Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-08 / 133. szám
1996. június 8., szombat HÁTTÉR Látlelet egészségügyünkről A gyógyszerfelhasználás és a táppénzellenőrzés szigorítása javíthat a helyzeten Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — Beteg-e az egészségügy, s ha igen, mi a baja? Van-e orvossága a bajoknak, s kinek a feladata felírni és beadni, kinek meg bevenni a gyógyítást szolgáló pirulákat? Dr, Kovács Attila Dr. Bakai Zoltán Dr. Havasi Sándor Dr. Szilvái Mária Balázs Attila felvételei Napjaink egyik leggyakrabban emlegetett témája a honi egészségügy, melyről legtöbben csak rosszat mondanak. A kormány tisztában van a „beteg” állapotával, ezért is dolgozta ki egészségügyi programját, határozta meg a reform fő csapásait. A szándék megszületett, a tettek azonban ezzel sokszor ellentétesek. Ötletek jönnek-mennek, a jobbítást szolgáló változás igen lassan halad. Meggyógyulhat-e a gyógyítás? A témáról dr. Kovács Attilát, a megye tisztifőorvosát, dr. Bakai Zoltánt, a fehérgyarmati kórház orvosigazgatóját, parlamenti képviselőt, dr. Havasi Sándort, a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár igazgatóhelyettesét és dr. Szilvái Mária vállalkozó háziorvost kérdeztük. Árrobbanás Kovács Attila: — A magyar egészségügy súlyos beteg. Legnagyobb baja, hogy nem tudja összeegyeztetni az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag megengedhető közötti, igen feszítő különbségeket. Orvosilag ma már hihetetlen magasságokba lehet eljutni, szívet, májat lehet cserélni, csak éppen pénz nincs elég. Ahol alacsony a nemzeti jövedelem — mint hazánkban is —, ez-a helyzet még rosszabb. Ráadásul nálunk rosszul szervezett az ellátórendszer struktúrája. Óriási aránytalanságok vannak, s ez nemcsak a területi ellátásra, hanem a lakosság egészségi állapotára is érvényes. Megyénknek szinte minden szakmai mutatója rosz- szabb az országos átlagnál. Konfliktushelyzetet teremt az árrobbanás is. Szűkül a kör, az ágazat egyre magasabb költségekkel működik. A műszerekért ma már ugyanannyit fizetünk, mint a leggazdagabb országok, a gyógyszerek ára is tízszer, húszszor több, mint a korábbi években. Az egészségügy másik betegsége, hogy struktúrája gazdaságtalan, működtetésére kevés a pénz. Mindezeket ma már az illetékesek, a szakemberek és politikusok is világosan látják. Gond az, hogy az időkényszer miatt a legjobb szándékok is félrecsúszhatnak, elég, ha csak a fogászati ellátás nemrég tapasztalt anomáliáira gondolunk. A kapkodás a mégoly jó elképzeléseket is tönkre teszi. Mint a legtöbb betegség, az egészségügyé is gyógyítható. Folytatni kell a struktúraváltást, szűkíteni a kapacitásokat, hatékony, hatásos irányba eltolni a szolgáltatási rendszert. Nehezíti a dolgot, hogy amíg a hatalom négyévente változik, a struktúra váltásához ennél jóval hosszabb idő kell. Bakai Zoltán: — Az egészségügy bizony beteg. Legnagyobb baja azonban semmiképpen sem az, amit az ellenzék manapság oly szívesen hangoztat, hogy kevés benne a pénz. Baj persze ez is, de legalább akkora az, ami a struktúrájában, szerkezetében rejlik, ami szerintem a világ összes forintjával se működne jobban. Néhol pazarlás, néhol hiány, ez bizony így nem mehet tovább. Azt gondolom, ha a kapacitás valóban az igényekre lenne alapozva, a gazdálkodás is okosabb, célszerűbb lehetne. Tudom, itt most sokan azt fogják mondani, hogy az ágyszámcsökkentés létszám- csökkentéssel is járna. Megértem, hogy sokan az állásukat féltik, de szerintem nem igaz, hogy az átalakítás miatt 2000-2500 orvos maradna munka nélkül. