Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-24 / 47. szám
1996. február 24., szombat HÁTTÉR Szakma a romák kezében Tavaly több mint ötvenen tettek vizsgát • Folytatódik a múlt évi munka Munkára, s tanfolyamra várnak a kisvárdai romák Balogh Géza Kisvárda (KM) — Megyénk egyik legnagyobb gondja a munkanélküliség. Különösen sújtja ez a szakmával nem rendelkező cigányokat, akik között a becslések szerint a munkanélküliség eléri a hetven-nyolcvan százalékot is. Kisvárdán sem sokkal jobb a helyzet, ám ott tavaly már valami elindult. Amikor a rétközi városban is megalakult a roma kisebbségi önkormányzat, az elöljárók első teendői közé tartozott, hogy felmérjék a több mint kétezres kisvárdi cigányság munkaerő- helyzetét, s megpróbáljanak valamit javítani az áldatlan állapotokat. Az önkormányzat élére egy jól ismert építési vállalkozó, Lakatos István került, kézenfekvőnek tűnt tehát a megoldás. Egymásra találtak — Akkoriban indult el a nagy szociális lakásépítkezési program nálunk is, s úgy gondoltuk, ott nekünk is lehet valamit keresni — eleveníti fel az indulást a kisebbségi önkormányzat elnöke. — Segédmunkásokból azonban nálunk is annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, azon töprengtünk hát, miképpen lehetne szakmát adni a cigányság kezébe. Ekkor kerestük meg a helyi szakmunkásképző intézetet, s miután már ott is valami hasonló megoldáson töprengtek, hamar megszületett a döntés: a megyei munkaügyi központ támogatásával indítsunk felnőtt szakmunkás- képző tanfolyamot. A gondolatot tett követte, s amiben sokan nem bíztak, tavaly novemberben több mint ötven Kisvárda környéki cigány férfi vehette át a kőműves szakmunkás-bizonyítványt. És most újabb tanfolyamot szerveznek, felhasználva a múlt évi képzés tapasztalatait. — Nehéz volt, de megérte — emlékezik a kisvárdi szakmunkásképző intézet igazgatója, Rozipál György. — Bizony, voltak időszakok, amikor egy hajszálon függött a tanfolyam léte, de aztán a hatvan tanuló nagy többsége mégiscsak sikeres vizsgát tett. És nagy örömünkre jó részüknek azóta már munkahelyet is sikerült találni. A tervek szerint az idén két csoportot indítanak harminc- harminc fővel. Most is kőműveseket képeznének, de ha sikerülne megoldani a gyakorlati oktatást, akkor indulhatna egy szobafestő-tanfolyam is. Adódik viszont a kérdés, miért megint kőművesekben gondolkodnak. vajon nem lesz- nek-e sokan így a városban, el tudnak e majd helyezkedni. Vakolókanál A válasz eképp hangzik: Sajnos az a szomorú tény, hogy a jelentkezők egy részének még a nyolcadik osztálya is hibád- zik, de a többiek között is gyakori jelenség a megfelelő alapok hiánya. Egy autószerelő szakmunkás-bizonyítványt nehezebb megszerezni, ráadásul elhelyezkedni is jóval bonyolultabb, mint a kőműveseknek. A romák jó része ráadásul már komoly építőipari múlttal rendelkezik, így már az első napokban se jönnek zavarba, ha netán vakolókanalat kell kézbe venniük — Nem is ezzel volt baj, hanem a tanfolyamon résztvevők egy részének hozzáállásával — folytatja a szakmunkásképző intézet igazgatója. — Nem voltak sokan, öten-hatan, de ők összehasonlíthatatlanul több problémát okoztak, mint a többiek együtt véve. Itt, bent. az intézet falai között nem is volt velük probléma, de ha kikerültek a munkaterepre, beléjük bujt az ördög. Az még csak hagyján, hogy nem akartak dolgozni, de ha úgy gondolták, akkor minden lelkiis- meretfurdalás nélkül a kocsmának vették az irányt. El lehet képzelni ennek a társakra gyakorolt hatását. Ez azonban már a múlté, a frissen végzett roma kőművesek az életben is megállják a helyüket. Nem mindenki persze. De hát a nem cigány szakmunkások közül mindenki a becsület és a munkaszeretet bajnoka? — Az induláskor sokan ingatták hitetlenkedve a fejüket — mondja Lakatos István. — Kutyából nem lesz szalonna, hajtogatták, arra utalva, hogy a romák úgysem képesek megfelelni a szigorú követelményeknek, úgysem kapnak majd munkát, niegbízásokat a magyaroktól. Én viszont a saját példámat állítottam ezen érvekkel szembe. Tavaly is tizenegy lakást építettem fel az embereimmel, s köztük nem Harasztosi Pál felvétele egy magyarnak készült. Úgyhogy nem kell