előkészítő anyagban szerepel, ám nem döntés. Irányelvek vannak, amelyekben számok nem szerepelnek. Ám a szándék egyértelmű. Árra a kérdésre, hogy megvan-e a pénz a sokat emlegetett 19,5 százalékos béremelésre, dr. Zsuffa István egyértelmű válasza: nincs. Ez csak az esetleges létszámleépítésből és egyéb úton megtakarított pénzeszközök révén teremthető elő. Fehér József viszont éppen ezt tartja elfogadhatatlannak. Az MKKSZ a kormánynak a bér és a létszám kérdésében tanúsított halogató taktikája ellen is tiltakozik. A szakszervezet a kormánytól világos és egyértelmű beszédet vár, nem ködösítést. Megállapodásra, párbeszédre van szükség a kormány és az érdekképviseleti szervek között, s nem üzengetésre a sajtón keresztül. Vajon meg lehet engedni, hogy a közszolgálatban ugyanaz a folyamat menjen végbe, mint a versenyszférában? Mit hozott az országnak ez utóbbi? Szétvert mezőgazdaságot, alig létező ipart. Fehér József szerint se célja, se következménye nem lehet az államháztartási reformnak a létszámleépítés. Nincsenek bőven tartalékok, mint ahogy azt kormánykörökben gyakran emlegetik! Tehát képtelenség szeptembertől létszámot csökkenteni, és fölösleges pánikhangulatot teremteni. Stop! Elképesztő tény, hogy 1992 és '95 között a köztisztviselők és közalkalmazottak reálbére 35 százalékkal csökkent. A tavalyi megszorító intézkedések Kállai János tárcája A polctartó szögeket egyelőre nem akarta kihuzigálni a falból, de a csavarosvégű akasztókat, kampókat leszerelte. Minek otthagyni? Néhány hét múlva se köpeny, se gatya, se szolidan átizzadt ing nem fog odakerülni úgysem. Ez volt a dolog könnyebbik része, hiszen különböző életkellékeket fabrikálni, átpa- kolgatni mindig szeretett. Csakhát, most épp ezzel támadt a baj. Az élettel. Merthogy megmondták, közölték, kijelentették, odavágták: — Pajtáskám, béfejeztetett. Húzd magadra a fehér lepedőt, aztán laposkúszásban irány a...! K. sohasem hitte, hogy a hurok neki is szorulhat. Először hülyére vette a figurát, s valami bárgyú viccel próbálta elütni a dermesztő félelmeket, a kaszás végsuhintásának várható hidegségét. — Képzeljétek — mondogatta barátainak, ismerőseinek —, úgy érzem magam, mint akasztás közben az egyszeri ember: aki azt bökte ki. amikor már levegője szakadt: Lesz itt rend — Gyerekek, ilyen szaru! még sose éreztem magam... A betonba lőtt szögecsek tehát maradtak a helyükön. — /,?>’ — töprengett K. — nem lesz olyan parádés a kivonulás; nem kell mindig, mindent figurázni, cifrázni; nyakaljuk be a békát, ha már úgysem tehetünk mást. A lecsupaszodó rend, ami kezdett kialakulni körülötte, valami hihetetlen, eddigi létében sohasem tapasztalt szabadságérzéssel kezdte eltölteni. — Úgy tüntetek el magam mögül mindent, mintha ott sem lett, nem is létezett volna. Keserűség. Minek róla beszélni? Elő a szerszámokat, aztán neki a személyes jelenlét manifesztálódott dolgainak. Lesöpörni mindent! Következtek az újságkupacok, a könyvhalmok máglyái, melyek — bár nem gyújtotta őket lángra — kínálták a píroméin lendületet. A szekrényhez lépett, mert ott is rejteztek szeretett holmijai, azokat sem kímélte. Rakta egyiküket a másik után a kukába, a nagy papírzsákokba, náj- lontatyókba. Akkor látta meg a harmadik polc zugában a mozgatható játéklovacskát. A gyereknek vette. Mikor? Ki emlékszik már arra! Nézte a mütyürt, majd kézbe kapta; nyomogatni kezdte az alját. Valami csöndes derű kászálódott a lelkében. Olyasmi, ami eltakarta a diagnózis egyszerűségét, a daganat megsemmisít- he tét len egzisztálását. Hüvelykujjal simogatta a talpkorongot. A műanyag paci lábat fogyasztott, farkat lengetett, szinte nyerítésre tátotta fogatlan, pirosra színezett száját. Lesz itt rend! — csikorogta K. összeszorított fogakkal. A műállatot visszavágta a polcra, rányúlt a gyufára, és már lobbantott is. Előbb a függönyt, aztán a szemétzsákot, aztán a vegyszeres flakonokat. A felcsapó fekete füsttől egyszeriben krákogni kezdett, könnybe lábadt a szeme, aztán már semmit sem látott, csak a bőrén hasított valami iszonyatosan égető villám. Amikor szénné égett tetemroncsát megtalálták, a tényeken kívül nem konstatálhattak semmit. Fegyelmezetten feküdt a korpusz a műanyag aljzaton. Úgy, mintha a merevült kezek még mindig valami határvonalat kívántak volna húzni az értelem és a sunyi téboly territóriumai között. y—T ste hét körül osztani i-f kezdett a pernye szag. JL-J Aztán a felmosott, kitakarított helyiségek tisztítóillatos simasága köszöntött az üres lakásra. Olyan oké volt akkorra minden, mintha a világ sohasem ismerte volna a káoszt: a pusztulás kényszerével rászedett, csapdába esett ember rémületét. (A történetben semmi sem azonos önmagával. Ha netán valaki mégis hasonlóságokat fedezne fel a fikció