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Budapesten dolgozó orvosok egy részének nem lenne munkahelye. Azoknak, akik semmi pénzért nem hajlandók a fővárost elhagyni. Nekik üzenem, huszat-huszonötöt közülük már holnaptól tudok foglalkoztatni. Egyetértek a megyei főorvossal: a struktúraváltás elengedhetetlen. Az ideális szerkezetben a háziorvosi szolgálatnak, az alapellátásnak kell felvállalnia több feladatot, az erre épülő szakrendelői hálózatban pedig tovább folytatódhatna a magasszintű járóbeteg-ellátás. Ha ezt el tudnánk érni, a méregdrága kórházakba már csak azok kerülnének, akiknél ez igazán indokolt. A teljesítményfinanszírozás rendszerén is javítani kell, hiszen a „pontvadászat”, melyet egyes kórházak folytatnak, hamis képet ad. Át kell gondolni a betegbeutalási rendet, ezzel is jelentős anyagiakat takaríthatnánk meg. Egyszer és mindenkorra meg kell szüntetni a párhuzamos vizsgálatokat, a megismételt beavatkozásokat, a reggel 8-tól délelőtt 11-ig működtetett méregdrága műtőket. A kormány elszánta magát a változtatásra, de amíg nem alakul ki a magyar egészségügyben az ideális szerkezet, addig minden pénz kidobott pénz marad. Havasi Sándor: — Hogy beteg, az tény. Mint ahogy az is: a hiányok mellett a pazarlás van jelen benne. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy amíg az USA-ban négyszáz, Portugáliában 879, addig Magyar- országon 200 dollár az az összeg, ami a bruttó nemzeti össztermékből egy főre esik. Manapság folyton a biztosítót szidják a pénzhiány miatt, pedig mi adni csak abból tudunk, amit nekünk a szakma és a politika megszavaz. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy nemcsak nálunk, de az egész világban válságos az egészségügy helyzete, Clinton meg Helmut Kohl is megszorító intézkedések bevezetését tervezi. Nekünk az a dolgunk, hogy beszedjük a járulékokat, elviselhető szinten tartsuk a kiadásokat. Nem könnyű feladat. Amíg 1989-ben 2 és fél milliárd forintot fizetett az állampolgár gyógyszerekre, addig tavaly már húsz, idén pedig harminc milliárd ez az összeg. A biztosító ugyanerre 89-ben 18, tavaly 68, idén 72,8 milli- árdot fordított. A táppénzre tervezett összeg a 47 milliár- dot közelíti. A két adat az egészségügy összes működési költségeinek felét teszi ki, ami rendkívül rossz arány. Olyan rossz, amit a gazdag országok elképzelni sem tudnak, hiszen ott a működtetés és a gyógyszerköltség aránya hat-nyolc százalék az egyhez. Ebből a bűvös körből kilépni nehéz. Hiány és pazarlás — A gyógyszerfelhasználás és a táppénzellenőrzés megszigorítása javíthat a helyzeten, az alapvető bajt azonban nem változtathatja meg. Egyetértek Bakai Zoltánnal, a kórházaknál hiány és pazarlás együtt van jelen. A párhuzamos vizsgálatok, a sok felesleges labor és röntgen csak viszi a pénzt. Bár az ágylétszám a megyében megfelelő, elosztási aránya nem a legszerencsésebb. A belgyógyászati, gyermek, az intenzív és az aktív elmeosztályokon kevesebb hely van a szükségesnél. Az ágylétszám csökkentésénél egyébként is rendkívül