Kelet-Magyarország, 1996. április (53. évfolyam, 78-101. szám)
1996-04-06 / 82. szám
12 napkelet • A KM ünnepi melléklete tárlat Triangulum Albert Ildikó: Telihold Orr Lajos: Keretes Elek Emil felvételei A népek közötti barátság jó példáját szolgálja az a kiállítás, amely a múlt héten nyílt a nyíregyházi Városi Galériában. A Bronz Triangulum című tárlaton cseh, magyar és szlovák művészek munkái tekinthető meg. Ismeretes, hogy az idén a huszadik jubileumát ünneplő Sóstói Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelep mellett Körmöcbányán és Uherske Hradiste-ben is működik hasonló művésztábor. A három alkotótelep között a kapcsolat példaértékű, a kölcsönös tárlatok mellett olykor a szervezőmunkát is összehangolják. A mostani nyíregyházi tárlat a három alkotótelep alkotásaiból mutat be mintegy ISO kisplasztikát és érmét. A kiállítás — amely a Találkozások Kö- zép-Európában című művészetelméleti konferencia kísérő rendezvénye — május közepéig tekinthető meg. A válogatásunkban bemutatott művészek közül Orr Lajos Nyíregyházán, Csikai Márta Budapesten, Albert Ildikó Hódmezővásárhelyen él és tevékenykedik. Csikai Márta: Táncosnő A léleköröm-akarat időnyomai A szatmári falvak útmenti keresztjei Farkas József mmmmm Szatmárban, a volt lápkörnyéki falvakban, de még az Erdőháton, vagy a Szamos mentén is a települések szélein, gyakran a belterületek kisebb terein, kereszteződésekben, rangosabb porták mezsgyéin a vegyesval- lású lakosság lélekéletében is mély gyökere, századokra tekintő hagyománya van a népi vallásosság életközösségében a csináltatott, vagy önmaguk készítette különböző kivitelezésű kereszteknek. így húsvét hetében környékük megélénkül. Ha kerítéssel van körülvéve és azt az idő meggyengítette, erősítgetik, reparálgat- ják. A faoszlopokat megtámogatják, a drótszövetet festegetik vagy újra cserélik, a kicsinyke ajtót sarkaiban becsapolják, a kereszt tövébe ültetett rózsabokrokat ritkítják, körülötte a főiedet puhítják, a kereszt farészeit festik vagy olajozzák, a pléh- ből kivágott Corpust tiszta, puha gyolcs vagy vászondarabbal megtörölgetik az úttestről odacsapódott sártól, mocsoktól... Szabadtéri keresztjeink nagy többségét nem az egyház emeltette, hanem a hívek maguk állították vagy pénztárcájuktól függően míves mesterekkel készíttették. Az egyház aztán felszentelte, megáldotta a léleköröm-akarat időnyomát, az állított keresztet. A keresztállítás szokása leginkább a 18. századi barokk időszakban terjedt el, a rangosabbak a kőből, öntöttvasból készültek inkább a 19. század második felében jelennek meg tömegesen. Egy-egy faluközösség életszínvonala, tehetőssége — sőt országrészek gazdagsága vagy szegénysége — ilyentén is kimutatható. Persze a szegényesebb kivitelezés nem jelent lelki szegénységet, sőt a magacsinálás az azonosulás lélekgyönyörét is adja! A szatmári aprófalvak pléh-krisztusos beszédes akácfa vagy tölgyfa keresztje nem a rangkórság vagy hitrongyrázás „papte- tűs” momentumai, hanem az öntudatos, csendes léleköröm megadóan odaadó élethitének a megváltóhoz vágyakozó akarathit örömnyugalma. Ennyit tehettem, bizo- nyítós hithagyatéka... Mindezt ma értettem meg, amikor egy 82 éves ember után topogtam a jánki faluvég Kisnamény