Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-29 / 151. szám
' 1996. június 29., szombat HÁTTÉR Az nem kér, akinek kellene A polgármesterek, az önkormányzatok gondjai hasonlítanak egymásra Kovács Éva Nyírbátor (KM) — A héten Gödöllőn kezdődött, majd az ország tíz városában folytatódott a Magyar Polgármesterek Első Világtalálkozója. A több mint ezer magyarajkú résztvevő nem csak egy nyelven beszélt, egyet is akart: megismerni a másik gondját és örömét, kicserélni a módszereket és tapasztalatokat, olyan kapcsolatot teremteni, amely mindkét fél számára gyümölcsöző lehet. A különféle szekcióknak helyet adó tíz vidéki város egyike Nyírbátor volt, ahol napjaink egyik legsúlyosabb gondja, a szociálpolitika volt a téma. Itt kértünk beszélgetésre három résztvevőt. Azonos gondok Pokorádi Gizella, Budapest harmadik kerületének alpolgármestere: — Nekem nagyon sok hasznom van ebből a világtalálkozóból, s konkrétan a nyírbátori látogatásból, hiszen eredeti végzettségem szerint szociális munkás vagyok. A gondjaink nagyjából azonosak, de ezen a találkozón módom volt látni, mi az, amit mások másképpen csinálnak. Az elvek ugyanazok, a hangsúlyok, az arányok azonban mások. Nálunk, a harmadik kerületben igen sok a nagy lakótelep. Békásmegyer, a Pók utca, Kaszásdűlő és Bel- ső-Obuda tartozik hozzánk, az itt élők sajátos gondjaival együtt. Nálunk a lakásfenntartási támogatás teszi ki a fizetendők legnagyobb részét, hiszen a lakótelepi életforma a legdrágább manapság. Itt hiába akarnak, akkor sem tudnak takarékoskodni az emberek. Ráadásul ezek a házak kezdenek elöregedni , a karbantartásuk egyre több pénzt visz el. A bérlők ma már tulajdonosok, akiknek a közelgő felújítás igen nagy gondot fog jelenteni. OA mi vidékünkön igen nagy a munkanélküliség. Az Önök kerületében mi a helyzet? — A két város közötti eltérés talán itt a legnagyobb, mert nálunk ezzel szinte semmi gond nincsen. Gondot okoz viszont a segélykeretek, a szociális ellátások anyagi fedezetének megteremtése, a pályázatok megfoPokorádi Gizella galmazása, amit a bátoriak szinte profi módon csinálnak. Mi pénz híján különféle civil- szervezetekkel kötünk szerződéseket, a hajléktalanok ügyében például a Máltai Szeretetszolgálat, a kiskorú mozgássérültekében pedig a Gézengúz Alapítvány van segítségünkre. O Manapság gyakori a vád, hogy a kormány egyre inkább az önkormányzatok asztalára rakja át a terhet: az állami gondoskodásból mindinkább kivonul... — Való igaz, de nem is tehet mást. Az elveket tekintve ez még helyesnek is mondható, hiszen legjobban az önkormányzatok ismerik a helyi viszonyokat, a rászoruló rétegeket, polgárokat. Gond csak az, hogy ehhez a folyamatosan növekvő feladathoz nem tudja a szükséges anyagi forrásokat is biztosítani. Kevés a pénz — Nekünk ugyanez a véleményünk, no meg a gondunk — kapcsolódik a beszélgetésbe Vajkó Andrásné, Tiszarád község önkormányzatának igazgatási főelőadója, aki elmondja: 456 lelkes falujában a lakosság 33 százaléka munkaképes, közülük mindössze 44 embernek Vajkó Andrásné van munkahelye, a többi vagy gyermek, vagy idős, öreg. Aki dolgozik, az sem a faluban teszi, hiszen ott se téesz, se ipari üzem nincsen. A közeli Nyíregyházára, illetve a környező falvakba kell ingázni naponta. — Hallottuk itt, hogy a bátoriak évente ötvenmillió forintot költenek munkanélküli-segélyre. A mi éves költségvetésünk alig tízmillió, ebből csak a munkanélküliek jövedelem- pótló támogatása vitt el egymillió forintot. Az iskola működtetésére is nagyon sok kell, s akkor még a segélyekről egy szót sem ejtettünk. Gondunk, hogy igen sok az öreg, akik nemcsak öregek, hanem magányosak is. Felnevelték gyermekeiket, akik városra mentek, házastársaik meghaltak, magukra maradtak. Nekik szerveztük a szociális étkeztetést, de a kezdeti lelkesedésnek már semmi nyoma, mindössze hárman veszik igénybe a sokak szerint „kegyelemkenyeret”. Szeretnénk egy falugondnokot munkába állítani, mert a személyes gondoskodás így igen nehéz. Pedig egyre nagyobb az elszegényedés, s ezzel együtt az igény a szociális támogatásra. Legnagyobb probléma, hogy az igazán rászorulók szinte titkolják gondPetróczki Ferenc Balázs Attila felvételei jaikat, inkább