Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-22 / 45. szám
1996. február 22., csütörtök HATTER Hatalmi szóval nem lehet A kótaji iskoladosszié • Megbízott igazgató • Talán megnyugszanak a kedélyek Kállai János Kótaj (KM) — A levelek (névvel, névtelenül), a különböző beszélgetésekről készült feljegyzések, az itt-ott — lapunkban is — megjelent publikációk már egy egész iratgyűjtőt töltenek meg. Pedig a dossziéban „csak” az van, amiről mi tudunk. Az, amiről a kótaji pedagógusok, köztisztviselők, polgárok beszélnek, nos „az iskolaügyszámos momen-, tuma legfeljebb csak a szóbeszéd tárgya. Az iskolában egyébként, déltájt, nincs semmi különös. Végéhez érvén a tanítás, a hazamenetelhez sorakoznak a gyerekek; tanári kíséret, kórusos köszönés, aztán ki-ki az útjára... Az igazgatói iroda felől tudakozódunk, jóllehet tudjuk, hogy épp e helyiségnek a korábbi „birtokosa” —• Berki Zoltánná nem oly rég, január 25-én kapott útilaput az önkormányzat képviselő-testületétől — „összeférhetetlenség” címén. A procedúra korántsem volt zökkenő- és viharmentes; hol bizalmat szavaztak a fiatal vezetőnek, hol megvonták tőle... Ment (s talán még ma is tart) a huzavona, jóllehet a felmentés megtörtént. Most a korábbi igazgatóhelyettes megbízottként ül a „székben”. Öt kérdeztük a helyzetről, melyről köztudott: akár ilyen, akár olyan — van! Átadás-átvétel — Már a Berkiné visszahívásának a napján engem bízott meg a tetsület. dátumszerűen viszont február 1-jétől él a mandátumom. Az átadás-átvételt a volt igazgatónővel február első napjaiban lefolytattuk. Velem az önkormányzati hivatalban elbeszélgettek a továbbiakat illetően, közölték a képviselő-testület döntését. Éveken át beosztott tanárként dolgoztam az iskolában, vezető beosztásba akkor kerültem — helyettesnek —, amikor Berkiné megvált az elődömtől, Ruskáné Fintor Máriától. Szóval, így kerültem a képbe. A folyamatok ilyetén alakulása következtében most aztán engem bíztak meg az igazgatói teendők ellátásával. Az önkormányzat természetesen ki fogja írni a pályázatot, vagyis rám addig hárulnak a terhek, amíg az „lefut”, illetve, amíg megbízzák az új igazgatót. Az 1996/97. tanévet már vele kell Szemerkélő esőben a kótaji iskolaudvaron elkezdenünk. Addig is tesszük, amit tennünk megadatott. Nyugalmat akarok az iskolában, a tantestületben, a gyerekek között. Ennek elérését tekintem legfontosabb feladatomnak. Egy kis visszatekintés Hogy miért vállaltam a posztot? Nos, ez — mint mondottam — nem csupán vállalás kérdése; kötelesség is „levezényelni” a folyamatokat. Bízom abban, hogy lesz kilábalás. Koronológiai visszatekintés az alig fél évet igazgatóskodott Berkiné pályamozgásához. 1995. június 8-án az önkormányzat úgy dönt: megbízzák az első számú vezetői posztra. Az augusztus végi tanév-előkészítés idején — lapunkban akkor átfogó riportot közöltünk a pozícióharc éppen lanyhuló utóhullámairól — úgy tűnt: jóllehet a képviselők álltak ki elsősorban a frissen kinevezett mellett, s nem a tantestület, szóval úgy tűnt — nem lesz különösebb gond. Majdcsak átvergődnek a kezdeti nehézségeken, s előbb- utóbb kialakul a tantestület támogatása is. Hát nem így lett! Illetve: nem egészen. December 7-én lezajlott az első „leváltás”. Aztán, még a múlt év végnapjaiban — december 29- én — a visszahelyezés. Azzal a megszorítással: az önkormányzat független szakértői — szakmai — vizsgálatot kér a megyei pedagógiai intézettől, s annak eredményétől teszi függővé a további lépéseket. A vizsgálat el sem kezdődött, a belharc viszont tovább bonyolódott, aminek eredményeként január 25-én Berkiné hallhatta a „szép üzenetet”: mint igazgató nem tevékenykedhet tovább. Fodor Lajos kótaji polgár- mesterrel február 9-én sikerült személyesen konzultálni a történtekről; amikor tulajdonképpen már