felőli fagytól felengedett sárragadványában a földúton egy kies dióliget széléig, ahol emberem Darabán György maga állított fakeresztje áll. Odaérve sapkáinkat levéve, ő rövid imát mormolt, majd megcsókolta a kereszt derekát... Kis idő múltán mondja: „Magam csináltam ide a régi temetőhöz. Vettem a téesztül, akkor még téesz vót, vettem egy fát, oszt a fiúkkal megcsináltuk és felállítottuk. Most ügyi a görögök elvállalták, hogy a Jézust, mán így mondom, ők fogják megcsináltatni, én ne adjak egy fillért sem. Amikor elkészült felszegeltük. Most még azon töröm a fejem, hogy a pótlást ideteremtem az udvarra, oszt majd ha kirodhad a mostani, ebbül csináltassák meg. Az is elél osztán megint 40-50 évig ha a tövét jól bekátrányozzák...” Emberemnek hét fia van, több mint húsz unokája és majdnem tucatnyi dédunokája, felesége leánykori nevén Templom Mária 68 éves szép beszédű, ma is még szép arcú, csendes lé- lekörömben élő küzdő társ. Minden gyermekének a faluban vagy környékén saját szép háza van, mindnyájan mesteremberek, az emberem portája is rangos, rendezett. A kereszt tövében emlékezik. „Mikor felállítottuk a római meg a görög pap, meg a kurátorok eljöttek beszentelni. Utána mindenki bejött ide énnálam, megkínáltam őket módjávan.” „Ha arra gondolok, hogy a falubeli kereszten a Megváltónk mi mindent láthatott amióta ott áll, ki sem tudom beszélni” — tereli a szót az első keresztre, amit idejövetelünk előtt néztünk a faluban. Mit láthatott? — teszem elé a kérdést. „Nagyon sokat, ez vót a régi beregszászi-szatmári út, amelynek begyében áll a feszület. Ezen ment végbe az a sok nagy bevonulások, éjjel-nappal mentek. A nagy Sztalin-gyertyák világítottak, a tűt meg lehetett látni a faluban az utcán. Annyi nép elment a kereszt előtt, mint a csillag az égen. Az a sok szekér, az a sok ló, az a sok katonaság, majd az oroszok meg a rományok... A feszület meg csak állt, állt minden bántódás nélkül. Soha nem nyúltak hozzá, nagyon jó katolikusság vót itt! Homoki esperes úr neveltjei... A jánki pléh-Krisztus A szerző felvétele Gondozták, az én feleségem is. Mindenki a maga jószántábul ment, arra járt, keresztet vetett, nézi, jaj ez a koszorú már el is van száradva, holnap veszek helyette másikat. Ez így ment uram! A más vallásúak is tisztelték! A férfi ember a feszület előtt megemelte a kalapját és mondta: Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Az asszonyok meg keresztet vetettek. A nagyon vallásosak le is térgyepeitek a kereszt előtt és elmondtak egy miatyánkot, majd mentek tovább...” Ahogy nézem emberem szép, öreg, beszédes arcát, hallgatom megfontolt szavait a húsvét tisztuló várásában, arra gondolok, hogy itt a keresztény Európában a húsvéti ünnepkör a szenvedés, a halál és a megdicsőülés, a feltámadás ünnepe volt mindenkor. Emberemben a szatmári alkotó embert látom népes családjával, a feltámadás keresztállító hitében és bizakodásában. Húsvét lélekben szorítsuk meg dolgos kezeit! FEHÉR KLÁRA: Zörgessetek és megnyittatik A tévében már megint egész este a hajléktalanok voltak műsoron. Riportok a világ minden tájáról, távoli tengereken dzsun- kákban hánykolódó családok. A milánói árkádok alatt, a stockholmi, a New York- i utcákon, pályaudvarokon, aluljárókban