Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-29 / 51. szám

1996. február 29., csütörtök Kelet-Magyarország 3 HÁTTÉR Fogukhoz verik a garast Rangsorolják a kifizetetlen számlákat • Pénz nincs, feladat annál több Györke László Beregsurány (KM) — A be­regi kis település azzal, hogy néhány éve közúti határát­kelő lett, sajátos helyzetbe került. Mert bár lakosainak száma alig haladja meg a hatszázat, tavaly például másfél millió utas és félmillió személygépkocsi fordult meg a településen. Ennek akár örülni is lehetne, hiszen ahol (idegen)forgalom van, ott az üzlet, egyéb vállal­kozás is virágzik — gondol­hatnánk. Csakhogy az átuta­zók nem annyira pénzüket, mint inkább névjegyüket hagyják a településen és annak határában. Ez a névjegy igen sokféle: a tarolástól, az alma­szürettől a szemetelésig, a vandalizmusig és tovább. Lefaragás Oláh Dezsőné polgármester persze nem csak a fenti prob­lémákról beszél, bár megke­rülni ezeket nem lehet, hiszen hétköznapjaikat alapvetően befolyásolja földrajzi helyze­tük. — Mi tagadás, az új finan­szírozási rendszer nem sok jót hozott számunkra — mondja. — Kezdődött azzal, hogy gya­korlatilag januárban nem kap­tunk normatív támogatást, mert az a decemberi számfej­tésbe került. Egymillió-hat­százezer forint volt a TA- KlSZ-kíilönbözet, így mint­egy félmilliós hátralék képző­dött. Ezt, ugye, februárban au­tomatikusan leemelték. A helyzetet csak úgy tudják megoldani, hogy rangsorolják a kifizetetlen számlákat: előbb azokat egyenlítik ki, amelyek nem tűrnek halasztást. Magya­rán: csak akkor fizetnek, ha már nagyon muszáj. — Van még egy kis áfa­kintlévőségünk — folytatja a polgármester asszony. — Ez pillanatnyilag kisegít bennün­ket. De hogy a márciusi kifize­tésekkel mi lesz, most még nem tudom megmondani. Mert akárhogy csűrjük-csa- varjuk, próbálunk a költsége­ken faragni, nem jutunk ötről a hatra. Az intézmények átvilá­gítása megtörtént. A feladata­rányos létszámmeghatározás minden önkormányzati intéz­ményt érint, természetesen a hivatalt is. Két fordulóban megvitattuk a lehetséges vál­tozatokat, ám végleges döntés még nem született. A draszti­kusnak is mondható intézke­dések várhatóan mintegy négymillió forinttal csökken­tik ugyan a költségeket, ám a hiány így is közel 15 millió fo­rintot tesz majd ki. Oláh Dezsőné, mondhatni, élen jár a takarékoskodásban. A korábban főállású polgár- mester ma tiszteletdíjas. Bár ez a megtakarítás csak csöpp a tengerben... Szint alatt Vajon a finanszírozási rend­szerben bekövetkezett válto­zásokat hogyan élik meg a kis­települések? Beregsurány ese­tében az előirányzat messze nem elegendő az állami fel­adatok ellátására. A normatív támogatás ugyanis az 1994-es szintet sem éri el még volume­nében sem, nemhogy reálér­tékben. Pluszfeladatokat ka­pott az önkormányzat, forrást azok végrehajtásához — nem. — Ha csak egyetlen olyan terület lenne — mondja Oláh Dezsőné —, ahol az állami fel­adat végrehajtásához az állam biztosítaná a forrást is, már nem lennénk kritikus helyzet­ben. i Az önkormányzatnak már nincs olyan vagyona, amit ér­tékesíthetne. Nem sok saját bevételre számíthatnak, hiszen a munkanélküliség közel 50 százalékos. Bár úgy tűnik, hogy vállalkozásra alkalmas a terep, jelenleg a faluban egyet­len helybeli cég működik. Nincs tőke, az átlag beregsurá- nyi ember számára nem terem hitel. Amióta a Beregtej meg­szűnt, s a telepen egy ma­gyar-ukrán vegyes vállalko­zás vodkát palackoz, a tehén­tartást is fontolóra veszik a gazdák. A speciális helyzet, mármint a határmentiség, úgy tűnik, in­kább teher a kisközségnek. Bár igaz, hogy a határátkelő fenntartására és a hatámyila- dék karbantartására 400-400 ezer forintot kap az önkor­mányzat, ez az összeg a tény­leges költségeket csak részben fedezi. A tennivaló sok. ráadá­sul november 30-a és február 1-je között a közhasznú mun­kásokat sem foglalkoztathat­ták, mert a Munkaügyi Köz­pont ebben az időszakban nem támogatta bérüket. (Egyéb­ként