Kelet-Magyarország, 1996. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-25 / 122. szám
7996- MÁJUS 25., SZOMBAT Balázs Attila felvétele lyezések, díjak, jutalmak találnak gazdára. Mindent hitelesen kell lebonyolítani, mert a sérült gyerekek legnagyobb adománya: az őszinteség. Itt nem munkál a társadalmi mimikri... Nyíltak, szókimondóak, szemedbe vágják: boszorkány vagy, nem szeretlek, félek tőled, hazudtál... (Késő délutánra begurul az első mikrobusz;-talán a kömlődiek érkeztek, netán a tarhosiak, homokiak. Formaruhás fiúcskák pattannak elő, mintha csak egy világbajnoki futam várná őket. A házigazdák tüs- ténkedése, figyelmessége most már ráterelődik a folyamatosan beszállásolókra. A leggyorsabban kvártélyozottak a játszótérre veszik az irányt. Jó lesz egyet libbeni a magasságba — így, vacsora előtt. Röpülni, szállni, az értelemig, és tovább... Mígnem elérkezik a start pillanata. Azután pedig következhet a küzdés, a szeretetbe burkolt megméretés — egészen a mégis-dia- dalmas végkifejletig...) gaz merény.” Két ezredév múlásakor még szorongóbbak. Mintha az irdatlan messzi múltban jött volna el az igazság Lelke, várva várt követe az égnek. Hogyan születhetünk hát újjá? Hogyan, ha el se indulunk a csillag után, s meg se érkezünk az üres sírhoz, megkeseredett a mirhánkkal? Vajha az összetart(oz)ás öröme áradna ilyenkor, s nem szakadozna az egyetértés vékony szála! Vajha a törvény szövedéke nem feselne folyton! Ha hinni tudnánk a pünkösdi imádkozás megfoganásában! Egykor szívemig ért egy érzelmes ének: „Piros pünkösd napján imádkoztam érted...” Azóta igéz a bíbor bazsarózsa (pünkösdi rózsa), s mosakodnék szívesen pünkösdnek harmatában, hogy fiatal lennék (pünkösdi királyságra pályázó, ki eséllyel indul élethajszban, bikahajszban, gúnárnyaksza- kításban). Se királyságom, se fele lovam, Pünkösdölő adománygyűjtőknek pláne nem lennék alkalmatos — sokat sarcoltak háza táján. így hát várogatom a változtató isteni személyt, hisz attól élek, hogy hiszek (mondogatom Nemes Nagy Hit-ét). Töltsük jól a váróhetet, elkövetkezik akkor kisböjtre pünkösd. Reggeli karének pünkösdöt köszönt, / fehér harangszó száll nyíresek között — íme, ilyen Isten Szentlélek galambjának jövetele egy csupa fény lelkű költő, Jeszenyin versében. Fehér harangszó, fehér szárnysuhogás, piros öröm ez a pünkösdi csoda virágzása. Vaksziken nem vesz szállást, poshadt léleknek nem lesz pünkösdje. „... megnyílt értelembe” száll alá csak — ki kérni tud, kérje a tüzet: „Öltöztess tündérpirosba”, hogy erővel teljünk itt a földön is, hol az erősek és elbizakodottaké a szó, ország és hatalom. Ám a szó — mely nemcsak kezdetben va- la azoké, kik a Lélek melegénél és világánál örvendnek, a zengő tavalyi zsoltárnak és az újjászületés diadalmas ditirambusának. MÚZSA Mester Attila versei Átváltozások Ági lányom lehetne ha előbb szülétek, s ha én lennék nagyobb, ö lenne kisgyerek. Ö menne bölcsődébe, s fonnám a hajam én két ágba hatul, s egybe a feiern tetején. Apukám is lehetnék, ha előbb szülétek, ő rázna a kiságyat, s én írnék verseket. Varázslás Varázsló voltam almomban, s azt varázsoltam néked, hogy tudiad, mitől félek, es hová siess, ha kérlek. Mert sokmindentől félek én, azért nem alhatok oly horkolós-nyugodtan, ahogy ti alszotok. Fölsírok, mint a tigris, ha meglövik, hiszen álmomban szarvasok nyomán futottam, nesztelen. Sárkányokkal is küzdők én, de megtantorodom, — nem látod, hogyan vérzik fejem a váltadon? Reggel mogorva vagy, s a víz a csapban oly hideg. Átvarázslom — talán te győzöd — a félelmeimet! Matyó király és én Eluntam mar a rímeket, se borom, se dohányom, s alszik — hosszú az éjszaka — Matyó király barátom. Nyekken gyöngyágya, hallom, hogy forgolódik benne, álmában szarvasok nyomán száguld a végtelenbe. Vagy fölteszi a koronát, kard villog oldalán, lábához odatérdelek — megkegyelmez tálán. Folültet trónusára, arcomhoz ér haja, s elmerengünk együtt, egy szívdohbanásnyira. (Mester Attila posztumusz kötetéből, az 1992-ben megjelent Matyó király koronája című gyermekvers-gyűjteményből válogattuk a fenti költeményeket — megemlékezvén közlésükkel is a gyermekek napjáról.) Röpülni, szállni, az értelemig, és tovább... !> .onion. Bejött a szobába, leguggolt a lányom asztala mellé, nézte, hogy tanul... Nem zavarta, csak nézte. Zokogtam volna, szívemből, de mosolyogtam; nem mutattam a megrendülésemet. Pár nap múlva megint eljött hozzánk. A lépcsőházban várt rám. Felderült az arca, amikor meglátott — ugyanis előzőleg azt mondták neki: későn jövök, ne várjon. Szóval, amikor látta, hogy hazaértem, ennyit mondott: Oké! Mire oké, kérdezheti az ember. Hát arra, ami minket összekapcsol. Amikor már a lakásban voltunk, előhúzott egy zacskó mentolos cukrot. Illendően megkínált, pedig őt kellett volna nekem megvendégelnem. A szeretet, a ragaszkodás cukrocskáját ajánlotta — akadályoztatott értelme teljes erejével... (Fejezzük be, mormolom magamban, mit lehet még ehhez hozzátenni... De itt verseny lesz, országos, esemény, mert hisz erre jöttünk. Bejárjuk a „vizsgatermeket”. Precízen odarakva minden: uzsonnacso mag-készítéshez, madárház-összeállításhoz, környezetismereti feladatokhoz. Olyan az egész, mintha a szervezőknek már a végeredményt is látniuk kellene.) — A mi iskolánk — kalauzol Kertész Jánosáé általános igazgatóhelyettes (oligo- frén pedagógia és pszicho-pedagógia szakos tanár) beletartozik a magyar oktatási rendszerbe. Igaz, a legalsó szinten, de része. Áz alanyok mássága természetesen meghatározza pl. egy ilyen vetélkedő lebonyolítását is. A gyerekek emberi helyzetekben versengenek, mintha akadályoztatott- ság nem lenne... Élmény, a megélt, a végigcsinált penzum élménye, ezt kell nekik megadni. Ä mérkőzés lehetőségét, áz egyenrangúság érzését, azt, hogy világuk a maga összes drasztikumával, kikerülhetetlen bajával ugyanolyan gyermeki univerzum, mint a többieké. A vetélkedő hiteles értékrendre kell, hogy épüljön. Épp ezért heeszeget) követőit, és persze tűzre veti a konkolyszórókat. Igaz igét szól, kinek fején lángnyelv lobban, s hű marad fölfeszítéséig vagy fejének vételéig. Kire pedig kicsi bízatott hűséges- kedik, jönne el a Vigasztaló, a Védelmező, láthatadanul és hangtalanul bár. Jöjjön pünkösdi himnuszban: „Veni, Creator Spiritus...” (Teremtő Lélek, jöjj...), jöjjön édes énekben: „Edességes vigaszunk, Drága vendég, szomjazunk. Édes Íélekúju- lás! Simogasd a darabost, Fölmelegesd a langyost...” (Darabosból, langyosból untig eleget lelne, s ódzkodóból is, kik ki nem ejtenék: „Oldj el, küldj el, tölts el tűzzel!”) Veni Sanctevaí (Jöjj, Szentlélek) indul a Nagy Tamás illusztrációi katolikus iskolák taneve, hogy az Értelem Lelke venne szállást a fiatal lélekben. Énekes nyelvek kérik: alakíts át, hogy tudjunk „tápot adni lelki vágyainknak.” (Ez az átalakítás azonban sohasem százszázalékos. Az év végi hálaadó Te Deum mindig szívből szól s szebben.) Lelki vágyam vonz a paksi Szentlélek-templomba, mely mintha a földből nőtt volna ki, hogy hármas csúcsú tornyával fölszárnyaljon (Makovecz Imre Isten ihlete szerint). Földről fölszálló galamb: ablakszemeivel hívogat a szép-szelíd vajai plébánia-templom. Jézus nem hagyja árván a féltett földet, megígéri „az igazság lelkét.” Szorongó idők jártak akkor tájt: „Bukott a jó, tombolt a