pont került az i-re. — December végén képviselőtársaimmal együtt jómagam is érzékeltem: csökkent a bizalom az igazgatónő iránt, mármint a testület tagjaiban. Ha úgy nézzük: a december 29. és január 25. közötti periódus a várakozás intervalluma volt. Azt sejtettük, hogy a többek szerint „odahelyezett” Berkiné igen nehéz helyzetben van. Voltak, vannak, akik nem tudták, nem tudják megemészteni, hogy ő lett az első számú ember az iskolában. Rendhagyó szemlélet A pályázata kétségtelenül rendhagyó szemléletű, de megítélésünk szerint tartalmát tekintve — szemben a többiekével — jó volt. Hogy aztán a benne foglaltakat miként próbálta realizálni, milyen konfrontációi voltak a napi munkában, mi az, amit kitűnően, mi az, amit elhibázottan csinált, nos, ezt csak az tudja, aki vele dolgozott (dolgozik). A vizsgálat lefolytatását nem tudtuk megvárni (igaz, el sem indult), mert beláttuk: hatalmi szóval, diktatórikus eszközökkel a vezetőt nem szabad ott tartani a poszton. Az sem titok, hogy már amikor odakerült, mármint az igazgatói székbe, akkor sem volt felhőtlen körülötte a hangulat. Azt hiszem, az ő szempontjából is jobb volt a Balázs Attila felvétele visszavonulás, talán így megnyugszanak a kedélyek, ő pedig szintén rendezheti a sorait. Tehetséges embernek, jó pedagógusnak tartom, sokra viheti még. A megbízott Cserepes Sándor alkalmasnak tűnik az átmeneti időszak feladatainak ellátására. Még e hónapban elkezdődik az a bizonyos vizsgálat, a vezetői pályázatot pedig természetesen annak rendje-módja szerint kiírjuk. Hogy mennyire nagy ügy nekünk, kótajiaknak ez az egész? Nagy. Mert az iskola kulcs- fontosságú terület mifelénk is, minden szempontból. Az intézmény presztízse pedig a személyes viszálykodásoknál előbbre való. Végezetül, nem a drámai hatásfokozás céljából álljon itt néhány gondolat a volt igazgatónő leveléből! „Sohasem titkoltam, hogy az én értékrendemben ugyanolyan fontos láncszem az iskola működésében a takarító, a fűtő, a konyhai dolgozó, mint a tanár; mert hiába színvonalas egy óra, ha hidegben, koszban, vagy éhesen kell azt megtartani... Mindig azt vallottam, hogy nem a község van a tanárokért, hanem mi, tanárok és technikai dolgozók vagyunk a gyerekekért, így a községért is. Nemcsak hivatásom a tanítás, a hanem a legkedvesebb hobbym is. Gyűlölöm a tanulók beskatulyázását, és hiszem, hogy egy gyerek tehetsége nemcsak városi iskolában, nemcsak tucatnyi magántanár segítségével bontakozhat ki, hanem minden emberben van tehetség, csak talán nem tud felszínre törnit.” jy ellemetlen szél, csú- nya locspocs idő. A A. \- buszmegállóban fázósan toporgó várakozók, arcuk alig látszik a sapka és a felhajtott kabátgallér takarásában. Magam is a hátamat mutatom a szélnek, miközben a bérletemet keresgetem szórakozottan. Közben valamilyen puha test súrolja végig a lábamat. Pillanatok múlva eszmélek csak, hogy egy kutya dörgölőzött 'hozzám. Körbe- szaglász, a táskámat külön is megvizsgálja, majd odébbkullog, s néhány lépésnyire előttem megáll. Míg a meglelt bérletet igazgatom a zsebemben, nézem az ebet. Magas, csupa csont jószág. Gyapjas, fekete bundája itt-ott teljesen kihullott, látszik fakó bőre, ösztö- vér háta. Hátsó lábain időnként remegések futnak végig. Kallódó társaink Ilyenkor egész teste meginog, kis híja, hogy el nem vágódik. Mindent összevéve: az állat szemmel láthatóan a végét járja. Látványa egyszerre riasztó és lehangoló. Csapzott alakját figyeli most már a buszmegálló egész közönsége. Támolyogva mászkál erre-arra, az emberek kört alkotnak körülötte, sajnálkozva ingatják a fejüket. Szegény pára — jegyzi meg egy idős úr. A mellette álló asszony kutatni kezd a táskájában, nagy nehezen előkotor egy kiflivéget, s a kutya elé dobja. De az csak néz tanácstalanul. semmivel sem törődve. Ekkor