a közhasznúak bérének 30 százalékát az önkormány­zat fizeti.) A helyzet speciális költségei közé tartozik például a közku- tak vízdíja, ami tavaly 300 ezer forintnál is többet tett ki. Nyilván nem a falubeliek fo­gyasztottak el ennyit, hiszen mindössze 15 lakóházban nincs vízvezeték. Fontolgatják a közkutak jelentős részének lezárását, és a 41. számú főút mellett olyanok fúrását, me­lyeknek vize csak tisztálko­dásra lenne alkalmas. Öröm és gond Ez év második negyedében a beregsurányi eddigi kishatár- átkelőt nemzetközivé bővítik. Ez öröm is, meg gond is. Öröm, mert több munkalehe­tőség nyílik a helybeliek szá­mára magán a határátkelőn. A bővítés, a beruházás kivitele­zése során is lesz lehetősége — remélhetőleg — a környék­belieknek munkavállalásra. Még ha ideiglenes jelleggel is. Ugyanakkor gond, mert még nagyobb lesz errefelé a forga­lom, a tumultus, melynek ho- zadékát nemigen kell részle­teznünk. Balázs Attila felvételén: forga­lom a beregsurányi határállo­máson. Y em tud°m mások hogy l\l vannak vele, hozzám 1 V mindjobban ragasz­kodnak a régi tárgyaim. Nem akarják, hogy megváljak tő­lük. Hozzám nőttek, emléke­ket, jó vagy kevésbé jó élmé­nyeket őriznek. Néma tanúk, eddigi életem kísérői, akiktől akárcsak a jó barátoktól, ne­hezen válik meg az ember. Egészen fiatal korban még nem érez ilyen kötődést az ember a személyes tárgyai iránt. Még nem elég fogé­kony arra. hogy megértse, életünk apró tárgyainak el­vesztése majd fájdalmas em­lékké válik, hiányukat egy ki­csit személyes veszteségként éljük meg. Ezért legfeljebb rácsodálkoztam a pöttömnyi kesztyűre, a gyolcs ingecské- re, a csecsemőkorban meleg­séget. védelmet, kényelmet nyújtó pólyára, amikor sok évvel az anyám halála után megtaláltam ezeket az egyik szekrény mélyén. Gondosan Emlékek hálója elrakta, megőrizte a szinte élőnek számító tárgyakat. Az apró személyes tárgyak, em­lékek pedig túlélték a sok vi­hart. Csak azt ne kérdezze vala­ki, vajon most hol vannak, megőriztem-e, miután meg­találtam és megcsodáltam. Csupán arra emlékszem, sok évig még én is őriztem a gye­rekkort idéző ereklyéket, sőt megmutattam a gyermekeim­nek is: nézzétek, ez volt az én ruhám csecsemőkorban. Ók is rácsodálkoztak. Azóta sok­szor hiába gondolkodom, igyekszem felkutatni agyam valamelyik rejtett zugában, mikor, hol, hová tűnhettek, kallódhattak el. Hiába. Nem vigyáztam rájuk eléggé, el­nyelte őket a feledés... S ki ne tudná, ha csupán az értelemre hallgatna az em­ber, hogy valójában így van ez rendjén. Nem élhet az em­ber egyszerre a múltjában és jelenében. Ez beteges érzel­gősség, önmagunkba fordu­lás lenne, még akkor is, ha jól tudjuk, mint a csiga a há­zát, magunkkal cipeljük a ve­lünk történteket, a múltunkat is. De a tárgyak mégsem kí­sérhetnek el bennünket egész életünkben. Nem rakhatunk félre minden kinőtt, megunt, megviselt ruhadarabot, játé­kot. Mégis velem nem egy­szer előfordul: évekig halo­gatom, hogy egy-egy kedvenc zakót, kabátot, pulóvert ki­dobjak. Nem az értékük, a használhatóságuk miatt őriz­getem őket. Már rég fel sem veszem, mert mai szemmel nézve többségük kopottas, divatjamúlt, vagy túl fiatalos. Aztán, ha mégis elszánom magam, és berakom egy nagy tasakba, elviszem a gyűjtőhelyre, ahol a nálam szegényebbek még hasznát vehetik, vagy ha lusta vagyok erre, egyszerűen kiteszem a szemetes edény mellé, még napokig egy kis bűntudatfélét érzek. Ezért voltam egy kicsit szo­morú a minap, amikor az egyik szemetes edény mellett egy megrokkant öreg játék­macit pillantottam meg. Be­csültem úgy jó tizenöt-húsz évesnek, ha a játékoknak egyáltalán lehet életkoruk. Elgondoltam: ez a szegény, kidobott maci egy felserdülő emberke játszótársa, barátja volt, s mi mindent tudna me­sélni, ha nem ítéltetett volna némaságra. Egyszer talán nagyon fog hiányozni a gaz­dájának. aki kidobhatja ugyan az egykor féltett, ked­ves, majd megunt tárgyait, játékait, de a hozzájuk fűző­dő érzések megmaradnak. És olykor