Kelet-Magyarország, 1996. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-04 / 104. szám
1996. MÁJUS 4., SZOMBAT Sóstó, a szépséges oázis Miszter Black csodálkozik, dicsér és szörnyűlködik • Gyöngyszem lehetne A Svájci-lak Nagy Tamás felvétele Csak idegent ne kellene kísérgetni, ugyanis az ember a szépet szeretné megmutatni a vendégnek, a csúnyát pedig eltakarni. Ez persze képtelenség. így aztán bele kell törődni, hogy a Nyíregyháza oázisának is nevezett Sóstó egyszerre mutatja a szép és a kevésbé szép arcát, s kettő együtt ad valós képet vendégnek és itthoni kirándulónak. Kezdhettük volna a Sóstóval való ismerkedést azzal, Hogy nagy büszkén megmutatom az egykor itt járt hírességek lábnyomait, vagy más ereklyéit. Mr. Black- nek, aki kíváncsian hallgatta a kiránduló- hely krónikáját. Mivel nem maradtak fenn a hírességek lábnyomai, a vendégnek be kellett érnie az útikalauzokból jórészt ismerős szöveggel. Ezek szerint Nyíregyháza oázisa, a várostól alig hat kilométerre fekvő Sóstó a nevét a ló holdas szikes taváról kapta. Már az 1700-as években nevezetes fürdő- és kirándulóhely hírében állott. A mült században és a századfordulón a környék nemesi társadalmának kedvelt időtöltő helye. Igazi fejlődése 1911- ben kezdődött. Meghitt nyaralóhelye volt a tó és az erdő dr. Jósa Andrásnak, Korányi Frigyesnek, a híres orvostudósoknak. Gyakran pihent itt Krúdy Gyula és Szabó Lőrinc is. Blaha Lujza, a „nemzet csalogánya” emlékét mellszobrán kívül, egy nyárfasoros sétány és egy domb őrzi. Talán eddig jutottam az alkalmi idegen- vezetésben, amikor Mr. Black finoman félbeszakított. A Sóstó kapujában voltunk, s azt tudakolta, mi történik azzal a kis mozdonnyal, amelyen vélhetően hegesztők dolgoztak. Apró villanások jelezték, gondos kezek meg akarják óvni a közlekedéstörténeti érdekességként kiállított és elég rossz állapotban lévő masinát. A vendég elismerően bólogatott, én pedig arra gondoltam, talán jut egy kis pénz arra is, hogy átfessék az öreg jószágot valami rozsdamentesítő festékkel, nehogy idő előtt az enyészet vegye birtokába. Első utunk természetesen a sokat emlegetett tóhoz vezetett. Ragyogóan sütött a nap, a tó és környéke a legszebb arcát tárta elénk. Mr. Black percekig élvezte a napfürdőzést, a látványt. Körbesétáltuk az ikertavat, miközben még a horgászok zsákmányára is kíváncsi volt. Elcsodálkozott, mert a pecázók között egy hölgy is akadt, mégpedig nem a férje kíséretében, egyedül bűvölte a vizet, a csalit. Csak kívülről mutathattam meg a termálstrandot, a parkfürdőt, ahol szintén dolgoztak a medencék környékén. Lassan 40 éve, hogy ötvenfokos gyógyhatású vizet hozott felszínre a fúrás. A fürdő ötvenezer négyzetméternyi területen fekszik, ebből 43 ezer a zöldterület. Négy mélyfúrású kútjának kivitelezője, azok hatásának első felfedezője Pávai Vájná Ferenc volt, aki a század első harmadában sok egyéb között Hajdúszoboszlót is nevessé tette. Természetesen felmentünk a kilátótoronyba is, teljes szépségében pompázott előttünk a város oázisa. Aztán a magasból ismét leszálltunk a földre, s ahogy közeledtünk a Sóstó szívéhez, az üdülőhely központjához, úgy váltott át a vendég csodálkozása szörnyülködéssé. Az egykori kádfürdő, a víztorony és környéke borzalmas képet mutat. Betört, bezúzott ablakok, ajtók, szemét, szenny mindenütt tonnaszámra. A hangulatos víztorony, a Sóstó egyik jelképe, emléke is a végét járja. A sok híres embernek hajlékot adó Svájci-lak lecsupaszítva várja az újjáélesztést. Ez legalább — ha nem kis pénzért is — úgy tűnik, nem válik az idő és a vandál kezek martalékává... Mr. Black azon is meglepődött, hogy a Krúdy Szálló teljesen néptelen, üres. Az egykor pezsgő vendégsereget fogadó Krúdy-terasz is Csipkerózsika álmát alusz- sza. Igaz, legalább tíz kisebb panziót, szállodát, bárt fel tudtam sorolni, amelyek várják a vendégeket, s ahol senki nem marad éhes, szomjas. Még futólag megnéztük a múzeumfalut, a vadasparkot. Aztán a szép szobrokat a parkban, meg a szigetet. De nagyon sokszor a sétánkon borjúnagyságú, szabadon szaladgáló kutyák riogattak bennünket. A tó körül és a sétányokon pedig motorozó kamaszok zavarták a pihenőket. Végül még két apróságban nem tudtam Mr. Black kedvére tenni. Inni szeretett volna egy szabadtéri ivókútból, mert hallott a Sóstó csodás ivóvizéről is. De hiába vezettem el a sok évtizedig meglevő csaphoz, a régi kádfürdő mellett, az ivókütnak a