fontosnak tartom, hogy az átgondoltan, szervezetten valósuljon meg. Azzal, hogy tíz-húsz ágyat felszámoltunk, még nem oldottunk meg semmit, hiszen a finanszírozás módjának köszönhetően csakis intézményben, telephelyben és kórházi osztályokban gondolkodva van értelme a leépítésnek. A gyógymódok között a járóbeteg-ellátás színvonalának a javítása, a praxisok lé- lekszámának csökkentése, a befejezett ellátás lehet. Kevés jövedelem Szilvái Mária: — Akár örülhetnék is, hogy a kollegák szerint a súlyos „beteg” gyógyítását elsősorban ránk bíznák. Az alapellátás fejlesztése, a háziorvoslás bevezetése valóban rendkívül fontos eleme az egészségügyi reformnak, mi igyekszünk is az elvárásoknak eleget tenni. Csakhogy ilyen betegforgalom és lélekszám mellett ez szinte képtelenség. Néha olyan érzése van az embernek, csak a követelmények nőnek, a feltételek maradnak a régiek. Nekünk háziorvosoknak egyre több szelet jut a munka tortájából. Nehezíti a dolgot, hogy a mai pontrendszer nem a konkrét munkánkat, hanem a leadott kártyák számát veszi alapul, s a kártyapénz — bármennyire is tartják soknak egyesek — kevés jövedelmet biztosít. Magam gazdálkodom, szabadabb is vagyok, megválaszthatom a munkatársaimat, amiért cserébe minden gond és felelősség is az én nyakamba hull. A fia- nanszírozás terén probléma, hogy a TB nem fizeti meg azokat a pluszszolgáltatásokat, amelyeket a magasabb szintű betegellátás érdekében a legtöbb háziorvos elvégez. Pénzügyileg egyszerűen nem érdekünk, hogy többet dolgozzunk, kizárólag a szakmai becsvágy ösztönöz erre mindnyájunkat. Egyöntetű a vélemény, a jelen rendszer nem orvos-, nem vállalkozásbarát. Azonos a véleményem a prevencióról, de naponta látom, mennyire nehézkes dolog. Nem csak az ország, az emberek is nagyon szegények, a gazdasági helyzet nem kedvez a mégoly szép elképzeléseknek sem. Egyes családok életmódja, életvitele szinte vonzza a káros szenvedélyeket, s nehéz korszerű táplálkozásról, sportról és kikapcsolódásról beszélni akkor, amikor egyesek a megélhetésért hajnaltól éjszakáig dolgoznak, mások meg munkanélküliként tengetik napjaikat. A beteg egészségügy gyógyításának egyik módja lehetne a finanszírozás átszervezése, a csoportpraxis bevezetése, s jó lenne elérni, hogy a támogatások mértéke és módja a mainál igazságosabb legyen. A gyógyszertámogatásokhoz, közgyógyiga- zolványokhoz a mai szabályok mellett olyan is hozzájuthat, akinek helyzete ezt nem indokolja, s olyanok sem kapják, akik másképpen egyszerűen nem juthatnak orvosságaikhoz. Gyógymód az is, ha a TB nem hoz havonta újabb és újabb listákat és határozatokat, hanem körültekintőbben, hoszszabb távra szólóan dolgozik. A terápia sikere persze nem csak rajtunk, az egészség- ügyi dolgozókon múlik. A hozzánk fordulók, a háziorvosi rendelőbe betérők egyre rosszabb állapotban vannak, egyre súlyosabb szociális problémákkal küszködnek, azt pedig minden szakmabeli tudja, hogy a lelki bajok könnyen okozhatnak testi gondokat. Diótörő Ésik Sándor-m-jr iss Péter szerint a K magyarországihoz J. \. hasonló nagyság- rendű munkanélküliség nem kirívó Európában. A 14-16 százalékos munkanélküliség mértékében nálunk is elviselhető lenne, ha nem volnának regionális feszültségek, ha nem volna az állástalanok 52 százaléka tartósan foglalkoztatás