Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-05 / 30. szám
1996. február 5., hétfő HATTER Pert nyertek a méhészek, de... Öt perc alatt felborult a kaptárak rendje • 450-500 forint egy kiló akácméz A kaptárakban már a tavaszra várnak a méhek Harasztosi Pál felvétele Balogh Géza Demecser (KM) — Másfél évi pereskedés után végre ítélet született az elpusztult demecseri, gégényi méhek ügyében. A nem minden tanulság nélküli esetről annak idején lapunk is beszámolt, de közben újabb fordulatot vett az ügy. Kezdjük azonban az elején. A Demecser és Környéke Méhész Egyesület elnöke, Bálint András több mint fél évszázados méhészkedése során jó néhány méhpusztulásnak volt már a tanúja, de olyat, ami 1994 tavaszán történt, még sohasem látott. Permeteztek — Április 29-én, déli fél tizenkettőkor vettem észre a kertben, hogy valami nincs rendben a kaptárak körül — eleveníti fel azokat a perceket demecseri otthonában. — Akkor láttam meg az első elpusztult rovarokat, s szinte hihetetlen, de igaz, öt perc alatt teljesen felborult a kaptárak rendje. Fél óra múltán már vastagon borították a földet a döglött méhek. A megyei méhész egyesület titkári posztját is betöltő Bálint András tapasztalt szakember, így aztán rögtön arra gondolt, hogy a szerencsétlen rovarokat valahol lepermetezhették. Nyomban körbejárta a szóba jöhető demecseri területeket, de nyomát sem találta a permetezésnek. Másnap aztán megjelentek nála a szomszédos gégényiek is, hogy náluk is pusztulnak a méhek, ők a demecseri határban búzát vegyszerezőkre gyanakodtak. Okét azonban viszonylag gyorsan ki lehetett zárni, s végül a nyírtassi határban lévő cirbesztanyai gyümölcsösben találták meg a méhpusztulás okát. O Mi történt a gyümölcsösben? — Rengeteg volt abban az időben a cserebogár, s mint ahogy kiderítettük, azok ellen próbáltak meg permetezéssel védekezni, természetesen anélkül, hogy bennünket, méhészeket értesítettek volna — feleli a megyei titkár. — Ezrével találtuk meg az elhullott bogarakat, s éreztük a semmi mással össze nem keverhető permetszer szagát. A permetezők, a Friss Gyümölcs Kft. emberei persze tiltakoztak, hogy nekik semmi közük a mi méheinkhez, a toxiológiai vizsgálatok azonban egyértelműen bebizonyították, hogy az ottani permetezés áldozatai a demecseri, gégényi méhek. Vizsgálatok Ez persze csak így, leírva ment ilyen simán, hiszen a debreceni állategészségügyi intézet nem kevesebb mint tizenhat méh-, illetve almavirágmintát vizsgált meg, de még egy kecskeméti szakértő is bekapcsolódott a vizsgálatokba. Végül is kilenc károsult indított pert a kft. ellen. Lehettek volna többen is, de voltak, akik csak legyintettek: attól a kft.- től ugyan mi nem látunk egy fillért sem, majd még a perköltséget is a nyakunkba varrják. O Hogyan döntött a bíróság? — A szakértői vélemények alapján természetesen a mi javunkra. Több mint kétmillióháromszázezer forint kártérítést ítélt meg, de most a hetekben újabb fordulatot vett az ügy, aminek egyáltalán nem örülünk. A kft. jogásza szerint ugyanis csődöt jelentett a cég, ha pedig ez igaz..., de jobb nem is folytatni. Mondok azonban még egy furcsaságot: arra köteleztek bennünket, felpereseket, hogy az alperesnek fizessünk huszonötezer forint perköltséget! Mi, akik egyébként is károsultunk. O Mindezek ismeretében megérte a jó másfél évig tartó hadakozás? — Nézzék, a méhészek védtelenek. Ki vannak szolgáltatva a kereskedőknek, növény- termesztőknek, gyümölcstermesztőknek, s mindig is volt kárjuk. Mindezek ellenére állíthatom, az elmúlt évtizedekben sikerült korrekt kapcsolatot kialakítanunk a kertészekkel, növényvédősökkel, akik a legtöbb esetben betartották a rendeleteket, időben értesítettek bennünket arról, hogy hol, mikor permeteznek. A nagyüzemek felbomlásával azonban félő, hogy erőteljesen lazul ez a fegyelem, s a mostaninál sokkal komolyabb károk is előfordulhatnak. Ha mi nem igyekszünk megvédeni magunkat, s a méheinket, ki fog megvédeni bennünket...? A kilencvenes évek elején egyébként is rájárt a rúd a hazai méhészekre, fillérekért tudtak