hűlt helyét találtuk. Csak a büfékben olthatja a szomját a kiránduló. S még valami, a nyilvános WC-t, a kiírás szerint a Köztisztasági Kft. „üzemelteti” — a posta melletti telken még nem nyitott ki. Maradt az állomási WC, de ottjártunkkor az is zárva volt. Sietősebbre vettük hát a sétát, de még egy búcsúpillantást vetettünk a tóra. Sőt, néhány percre újra megcsodáltuk a tavat. Csak ez az epizód is egy kicsit kesernyésre sikeredett. Mr. Black legalább húsz haltetemet számolt meg a tóban. Ezek után joggal kérdezhetné az olvasó, tulajdonképpen ki a csoda az a Mr. Black. Elárulom, ő csak az én képzeletemben létezik. Azért hívtam magammal — gondolatban —, hogy viszonylag elfogulatlanul szólhassunk mindnyájunk féltett, kedvelt, de az utóbbi időben mostohán kezelt oázisáról. Nagy Tamás illusztrációi akarnak rendelni semmit, semmilyen cégtől, mert kispénzű emberek, de mindenekelőtt kevés az idejük arra, hogy esetleges vételi ajánlatokat meghallgassanak. Összekulcsolt kezeit a magasba emelte, letérdelt, és úgy könyörgött Rozi, hogy bocsássák meg szülei, amiért nem beszélt eddig a fiúról, hiszen bánja is már önfejűségét, és lám: kegyetlenül megbűnhődött, mert faképnél hagyta szerelem, s visszajött lám a szülői házba, megértve, hogy csakis a szülői otthon az, ahonnan az ember nem csupán elindul, hanem örökkön vissza-visszatér, hát fogadják újra szívükbe egyszülött lányukat, mire anyja nem ellenségesen, de határozottan tudatta, hogy őnekik nincsen és nem is volt leányuk, majd vállához húzta Rozi könnyben ázó arcát, és azt javasolta, hogy nyugodtan pihenjen csöppecskét, ha rosszul érzi magát, esetleg mondja meg: mi fáj, hátha tudnak rajta segíteni. Elhátrált Rozi, s míg iszonyodva nézett szüleire, azt suttogta, hogy őneki az élet fáj, mire tiltakozóan ingatta fejét apja, mondván, hogy az élet nem betegség, ám felesége kiegészítette azzal, hogy annak ellenére néha nagyon fáj. Erő és nyugalom gyülekezett Rozi testében, s gyorsan és meglepően könnyed hangnemben azt mondta, hogy majdnem kiment a fejéből a vizsga, amit neki ma, ezen a keddi napon mindenképpen le kell tenni, és kisietett az utcára, nem hallván apját, aki nagy szemeket meresztett a levegőbe, pontosabban egy lemetszeni szándékozott rózsaágra, és azt mondta, hogy ma nem is kedd van, mert az tegnap volt. Rozi azonban ezt már nem hallotta. Kisietett az utcára, ahol ismerős szomszéd gyerekek játszottak, s akikre ő jókedvűen rá is köszönt, de azok olyan bambán bámultak, mintha sohasem látták volna. Ment Rozi a folyó felé, át a gáton, a hullámtérre, a füzesek honába, ahol sokszor sétáltak az ismeretlenné ^yált fiúval, vagy letelepedtek és mindenféléről beszélgettek, máskor meg a víz beszédét hallgatták. Most is beszélt a víz. Hívta Rozit, s ő ment is, mert hallotta a hívást abból következően, hogy a halál perceiben élesedik a hallás. Mámorító érzés volt, hogy haladtában mind könnyebbnek érezte magát. Addig haladt, amíg elfogyott a lába alól az iszapos meder, feje fölül a felleges ég, és betakarták a hullámok csobogó-csillogó hullámszemfedővel. MÚZSA Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa Anyámnak fáj a feje — nem iszik feketét. Anyámnak fáj a feje — nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat. Anyámra durván szólnak jött-ment idegenek? Anyám az ijedtségtől dadog és bereked. Sötét kendőjét vonván. magányát húzná össze: ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze. Anyám utakon lépdel, s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgona- virág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat. Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem.” Anyámnak fáj a feje — anyámnak fáj a semmi. Anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi — Bejön egy madár érte, s csőrében elviszi. Koppány István: Anyám tavaszt álmodott Anyám térítőt hímez, vásznán a színek: csodás harmóniában vidám életre kelnek, egymást ölelve: zöld s a kék, járnak lenge kis piruettet. Nézem anyámat, ki fehér vászonra varázsütésre tavaszt álmodott, két keze által varrt virágcsodák; még sokáig, sokáig virágozzatok! Utassy József: Anyám vasal Ingem kék hullámaiban cirkál egy villangó hajó: a forró villanyvasaló. Elnézlek hosszan, szeretve. S mint a gyöngyházfényű gombok, mosolygok rád és mosolygok. Holnap virágvasárnap lesz, este kádban meg is fürdetsz, s a templomba, Isten elé tisztán küldesz, tisztán küldesz. Páll Géza