éheznek, de nem kémek segítséget. A segélyek jó része így azoknak jut, akik természetesnek veszik, hogy bármi gondjuk akad, azonnal az önkormányzathoz rohannak. — Régi álom volt a magyar Polgármesterek Világtalálkozója, amely most végre valóra vált — mondja Petróezki Ferenc, a világtalálkozó nyírbátori szekciójának házigazdája. — Cél az volt. hogy a magyar, illetve a magyarlakta területeken lévő települések polgármesterei kicserélhessék gondolataikat, megosszák tapasztalataikat. Számomra a gödöllői megnyitóünnepség örökre felejthetetlen élmény marad: ezeregyszáz ember énekelte a magyar himnuszt, sokan könnyeikkel küszködve... Csodálatos dolog volt érzékelni, hogy nincsenek határok, hogy egy nyelven beszélünk,egyet karunk. Aztgon- dolom, a szándék, amelyet a szervezők fogalmaztak, megvalósult: kapcsolat teremtődött emberek és közösségek között. Az egyes települések testvérvárosi szövetségbe léptek, igyekeznek a jövőben segíteni egymásnak. A közös rendezvény után az ország tíz településén folytatódik a munka, s a különféle helyszíneken már nem csak a szakmai tapasztalatok kicserélésére, de a helyi nevezetességek, művészeti értékek megismertetésére is sort lehet keríteni. Érdemes összefogni Azt gondolom, az első világtalálkozót bizton követi majd a többi, hiszen ezúttal is bebizonyosodott: nekünk, magyaroknak egy jó cél érdekében lehet is és érdemes is határon belül és kívül összefogni... Szőke Judit tárcája-» -r eked írtam, szívem- j\j bői, gyötörtem ki ma- JL V gamból a gondolatokat, tessék, a tied, fogadd el —mondja az író, a költő. Szinte látom, ahogy megilletődve, némi szorongással adja át a puha vagy kemény fedelűt, s keresi közben a címzett tekintetét, aki mosolyogva megköszöni. Vagy elolvassa a kötetet vagy nem, vagy tetszik neki, vagy nem. De találkoznak, s hálásak egymásnak. Mert hiába a ma minden technikája, video és mozgóképcsodája, a hideg celluloid, a fémesen rideg CD-szenzáció, ugye, azért a puha könyv lap mégiscsak mennyire más! Mi - lyen igaza volt Veres Péternek, amikora következőket találta mondani: Igaz, hogy a fűm, még a legostobább és legrosszabbul megcsinált film is, sokszorta több emberhez szól egy időben, mint a könyv. De jó volna végre megtanulni, hogy a sokáig élő könyv az időben behozza a Az erősek is sírnak hátrányt, mert az évek, esetleg évtizedek és évszázadok során százezrek és milliók nevelődnek rajta. A mai gondolkodó és érző ember magányos, önmagában áll, bezárkózva. A kínzó intellektuális és erkölcsi zűrzavarban újra kell tisztáznia mindent. De szinte csak magában beszélhetne, vizsgálódhatna, elemezné a folyamatokat, kapcsolatokat, a fogalmakat—ha... Ha nem lenne segítségére egy hordozó közeg, mondjuk egy könyv által egy másik ember, aki szintén hasonlóképp vagy mondjuk ellenkezőleg, de mindegy, vélekedik valahogy, ebben a vasbeton-kultúrában. Együtt mennek hát előre a dzsungelben, mindent minden oldalról próbálnak meg látni, közösen gyötrődnek az állásfoglalások fix pontjaiért, kimentenek a romok alól egy kis etikát, egy kis esztétikát, csak annyit, amennyi legalább magán- használatra elég. A folytonosan önvizsgálódó, tépelődő ember, mely az irodalom mindig más-más formában visszatérő figurája, mi magunk vagyunk, csak különböző szerepben. íróként, olvasóként. Vajon válságban van-a a ma kultúrája? A válaszon vita van. Egy biztos, minden válság megoldódik egyszer. Sajnos, az a benyomása az embernek, hogy a könyv lassan sóvárgott kiváltság, nagy időközökben élvezhető luxus, egzotikus élmény lesz. Akinek azonban életkomponense a napi szellemi szükséglet, nem tud leszokni, s nem hajlandó lemondani sem róla. Legfeljebb nem gyűjtöget, hanem cserél, kölcsönkér, maga ad át elolvasásra, avagy kompromisszumot köt: legfeljebb nem lesz minden régiség és újdonság karnyújtásnyira a polcon... Felvetődik egy másik kérdés is: hol van a líra mostanában? A technikai civilizáció. a standardizált életritmus, az egyre jobban racionalizálódó és uniformizálódó testi-szellemi társadalmi és magánélet korában kell a leginkább az emóció. Akkor is, ha a líra nem a versben ölt testet, hanem akár egy drámában. Nincs emberi élet a világgal és önmagunkkal szembeni