csak túladni a mézen. Tavaly aztán nagyot fordult a kocka, megugrottak a felvásárlási árak. Jellemző, hogy egy kiló akácmézet a kis piacokon is 450-500 forintért lehetett eladni, de a nagybani értékesítők sem fizettek rá. A múlt évben rögtön a pergetés után 320 forintot adtak egy kiló akácmézért, de még a vegyes virágméznek, illetve a napraforgóméznek is 300-180 forint volt kilónként az ára. Jó üzlet Csak a mi megyénkben — amely egyébként a legnagyobb méztermelő az országban — ötven vagonnal értékesített az ezemégyszáz méhész! Most valóban jó üzlet a kaptárok körüli sürgölődés, igaz rengeteg munkával, s kiadással is jár egyben. Három pisztácia y-, n írok levelet magáig nak... Ezt a semmi- I s séget nézze el nekem, Kedves, ha tudja! Bizton állíthatom: nem a megszokott iromány lesz, ahogy gondolatot szoktunk cserélni a távollevőkkel, habár tehetnénk telefonon, faxon, ezerféleképp. Csak rovom a sorokat egymás alá, ismételgetve: én, magának, igen, így — komolyan ésfegyelmezetten. Tehetem. Megzaboláztam az érzelmeimet, hogy közölhető legyen (felhangok, botorkálóügyetlen háttérzajok nélkül), ami kikívánkozik. Még ősszel, amikor maga oly mélyre zuhant — szinte egyik pillanatról a másikra —, szóval úgy október-november táján (milyen véges az emlékezet, pedig hogy tudtam. és most már keverednek a dátumok) megsejtettem valamit a szorongásaiból: azokból a kibogozhatatlan feszültségekből. melyektől homályos lesz a tekintete, finoman gyöngyözni kezd bársonyos homloka, és összezavarodik minden a lelkében. Akkor azt mondta: elbizonytalanodott. Úgy■ érzi, semmi, de semmi nem jön össze, és már annak sem örül, hogy lezajlottak a... Mi ért véget ? Mit futtatott finisbe a boldogságos nyár? Mi az, ami továbbra sincs sehol/ Átadott nekem — láttam lányos-pirulós, szégyenkező remegését — egy lapot, a kötelező feladatteljesítés elvég- zetlenségében megrázó dokumentumát. Beleolvastam az áthúzott, derékba tört szövegcsonkokba, töredékes eszmefuttatásainak még romjaiban is felfénylő okosságába. Igen, akkor jöttem rá, hogy végzetesen és visszafordíthatatlanul beleszaladtam magába, mint a kormányhibás Lada 1978-ban a semjé- ni országút mentén ácsorgó akácba, amikor majdnem meghaltam. De hagyjuk ezt! Szóval, ahogyan azt a kitépett füzetlapot ideadta, megpecsételődött a sorsom. Pontosabban egy későbbi mozzanattól, amit még ma sem merek tisztán értelmezni. — Látja, mit találtam a táskámban! — suttogta nagyon halkan, mint aki csak úgy kiad magából valami mondatfélét. — Már nem emlékeztem rá, hová tettem, s most, amikor nagyon szükségem volt valami biztonságra, kibukkant a kacatok közül. Picinyke csomag, szalvétába (vagy papír zsebkendőbe) csavarva, benne három feltöretlen pisztácia. Megborzongtam a villám-ráismerés- től: én vittem magának a csemegét mint ajándékot (az elsőt) egy valahol, valamiért megterített ünnepi asztalról, fogadásról, mit tudom én honnan. Mert úgy éreztem, részesednie kell immár mindenből, ami... — Ne őrizze tovább, még megavasodhat, fogyassza egészséggel! — ajánlgattam félszegen; azt hittem, ha he- pire veszem a figurát, enyhülni fog a feszesség, kisimulnak szemsarkának halvány ráncocskái, újra virul a mosolya, felragyog szeme szivárványa. Rosszul számítottam. Még sanyargatóbb lett a csönd, keserűbb a délelőtt lebegő várakozása, mélyebb a szomorúság feltáratlan mélysége. — Nem. nem szabad megenni; őket nem — hangzott a visszautasítás. — Sohasem... — tette még hozzá. És késő volt visszalépni: mert kicsordult, ha csak alig észrevehetően, a könnye, az árulói; a tisztaság vízszínű gyémánt- csöppjei. Régen volt. Így történt, vagy csupán én teszem hozzá az egészhez mindazt, amit szeretnék? Soha, senki erre pontos választ nem adhat. Tudom, most rendben mennek a dolgai, kiegyenesedett a világ, helyrezökkent a kibillent idő. Napsugarasak a hétfők, keddek, szerdák, kiváltképpen a hószikrás örömű szombatjai, vasárnapjai. Hogy én mit csinálok? Mindegy. Vagyok, mert lenni kell. Valameddig. Robognak velem az esemény-vonatok, utazni készülök, milliónyi a tervem: nem