éreztetik végtelen ma­gányosságunkat. .. Nyéki Zsolt / gazi sporthangulat uralkodik a honi mező- gazdaság berkeiben, már ami az idei év termelé­si előkészületeit illeti. Csak éppen versenyzők helyett termesztők, feldolgozók, ke­reskedők vesznek e napok­ban mélyebb levegőt, s kon­centrálnak újabb feladata­ikra. Ezt jelzik a megszapo­rodó téli gazdaképzések, a hazai és a nemzetközi cégek szakmai tanácskozásokkal egybekötött bemutatói. Mert nem mindegy, van-e elegendő vetőmag, felké­szültek-e a gazdálkodók a tápanyag-utánpótlásra és a növényvédelemre, lesz-e göngyöleg és csomagolóa­nyag, az árunak piac. Az sem mellékes, hogy a ter­melést, a feldolgozást és a kereskedelmet szerepüknek, súlyuknak megfelelően ke­zeli-e a költségvetés, hiszen a mezőgazdaságon belül egyedül a kertészeti ágazat csaknem egymillió ember jövedelmi helyzetét, megél­hetését határozza meg köz­vetlenül vagy közvetve. A hét elején a szaktárcá­nál hangzott el az is, hogy a kertészet viszonylag kis te­rületen, mintegy 400 ezer hektáron 100 milliárd fo­rintot meghaladó termelési értéket állít elő, s közel 500 millió dolláros exportot bo­nyolít le. Megyénkben két kertészeti kultúra is megha­tározza az országos pro­duktumot, de az alma és a meggy mellett más gyü­mölcsből is jegyzik a sza­bolcsi, szatmári és beregi felhozatalt. De az elmúlt években a gyümölcstermő területek nagysága és a gyümölcs mennyisége is csökken, s ez rámutat a tel­jes termékpályát kézben tartó integrátorok hiányá­ra. Pedig jó példáért nem kell messzire menni, kör­nyezetünkben is kiválóan működnek olyan kezdemé­nyezések, amikor a tőke­erős, vagy legalábbis hitel­képes cégek szorosra fűzik kapcsolataikat az ágazat minden szereplőjével. A jö­vő útja csak ez lehet, hiszen ha valahol, hát itt együtt sírnak vagy nevetnek a gyü­mölcsből így vagy úgy jöve­delemre számító emberek. Az erősebb jogán Balogh Géza A hét végén kis híján agyonvertek egy hajléktalant a nyír­egyházi piacon. A szeren­csétlen ember a piac vécéjé­nek kazánházába húzódott az éjszaka hidege ellen, ami­kor rárontottak, s áldhatja a sorsát, hogy ennyivel meg­úszta. Nem volt ilyen szeren­cséje annak a debreceni fér­finak, aki a cívis város egyik parkjában dűlt le a padra, hogy aludjon pár órát. Fel­fedezte néhány suhanc, s fel­gyújtotta az alvó embert. Mint a többség, irtózom én is mindenféle brutalitás­tól, különösen, ha egy véd­telen, amúgy is földön lévő embert ér az agresszió, de sajnos ehhez lassan hozzá kell szoknunk. Ha nem is halállal végződőeket, de az agresszióra majd mindenki tud felhozni példát a hét­köznapi életünkből. Az ag­resszív magatartás úgy hoz­zátartozik ma már az éle­tünkhöz, mint a nyárhoz a szúnyog, a télhez a hó, s ami igazán szörnyű, lassan természetesnek veszi az em­ber azt, hogy az erősebb le­tapossa a gyengébbet, hogy az utóbbi nem számíthat semmiféle segítségre. Azt mondják ez rend, ez a törvényszerű. A természet­ben is érvényesül a kivá­lasztódás törvénye, csak az erősek maradnak talpon, miért lenne kivétel ez alól az ember. Valószínűleg sok igazság van ebben, viszont abban nem hiszek, hogy az emberek között is így kelle­ne lennie ennek. Abban semmi esetre sem hiszek, hogy a gyengéket, a véd­teleneket ért támadásokat szó nélkül kellene hagy­nunk. Igaz, van most az embe­reknek elég gondjuk. Ha nem tudják, miből fizetik majd ki a lakbért, a gáz- és villanyszámlát, ha nem tud­ják, miből lesz félcipő a gyermeknek, hiszen még a hétezer forintos jövedelem- pótló támogatás is késik, akkor nemigen képesek tö­rődni a másik bajával. Még akkor sem, ha holnap órá­juk is sor kerülhet. Az ag­ressziónak ugyanis ilyen a természete. Ha nem lépünk fel időben ellene, elér min­denkit. Kivéve persze azt a néhány erőset, akik már ma is azt hiszik, övék a világ. Úgy tűnik, joggal hihetik. ...........................-.............................................................................

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents