Kelet-Magyarország, 1996. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-11 / 110. szám
1996. MÁJUS 11., SZOMBAT A szerző felvétele ne néhány szükséges konyhakerti növény. Egyébként a szomszédokkal — a magyarokkal és a cigányokkal is — jól megvagyunk — hadarja szinte egyszusszra a feleség. Ezt demonstrálandó, kipillant a konyhaablakon. És valóban, az udvar hátsó részén a legkisebb, még óvodás Lacika békésen együtt csücsül a homokban a nálánál barnább bőrű kortársával. Kiderül, a dróthálós kerítést sem a szomszédok behatolása ellen akarják még az idén kifeszíteni, hanem azért, mert ügy vélik: akkor lesz igazán kész a ház, ha azt kerítéskoszorú övezi. Lassan szedelőzködni kezdek, búcsúra nyújtom a kezem, de a fiatalok háztűzné- zőbe invitálnak. A szülők szobájában nem a legdivatosabb, de mutatós szekrénysor és kihúzható ágy, dohányzóasztallal jelenti a berendezést. Az albérletes Junoszty is metamorfózis áldozata lett, mostanra színes tévé festi rózsaszínűbbre a család álmait. A szerencsére azonos nemű gyerekeknek sem kell immár kucorogniuk, a szülők szobájával megegyező méretű másik nagyszo- bát kapták birodalomnak. A falakat popsztárok posztereivel tapétázták ki a fiúk, végtelenül örülnek mióta saját, ajándékba kapott „ország” fölött uralkodhatnak. Igaz, a három királynak osztozni kell a hatalmon, de a takarítás terhe is közös, és ez sem utolsó szempont. Sok Kati és Laci él közöttünk, s nemcsak a nevek gyakorisága, hanem a közös sors miatt. Számukra találták ki, amolyan egyedüli, de már akkoriban is sokat bírált megoldásként a legújabb szociálpolitikai támogatási rendszert. Az ígéretesnek induló kezdeményezés nemes fája azonban azóta — miért is voltak illúzióink — meghozta a maga vadhajtásait. A jogi szabályozás kiskapuit használók, sőt olykor kerítését vadul letíprók ügyeitől hangos az utca, az ország. Történetünk hősei azonban szerencsére — legalábbis úgy tűnik — megússzák botrányos végjáték nélkül. Ha pedig ez valóban így lesz, akkor egy igaz mese végződhet, ha nem is felhőtlen happy enddel, de legalább — manapság egyébként ritkán tapasztalható — megnyugtató módon. Picu) Gergő Szeplős, egy újabb kortyintás után. — Világra ilyen vót ennek már a nagyapja is, nem oktalanul mondták vót eszös- nek az öreget, Picuj Gergő Eszösnek, leA-. Nagy Tamás illusztrációi gyen könnyű neki a föld... — magyarázatforma (ismét) Picuj Gergő Decka, ki előtt még mindig érintetlenül állt a pohár. — Televíziója is van, oszt újságot is járat... — jegyezte meg (ismét), csak úgy, mintegy mellékesen Picuj Gergő Sánta, s eltűnődve nézett maga elé, a tele pohárra. — S ha valaki nem tudná — kiabálta a méregtől már-már szétrobbanni látszó Picuj Gergő Istenes, a harangszó —, hát én megmondhatom, hogy az a műláb negyvenhatos, a Gergő lába pedig csak negyvenhármas!... Na, ugye!... S ha valaki nem tudná, hát még azt is megmondhatom, hogy az műláb balos. Az! Na, ugye! Tisztára bal műláb. S kérdem én — kérdezte felállva, kezében az újabb pohár pálinkával —, honnan a jófenéből tudja ez a nagyeszös, hogy pont a bal lábát fogja levágni a vonat?!... Sehonnan. Mert a vonattal sohasem lehet tudni, ha valaki nem tudná, hogy melyik lábát vágja le, ha ügy adódik a dolog. Na ugye; S mondhatom, jól fog majd kinézni két bal lábbal, ha a vonat mégis a jobb lábát fogja levágni s nem a balt!... Tisztára csúfság lesz, nem egyéb. S miért ne pont a jobb lábát vágná le, kérdem én?!... Na, ugye?!... Jobb, ha tőlem tudják meg: én fogadni merek, hogy azért is pont a jobb lábát vágja le a vonat, s nem a balt!... — kiabálta már az asztalt döngetve Picuj Gergő Istenes, a harangozó, de (mint rendesen) senki nem figyelt rá. Mert hogy ilyen ez. S ilyen volt már a nagyapja is. Ilyen pulykatermészetű és irigy. — Na, egen újságot járat... — mondta jóval később (és újólag) Picuj Gergő Sánta, de nem lehetett tudni (most sem), hogy elismerőleg mondja-e ezt, vagy pedig elma- rasztalólag. Egyébként a likatosi vegyesbolt ezen a ponton is pont este kilenckor zárt, mint emberemlékezet óta mindig (és rendesen). 13 MÚZSA l évy Szilvia versei Nem emléksze Talán sűrű hó takarta a fáradt őszt. Kékes ködfátyolon keresztül dereng fel arcod is. A távolságot elmosta megdörzsölt szemem. Lebegés érzetét ébreszti bennem, ahogyan közeledsz, ahogyan távolodsz. Csupasz fák vittek minket a halott tájba. Tahin. Nem emlékszem... Miért akarod? Miért akarod, hogy remegjen a kezem? Összekulcsoljam, vagy feléd nyújtsam? Úgy tetszene neked? Én nem. térdepelek le, nem morzsolok füzért, nem megyek templomba, ha összedől a világ. Maradok gondjaim közt. A szenvedés lett hűséges hozzám. Ha nincs semmid, sírj, remegj, térdelj, szenvedi, ess össze álmaidban. Spirál Lángol a zsiráf es beöltöznek a felhők. Kipattan egy szem, kezek nyúlnak az égbe. Öt, négy, három, kettő, egy — elrepül egy gondolat. Picasso és Apollinaire kinevetik Rousseaut. A próféták már nem tudták, mit kell tenniük. Hallgatunk mondatainkról. Spirál. Annamarinak Festettem egy képet Annamarinak. Piros volt. Kék. Zöld. Sárga. Fekete és Fehér. Fák voltak ra/ta. A Tisza és a Nap. Festettem egy képet Annamarinak. (Friss hang, első közlés, reményteljes lírikus utánpótlás. Lévy Szilvia, nyíregyházi diáklány az idén érettségizik. Gondolataival, érzéseivel — véljük — már régebben átléphette a felnőttkor küszöbét.)