újságpapíron alvó családok, éhes és rongyos, elvadult, marihuánától kábult csavargók, könyörgők és követelőzők, mocsokban és pálinkásüvegek között, gyerekek és aggastyánok, sárga bőrűek és feketék, villogó fogúak és ferde szeműek, munkát keresők és börtönből szököttek. Odakinn jeges eső verte az ablakot, csapkodott a szél. A tévé még mindig a sivár reménytelenséget mutatta. Elhagyott kavicsbányát, földbe vájt odúkkal, pálinkásüveggel, verekedőkkel, mindenhonnan továbbüldözött nincstelenekkel, „világprobléma, megoldhatatlan” — mondja a tévé riportere. És egy szemüveges, jól fésült úr, elegáns íróasztala mögött széttárja a karját. „Sajnos, valóban megoldhatatlan.” A tanító felállt, elzárta a tévét, persze van ezek között millió szerencsétlen is. Elkergeti otthonából az árvíz, földrengés, szárazság, széthullanak a családok, helyi háborúk... Nem mind gyilkos, meg kábítós. No, gyerünk aludni. Holnap azt a két öreg kockás takarót, meg egy régi pulóvert elviszi a Vöröskeresztnek. Az ember szívében legyen irgalom. Megtapogatta a még langyos cserépkályhát, meggyújtotta az ágy mellett a kislámpát. Ebben a pillanatban vonított fel a kutya. Mi baja lehet ennek? Nem volt kedve ajtót nyitni, csak az ablak mögül lesett ki. Néró, a hatalmas komondor a kerítésnek ugrott, kifelé ugatott, a sarkon túli kápolna felé. Hörgő, fulladó hangokat hallatott, újra, meg újra neki- ugrott a rácsnak. A tanító a szemét me- resztgette, de a zuhogó, jeges esőben nem látott semmit. Majd elhallgat. De hát nem szokott ez a kutya így ugatni. Bebújt a takaró alá, eloltotta a lámpát. De a komondor nem nyugodott meg, hör- gött, tombolt, acsarkodóit, nem mozdult el a kert sarkából. Mégis csak meg kell nézni, mitől vadult meg. Felkapta a cipőjét, vállára dobta a rövid becseket és kiment. — Néró, ide gyere!. A kutya nem jött. habzó szájjal, vonítva ugatott tovább. — Van itt valaki? Egy férfi lépett közelebb a sötétben. Magas volt, csontos, átázott farmer volt rajta, a vállán sportszatyor. Nem volt már fiatal. Ahogy a kerítéshez ért, a kutya tajtékzott. — Mit akar? Az idegen ismeretlen nyelven beszélt. Nem értette. A kápolnára mutogatott, a felhőkre, az esőre, fejét a kezére hajtva mutatta, hogy aludni szeretne, de a kápolna ajtaja zárva van. Honnan jött ez? Hogy került éppen ide? Hova megy? Hogy képzeli, hogy a kápolnában alhat? Nem szálloda az, hanem műemlék. Persze, hogy zárva tartják. Látogatás tíztől négyig. Még így is összemocskolják a turisták. Csitulj már, Néró. De a kutya tombol, ellenséges. Az állatok megérzik, ki a rossz ember. Talán vér tapad a kezéhez. A szeme is hogy villog ennek a furcsa szerzetnek. És úgy vacog, hogy a foga összeverődik. Jótét lélek nem csavarog ilyenkor. Ebben a házban nincs istálló, nincs szalmakazal, hogy odaengedhetné aludni. És ha nem is aludni akar? Hanem kést rántana, kirabolná? Az idegen belekapaszkodott a kerítés rácsába. Ha nem fogta volna olyan szorosan Néró nyakát, belemart volna a kezébe. Rettenetes ez a könyörgő hang. Dehát miért éppen itt, miért éppen ide? Honnan jött? Börtönből? Hol az otthona. Menjen el. Menjen tovább. Menjen el a kerítéstől. Milyen nagy, villogó fogai vannak. Milyen hatalmas, csontos ujjai. Nem, addig nem