félni a romáktól: az ő kezükben ugyanolyan jól áll a kőműveskalapács, mint a másokéban. És az adminisztrációban is képesek megszerezni a kellő jártasságot. Nálam nemrég fejeződött be egy öt évet átfogó adóvizsgálat, mindent rendben találtak a pénzügyi szakemberek. Boszniai munka Lakatos István egyébként már újabb vállalkozáson töri a fejét. Még az idén szeretne beindítani egy betonüzemet, ahol a számításai szerint tizenöt-húsz roma találna munkát. Ennél is biztatóbbnak ígérkezik a kisebbségi önkormányzat terve: szeretnének bekapcsolódni a boszniai újjáépítésbe, s az első, puhatoiódzó lépéseik kecsegtetőek. Jó-jó, de miért csak a férfiakra gondolnak Kisvárdán, hiszen volnának segítségre szorulók a roma nők között is, mondhatja az iméntiekre bárki. Már itt is körvonalazódik egy terv: a szakmunkásképző intézet keresi a módját, miként tudnának beindítani egy szabó-varró tanfolyamot. Nem ígérkezik egyszerű ügynek, de az eddigi tapasztalatok fel- használása — amit szívesen megosztanak másokkal is — sokat jelenthet. Kállai János tárcája Az irgalom botütése A kkor, azon a késő myá- ri, őszbe hajló délelőt- tön (vagy inkább kora délutánon... kihagy az emlékezet) későn érkeztem; végzetesen és helyrehozhatatlanul késedelmesen. — Reggel meghalt — mondta a halkszavú doktornő (vagy nővér, főnővér — alig fontos ma már). — Csendben ment el — tette még hozzá —, mint amilyen hangtalanul tűrte a szenvedést. Anyám halálát vettem tudomásul. könnyteleniil, befelé fordított fájdalommal, beletörődve a megmásíthatat- lanba. Ott, a debreceni klinika útlabirintusában bóklászva, immár elárvultán a go- molygó, sötét felhők alatt, eltöprengtem. Egyetemista éveim szerelmes sétáinak ösvényei, miért vezettek a kínok, a szenvedések, az elmúlás házába megismétlődően, már-már a kegyetlen rutinmozgások monotóniájával? Merthogy évekkel előbb ugyanott, a „kettes bélén” szenvedett ki — másfél hónapig húzódott, kíméletlenül torz agonizálás után — apám is. A Nagyerdő lombsuhogtató kellemetességei a riadalmak, a veszteségek, a hiányok erdejévé lettek számomra. A kórtermek gettó-zártsága, a magatehetetlen kiszolgáltatottak, az elfekvés metamorfózisán átmentek világból kirekesztettsége — mind megannyi rémségként tér vissza nyomasztó álmú éjszakákon. És most, a napokban levél érkezett, onnan, a 2-es belgyógyászat harmadik emeletéről, valamelyik négy vagy hatágyas kalitka-univerzumából. N. N. — írta a feladó. Ilyet, ilyen homályos-sejtelmes titokzatosat jobbára a kilétüket felfedni nem elég merész szerelmesek szoktak egymásnak odabiggyeszteni. Ki írhat nekem onnan? — téptem fel izgatottan az örge- sen cirkalmas betűkkel megcímzett kópertát. Vonalazott irkalap, rajta újfent csak az ákombákom sorok, bennük egy furcsa vers. „Fehér minden, hull a hó / A február rideg, havas / De idebent béke van / Ha a szívben nincs sok panasz...” — kezdődik a költemény. Már majdnem félredobtam, amikor rámcsapott a döbbenet: ez onnan érkezett, vagy majdnem ugyanonnan, ahol apám, anyám... Elfogott az idegesség. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság sarkallt, hogy folytassam a böngészést. Az alkalmi költő — aki „fáradt vándorként” titulálja magát a versben — kitárulkozik; meghatóan keresetlen, egyszerű szavakkal vall a róla gondoskodó orvosok, nővérek szorgalmatosságáról, türelméről, aztán a városról, a kálvinista Rómáról. Debrecen mint Csoda-Város jelenik meg a poétikailag eléggé szimpla, de érzésekben tobzódó strófákban. A befejezés pedig a hálaérzettől, a köszönettől képes átlendülni a közhelyek alacsony ságain: „Ez a kórház adta vissza I Ami a szív örök titka / a Békédet.” Igen, a gyógyulás reményének a békéje, az innen úgyis kijutok bizakodása, ez is benne búj- kál e furcsa, elégikusra hangolódott ódaszerűségben. Aztán egyszeriben megvilá- gosult minden; ledobta in- kognitója terhét a néni, merthogy immár nem volt kétséges: a hármas kórterem magányos lakója feltehetően egy számomra vadidegen — és ez időtől mégis bensőségesen ismerős —, idős asz- szony. Talán épp olyan, mint amilyen végnapjaiban édesanyám lehetett. Olyan, aki az értelem utolsó szikráival is a lét világosságába kapaszkodik, olyan, aki — amíg rohamosan gyöngült látása engedte — keresztrejtvényt fejtett, olvasott, hímzett, varrt, figyelt az élet tőle veszett iramban távolodó mozdulataira. r udom. naplót vezetett; feljegyzett minden apró örömöt, később aztán az ágyhoz szögezettség borzalmait. Egyik utolsó töredéke csupán ennyi volt: Uram, irgalmazz! A pusztulás egysorosa, mint egy botütés! Fáj, megszégyenít, kék hullafoltját letörölni magamról nem tudom. Nem lehet. x Egy kis vétség Angyal Sándor ól emlékszem rá: ama bizonyos 150 milliós botrány akkor pattant ki, amikor éppen az újdonsült pénzügyminiszter a magyar fogakhoz verte a garast; pontosabban, amikor elvonta a forintokat a felnőttfogászattól. Történt ugyanis, hogy a CM Klinikák Rt.-nek az egészségbiztosító pénztár már akkor kiutalt 150 millió forintos működési előleget, amikor ez az intézmény (amelyik a felső tízezer extra igényeit lett volna hivatva kielégíteni) még el sem készült. Mindeközben az össznépi elvonások keretében kezdtek megőrülni az önkormányzatok, hogy miként faragják le többek között a népegészségügyre szánt milliókat, milliárdo- kat. Most aztán jött a „megnyugtató" hír: hűtlen kezelés és hanyagság gyanúja miatt az Állami Számvevőszék ügyészségi és rendőrségi feljelentést tett az Egészségbiztosítási Önkormányzat és az Országos Egészségügyi Pénztár hat vezetője ellen éppen a fentebb említett szabálytalan kifizetés, mondhatnánk a 150 milliós ajándék miatt. Naiv és gyarló ember nyomban arra gondol, támlám mégiscsak van valami abban, hogy a kormány elszánt a feketegazdaság, meg a korrupciós ügyek visszaszorítására, hiszen ez a 150 milliós ripsz-ropsz kiutalás is akár felér egy tisztességes korrupcióval. (Mert valakiknek kitüntetett érdekük fűződött ahhoz, hogy csak úgy kimarkoljanak ilyen hatalmas összeget abból az erszényből, amelybe inkább tenni kellene.) De mit tesz a sors! A biztosító apparátusában állítólag lefolytatták a fegyelmi eljárást és a fegyelmi bizottság az ügy kivizsgálásakor törvénysértést nem talált. Isten bizony, csodálom az ügyben szereplőket a képességükért, s ugyanakkor nyomban megmarom magamat, miért vagyok én ilyen ügyetlen? Mert nem hogy 150 milliót, de még 1500 forintot se tudok úgy kimarkolni, hogy az ne tűnjék törvénysértésnek. A legédesebb viszont az egészben az a nyilatkozat, amelyben az OEP megbízott főigazgatója a fegyelmi tárgyalás előtt azt állította, hogy „gondatlan, felejtéses munkaügyi vétséget találtak, de szándékosságot és törvény- sértést nem állapítottak meg”. No, ez a „felejtéses” munkaügyi vétség, ez meg külön szám... Majdhogynem felejthetetlen! J Rongyrázás Ferter János karikatúrája : Mm’CJPdmWJ ©r PwiMB* : Katasztrófa Tóth Kornélia azánkban a katasztrófák közül az árvizek és a tűzkárok, illetve a járványok jelentik a legnagyobb veszélyt. Az elemi csapások, természeti és ipari katasztrófák előfordulása tekintetében egyébként Magyarország — elsősorban elhelyezkedése miatt— a kevésbé veszélyeztetett országok közé tartozik. Mindez pénteken azon a kétnapos konferencián hangzott el, amelyet a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja (BHKK) Alapítvány és a Friedrich Ebert Alapítvány rendezett Budapesten. Megyénkben is fokozott figyelemmel fordulnak a szakemberek a lehetséges katasztrófák elhárítása felé. Még mindig él emlékezetünkben az 1970-es tiszai árvíz. A vegyipar jelenléte Tiszavasváriban követel az átlagosnál is sokkal nagyobb figyelmet. Volt már példa vegyi anyag robbanására. Legalább ekkora veszély- forrás a záhonyi átrakó környékén a földgáz, az olaj fogadása. A héten épp eltört egy szelep a gázátfejtés közben és a tűzoltóknak kellett biztosítani a helyszínt, nehogy valóban katasztrófa legyen. A tüzek a technikai és ipari katasztrófák közül a leggyakoribbak és legpusz- títóbbak. Az emberi és állati életre mindazonáltal a járványok jelentik a legnagyobb veszélyt. z elmúlt 25 esztendőben három nagy katasztrófa érte hazánkat: a tiszai árvíz, az alföldi száj- és körömfájás járvány, valamint a csernobili atombaleset következményei. A katasztrófaelhárításban a helyi, megyei önkormányzatoknak kell a főszerepet játszaniuk — hangzott el a pénteki értekezleten. x.