nélküli, s jobbak volnának a pályakezdők elhelyezkedési lehetőségei. A munkaügyi tárca vezetője úgy látja: az 1997-98-ra várható évi 3-4 százalékos gazdasági növekedés, mára tartósan munkanélküliek körét is „képes lesz feltörni" , vagyis jelentősen csökkenhet majd a számuk. Ez utóbbi nehéz diónak ígérkezik. A rendszerváltás fordulatos esztendei létrehoztak egy új réteget, mely minden elképzelést alulmúló életszínvonalat is képes már elviselni, igényeinek soha nem látott mértékű leszállításával. Különösen megyénkben, és azon belül is a városoktól távol eső falvakban érhető tetten a jelenség: a jövedelempótló támogatás jelenti az egyetlen készpénzbevételt sokszor egész családoknak. A családtagok arcáról már a fogcsikorgató mindent-ki- bírok kifejezése is eltűnt. Berendezkedtek a túlélésre, mint a kiszáradt sivatagi pocsolya mélyén a halivadékok. Kiss Péter diótörője ezért lesz embert próbáló feladat. Ezt a kis biztos pénzt nem könnyen adja fel aki már megszerezte. A hosz- szabbítások úgyszólván biztosak, ha még ráadásul egy leszázalékolást is sikerült megfogni, akkor az már főnyeremény. Teljesen érthető, és elfogadható életvezetési stratégiáról van szó. Elmaradott megyénk még elmaradottabb perifériáin a meglévő helyzet hallgatólagos és kényszerű közmegegyezésen alapul az előbb vázolt módon. Ezen akármilyen akciókkal, kampányszerű programokkal nemigen lehet segíteni. Az áttörést csak itt érvényes különleges kedvezményeket jelentő törvények hozhatnák meg. Segítőkész kezek prémiumosztáskor... Ferter János rajza Állami huncutság Szőke Judit M ár megint jönnek ezzel az inflációval! Eddig úgy volt, hogy egy kicsit talán majd csökken, most meg már megint mintha óvatosabban nyilatkozna a miniszter... Hogy gyors és drasztikus csökkentése nem lehetséges, azzal még az amatőr közgazdász is tisztában van, mint ahogy az is nyilvánvaló, szükség van olyan inflációellenes gazdaságpolitikára, amely összehangolt intézkedésekkel a romlás szintjét húsz százalék alá szorítja. Az ilyen gazdaságpolitika érvényesítése pedig a kormány felelőssége. Ámde a kabinet egyszerre deklarálja az an- ti-típusú küzdelmet, s hoz egy csomó pénzromlást gerjesztő intézkedést. Vannak szakértők, akik szerint a költségvetésnek több a nyeresége ezen a pénzügypolitikán, mint a vesztesége, azaz bizonyos mértékig még érdekelt is annak fenntartásában. Szóval, csalafinta egy állam ez a mienk... A társadalomnak részt kell vállalnia a családok gyermek- nevelési terheiből, mint minden egyéb beruházásból — mondjuk mi, szociálisan túl- érzékenyek — és ebből az állam sem vonhatja ki magát — tesszük is rögtön hozzá. Az államnak valamilyen módon szerepelnie kell a teherviselők között, lévén, hogy az biztos, adóügyileg nem közömbös számára, mekkora a keresők szabadon elkölthető jövedelme, és az sem, hogy milyen színvonalon nevelik fel gyermekeiket. Badarság a gyermek-állampolgárnak a szükségleteit úgy tekinteni, mintha azok nem volnának. A nagycsaládosok egyesülete kiszámolta, hogy az ez évre előirányzott 94 milliárd forint családi pótlékra szánt összeg gyakorlatilag annyi, amennyit a gyerekek létminimum szintű fogyasztásából AFA-ként bevételez a költségvetés. A családi pótlék tehát semmi egyéb, mint AFA-visszatérítés. Huncut, igaz? ^BMM1™b88í í FiJ j * j 11 ál Kommentár