unatkozom. Magát egyre ritkábban látom. Időnként, ha nagyon megéhezem, ''betérek a sarki boltba. y j eszek egy zacskó pisz- 1 / táciát, pattintgatom, V rágcsálgatom a szemeket. Az utolsó háromnak mindig megkegyelmezek, félreteszem magának. A doboz, amiben gyűjtöm szeretetem maradékát, majdnem tele. De nem tudom: mit kezdek majd a kincseimmel... Támogatás Sípos Béla m i gy esztendővel ezelőtt Lj ezeken a hasábokon JLj azt írtuk: zuhog az eső. Tél és eső. Micsoda párosítás! Szerencsére az idén fordult a kocka: a január és a február inkább a fagy és a jég hónapja volt —s reméljük egyre enyhébben, de még lesz. Kell a hótakaró az őszi vetésnek. A tavaszi olvadáskor aztán lassan a talajba szivárog a hóié , .v onnan táplálja a fejlődő növényeket. Minden csepp vízre szükségük van a növénytermesztőknek, s természetesen közvetve az állattenyésztőknek is. Csak így tudnak igazán jól termelni, megfelelő mennyiséget és minőséget előállítani. Illetve még valamire szükségük van... Ez a gondolat jutott eszembe, amikor az exporttámogatás-csökkentése került a minap szóba: egy baromfitenyésztő naposcsirkéket osztogatott a fővárosban, ezzel is demonstrálva az ágazat, egyben a mező- gazdaság mai helyzetét. Aztán a miniszteri válasz sem váratott sokáig magára, ha nem is eppen erre az eseményre reagálva. Mindenesetre, a termelők további exporttámogatás-csökkentésre számíthatnak, ami egyenes arányban áll a kormány idei költségvetésében meghatározottakkal, ugyanakkor alapvető feltétele az Európai Unióhoz való csatlakozásnak is, hiszen az unióban nem elfogadott módszer a mezőgazdasági exporttámogatás. r Ez egyenes beszéd. Am ha végig gondoljuk, azt is jelentheti, ismét emelkedni fognak a mezőgazdasági termékek árai. Mert az önköltséget nem lehet csökkenteni, arra inkább az emelkedés a jellemző. Ezt pedig a vásárló fizeti meg az olykor többszörös kereskedelmi áttételekkel együtt. Ha lesz egyáltalán mit megfizetni, hiszen ilyenkor fordul az elő, hogy csökken egyes ágazatokban a termelői kedv, abbahagyják a termelést, kivágják az állatokat. Aztán a termelői kedv fokozására ismét kitalálnak egy ösztönző módszert, de utólag az már sohasem lesz olyan, mint annak előtte volt. Ezt sem szabad kifelejteni a számításból. Meglepetés a mosdóban Ferter János karikatúrája Butykai bütykös Galambos Béla / tt, Szabolcsban jobbára csak az alma példáját emlegetve dohogunk azon, mekkora különbség van a termelők és a kereskedők által zsebre tett haszon között. Természetesen az előbbiek kárára. Kevesebbet hallunk/beszélünk a gazdaság egyéb ágazataiban dolgozó vállalkozók hasonló gondjairól. Pedig, mint egyikük a műhelyében munka közben mesélte a minap, bizony őket is irritálja, az aránytalanság, ami a termelő munka és annak eredmény ét forgalmazók piaci megbecsülése között fennáll. De vegyünk egy példát, ami nagyon közel áll a valósághoz. Mondjuk, egy szabolcsi (legyen butykai?) fazekas helyes kis butykoso- kat gyárt, amiért ötszáz forintot kap. A vevője egy szeszfőzdés, aki nemes szatmári szilva pálinkával tölti meg ezeket és viszi a fővárosba. Ott a külföldi turisták által sűrűn látogatott kerület ajándéküzleteinek adja el darabját ezernégyszázért. Nos, mit gondolnak, menyiért látják viszont e különlegességnek számító, nemzetiszín szalaggal átkötött „hungarikumot” a budai, vagy a tihanyi, netán kőszegi üzlet kirakatában? Nem fogják kitalálni: majdnem ötezer forintért. Ha a fazekas hasznát százötven forintnak, a szeszfőzdését háromszáznak vesszük, akkor a kétszázötven százalékos árréssel dolgozó ajándékboltos körülbelül három-négyszeres haszonra tesz szert, mint a terméket előállító két vállalkozó együttvéve. A vállalkozó iparos tehát bosszankodik, de mit tehet? Nem sokat. Ugyanis nem az övé az a butik, ami olyan helyen áll, ahol rajzanak a dollárpapák, dollármamák. A termelőnek — és most már vonatkoztassunk el a pálinkás bütyköstől — le kell nyelni a békát, s legalább arra ügyelni, hogy minél kevesebb kézen menjen keresztül a terméke, amíg a vásárlóhoz, vagy a végfelhasználó fogyasztóhoz jut. x.