nagy emocionális állás- foglalások nélkül. Mindig lesznek versek, lesznek tehetségek — hazudik, aki azt állítja, mereven elutasít a ma embere minden érzelmet. Ha ez láthatóan, tapasztalhatóan így is van, legbelül, lekuporodva még a nagyok, az erősek, a kemények is sírnak a sarokban... Mert néha vannak helyzetek, amikor szükség van arra is, ami különben nem szükséges. Korhatár Marik Sándor L ezárult a vita a nyugdíjkorhatár-emelésről, a jövő hét közepén lesz törvényünk is. Bízvást mondhatjuk: a magyar családok nagy többségét a hozzátartozók révén érinteni fogja. Kiváltképp az „átmeneti” korosztály ötvenes éveiben járó asszonyait, akik már készültek a nyugdíjas évekre, de számukra a határ kitolódik. Egy most ötvenéves hölgy nem a nyugdíj előtti utolsó öt évét, hanem annak több, mint kétszeresét kezdheti; ez nem csekély különbség. Nem véletlen, hogy a módosító javaslatok tömege az átmenettel foglalkozott, hiszen aki húsz-harminc éves, nemigen gondol még a nyugdíjba vonulás idejére, de akinek már közeli a határidő, igencsak át kell rendeznie tervezett életét. A vitában az olyan módosító indítványokat fogadták el, amelyek a nyugdíjazás feltételeit igazságosabbá, elfogadhatóbbá teszik, ugyanakkor a törvény legfőbb céljait nem hiúsítják meg. Ez egyszerűen hangzik, mégis majdnem gordiuszi csomónak bizonyult. Végül négy témakörben változnak a korábbi elképzelések: a korhatáremelés ütemezésében, a korhatár előtti nyugdíjazás feltételeiben, a gyermeknevelés elimerésében és a korhatáremeléshez kapcsolódófoglalkoztatási szabályokban. A sokáig gyúrt törvényjavaslat másik oldala is figyelemre méltó, mert miközben emelik a nyugdíjkorhatárt (s ez sokaknak gondot okoz), mások gondjait pedig éppen az oldja meg, hogy a kormány támogatja a tovább- dolgozást is. Annak ösztönzésére lehetővé teszi, hogy a számára előírt korhatár betöltésekor bárki kérhesse nyugdíja összegének folyósítás nélküli megállapítását. A tényleges nyugdíjba vonuláskor pedig választhatja az akkor kiszámított és évenkénti emelésekkel növelt összeget. Érdekes, hogy éppen most — a magánosítás időszakában —kevés szó esett a törvényjavaslat vitájában a nyugdíj előtt állók fokozott munkajogi védelméről, holott ez jelenleg fontosabb, mint korábban bármikor. Csillebérc: Te Jocó! A büfés bácsi az áraknál elfelejtette, hogy gyerektáborban van... Ferter János rajza Kommentár Tartózkodás Balogh József M egtörtént, amire két éve nem volt példa: a szocialistafrakció néhány tagja nemet mondott, vagy tartózkodott az alkotmánykoncepcióhoz benyújtott módosító javaslatok szavazásánál. Ez gyakorlatilag azt jelenti, holtpontra jutott az alkotmányozás, s éppen az a párt juttatta oda, amelyik leginkább akarta, hogy ebben a ciklusban az országnak új alkotmánya legyen. Pontos információink nincsenek, milyen módosító javaslatok váltották ki a szocialista frakció tagjaiban az ellenérzéseket, de összességében nincs is különösebb jelentősége, hiszen amikor elkezdődött az alkotmányozás, azt ígérte a koalíció, hogy erőből nem fogadnak el alkotmányt, csak akkor születhet meg az ország új alaptörvénye, ha legalább öt parlamenti párt egyetért vele. Az egyetértés megvolt, a kisgazdapárton kívül valamennyi parlamenti párt igent mondott, ha egyesek nehezen is egyeztek bele némelyik újrafogalmazott paragrafusba. Es most a tervezetkészítőifelejtették el a korábban kötött megállapodást. Hét éve, 1989-ben,amikor az 1949-es sztálinista alkotmány módosítása került terítékre, az akkor még hatalmon lévő MSZMP meggyőzte tagjait, fogadják el, s mondjanak igent a tervezetre, mert annak minden egyes pontjában megállapodtak az ellenzéki kerékasztallal, s ha nem sikerül az alkotmány módosítása, még az is előfordulhat, hogy a békésnek induló rendszerváltozás kemény konfliktusokkal jár majd. Akkor az MSZP tagjai — tartva magukat a pártfegyelemhez — egyöntetűen szavaztak. Most nem így alakult a helyzet. Az MSZP-bői öten nemet mondtak, tizenheten pedig nem nyilvánítottak véleményt. A kérdés az, meg- találják-e a politikai megoldást arra, hogy törvény legyen az, amiben a pártok megállapodtak, vagy vége szakad a konszenzusnak a hatalom és az ellenzék között? ^KejeTMagyarorszá^j^J