és a realitás elemeiben, magáru vessen.) Harasztosi Pál felvétele számottevő megtakarítást nem hoztak, viszont a legjobb szakemberek tömegével hagyták el a pályát, ami az igazgatási munka színvonalának hanyatlását eredményezte. Új köz- tisztviselők képzésére és folyamatos továbbképzésére pedig kevés figyelmet fordítottak. Azt elismeri az MKKSZ, hogy a kormány nehéz örökséget vett át. Ám megítélésük szerint a helyzeten jottányit sem javított. Sőt, ellenkezőleg! Az osztályzat legfeljebb kettes alá lehet. Végül egy részlet az MKKSZ június 25-én kelt állásfoglalásából, mely idézi az államháztartási reformról szóló előterjesztés egy passzusát: „A reformot és a folyamatos korszerűsítést nem lehet eszközeiben gyenge, lepusztított közigazgatással megvalósítani.” Ehhez a hozzáteszi: „Sajnos ezt a felismerést a kormányzat — az eddigi tapasztalatok szerint — nem építi be a szükséges intézkedések körébe, sőt, a helyzetet tovább rontó ad-hoc létszámcsökkentések előkészítésén dolgozik. Megítélésünk szerint ez több, mint felelőtlenség.” Néiőoofit Alnyelwizsgák Horányi Zsuzsa-j» y em könnyű nyelv- J\f vizsgát tenni, nem 1 V elég, ha valaki jól beszéli az idegen nyelvet, még a nyelvtani szabályokkal is tisztában kell lenni. Hónapokon, talán éveken át tartó szorgalmas tanulás szükséges ahhoz, hogy legalább az alapokat elsajátítsa a diák. Nyelvvizsga nélkül pedig ma már diplomát sem lehet szerezni. Nem is akármilyen vizsga szükséges: egy elavult törvény értelmében hazánkban csak a Rigó utcai nyelvvizsgáztató központban szerzett állami nyelvvizsga fogadható el a diplomához és a nyelvi pótlékhoz. Mit tehet az, akinek nincs kedve tanulni, vagy éppen nem felelt meg a sokak által vitatott állami nyelvvizsga követelményeinek? Ma már szinte mindent hamisítanak, miért éppen a nyelvvizsgapapír maradt volna ki a sorból. Egyszerűbb és gyorsabb álbizonyítványokat készíteni és vásárolni, mint tanulni. Valószínű nagy volt a kereslet a hamis nyelvvizsgapapírok iránt, - amelyek megtévesztésig hasonlítanak a nyelvvizsgabizottság által kiadottakhoz —, hiszen több tízezer példány gazdára talált. Sokan a vásárolt papírokkal még anyagi előnyhöz is jutottak, a munkahelyek többségében nyelvi pótlékot is adnak az idegen nyelv ismeretéért. A felsőfokú intézmények tanulmányi osztályain dolgozók bosszankodhatnak most, nyári pluszmunkaként három évre visszamenően minden oklevelet szerzett hallgatójuk nyelvvizsgabizonyítványának másolatát el kell küldeni a nyomozó hatósághoz, ezentúl pedig minden nyelvvizsgabizonyítványt be kell küldeni ellenőrzés céljából a Rigó utcai központba. Az illetékesek pedig elgondolkodhatnak, éveken át miért nem tűnt fel senkinek a több tízezer hamisított nyelvvizsgapapír. Úgy tűnik, csak egy lepecsételt papírdarab szükséges a diplomához, azt már senki nem ellenőrzi, hogy az okmányok mögött van-e valós tudás... Alacsony beosztás Ferter János rajza mm Xi. M # Am Gazdag szegénység Páll Géza-j. j em irigylem a ha- J\l zánk iránt érdeklődő JL y nyugati polgárokat, akik megpróbálnak eligazodni, milyen is a helyzet nálunk. Sajnos, a mi országunk nem olyan gazdasági háttérre! indult a kapitalista fejlődés útján, mint a földteke tőlünk nyugatra eső országai. S itt gondolom én, hogy a rólunk valós képet alkotni akaró külföldiek olykor nagy bajban lehetnek. Nem tudom, miként vélekednek néhány olyan rendezvényünkről, amelyek milliókat, sőt százmilliókat emésztenek fel, amelyek normális körülmények között talán meg sem kottyannának egy jobb életnívót elért országban. De nálunk? Telekürtöltük a világot a szenzációval, hogy a mille- centenárium alkalmából szuperkoncertre kerül sor a Népstadionban, ahol az operavilág legnagyobb alakjai lépnek a pódiumra. Megdobogtatva a jó magyar szíveket magyarul is énekelnek majd néhány számot. A híradások szerint százmillió dollárba kerül a szuperkoncert. Arról egy árva szót sem szólt senki, hogy ez miből megy. Remélhetőleg nem az üres államkasszából, talán különböző alapítványokból, vagy támogató cégek reklámköltségeiből. Nem tudjuk. Az állampolgár tudatában viszont ez úgy jelenik meg: miközben félszázalékkal emelik a nyugdíjat, megszüntetnek több ezer kórházi ágyat és így tovább, közben mégis van 100 millió— nem forint — dollár egy ilyen világméretű koncertre. Aztán még egy: a napokban tartották a magyar polgármesterek világtalálkozóját. Szép, szép, de elgondolkodik az ember, milyen lényegi hasznot hozhat az ország számára egy ilyen, ugyancsak nem éppen filléres rendezvény. Ezért gondolom, nincs könnyű helyzetben a külföldi érdeklődő, aki egyértelmű képet szeretne alkotni arról, most szegény ez az ország, vagy nem is annyira szegény. Mi itt élők nagyon is zsebközel- ből tudjuk az érdemi választ...