veszem észre, hogy a nyakán kopott szíjat visel. Volt hát gondviselője, láthatott valamikor szebb napokat is. Vajon hogy jutott idáig?... Nincs időm tovább töprengeni a dolgon, beáll a buszom, s már visz is nagy lendülettel. A végállomáshoz közeledve oszlik a tömeg, ülőhelyhez jutok, s ahogy nézek ki az ablakon, visszatérnek gondolataim a gazdátlan kutyához. Mindenki sajnálta... Nem tudom, miért, a kukázók jutnak eszembe. A foltos-rongyos kabátjuk, a borzosságuk, a beteges kinézetük. Evekkel ezelőtt hetente egyszer-kétszer láttam szemétben turkálókat az utcánkban, mostanság már mindennap jönnek, néha többször is. Lassacskán hozzátartoznak az utcaképhez. És a jobb helyzetűek sajnálata, segítő szándéka?... Bármilyen hihetetlen. de megszűnőben, elfogy óban. Egy hideg téli napon töpörödött öregembert pillantottam meg az ablakunkból. A szemközti kukában matatott. Deréktól fölfelé el-eltűnt a bádog alkotmányban, majd fekete kezében némi rongy- gyal, kenyérhéjjal újra és újra előbukkant. Nem lehetett megelégedve az eredménynyel, mert odalépet a közeli park egyik fácskájához, letörölte, s azzal piszkálta tovább a szemetet. Indulatba jöttem a látványtól. Kinyitottam az ablakot, hogy rászóljak. Aztán mégsem mondtam semmit, csak álltam a beáramló hidegben. Hogyan is számíthattam volna a megértésére annak, aki naponta a hulladékból kaparja ki a betevőfalatját? Kinyíló piac Galambos Béla Y t tűrik, idén végre M / elfogadható év elé nézhetnek a mező- gazdasági termelők. Épp ideje lenne—mondják most erre bizonnyal valamennyien, akik annyi „égi" és „földi” megpróbáltatást éltek át az elmúlt években. Pedig a hírek valóban jókat ígérnek, s magamból kiindulva azt hiszem, az effélékre kiéhezett gazdák szívesen hisznek is bennük. Az amatőr meteorológus kedvező időjárást jelez tájainkra naptárában. Ha a hó alól előpelyhedző vetések még meg is kapják azt az ápolást, amit elvárnak tél végén a gazdától, akár tovább növekedhet a tavaly már felívelésnek indult gabonahozam. A jó búzatermés bizony el is kelne, a kenyérnek valót tavaly általában alacsony áron értékesíteni tudó termelőinknek, mivel egyre másra hallani: a világpiacon emelkednek az árak. Mint mostanában mondják, versenyképes a magyar mezőgazdaság a kalászos gabonák piacán, és jó lehetőségek kínálkoznak arra, hogy az exportáló országok sorában maradjunk. A hazai termelők viszont csak akkor lehetnek versenyképesek, ha a jövedelmezőségen kívül a termék- minőségre, a szigorodó környezetvédelmi és élelmezés-egészségügyi követelményekre is fokozott gondot fordítanak. Kérdés, fut-e minderre a pénztárcájukból. A magyar búza ármozgása ettől függetlenül szorosan követi a világpiaci tendenciát. Ez egy növekvő árspirál képét mutatja, mivel néhány éve már magasabb a felhasználás, mint a világtermelés. Ráadásul lényegesen növekedett a fejlődő országok, különösen Kína, fizetőképes kereslete. A kenyérgabona vetés- területe hazánkban, s a megyében most már annyi, amennyi. A hektáronkénti termés nagyságát viszont még módjukban áll a termelőknek a tavasz folyamán emelni. Jó. jó Lajos! De most nincs 16 milliós végkielégítés... Ferter János rajza Őseink útján Balogh Géza A honfoglalás 1100. évfordulójára készül az ország. Szabolcstól Zalavárig számtalan településen emlékeznek majd meg a jeles dátumról, az ünnepségsorozat egyik legnagyobb vállalkozásán azonban már túl vagyunk: tavaly októberben hazaérkeztek a honfoglalási emléktúra résztvevői. Mint lapunk is beszámolt többször is róla, tavaly június elsején egy kis csapat a feltételezett őshazában, Magna Hungáriában, azaz a mai Baskíria földjén ült lóra, hogy Ufóból elindulva végigkövesse a honfoglaló magyarok útját. Irdatlan távolságot kellett legyűrniük az elszánt lovasoknak, több mint ötezer kilométeres út állt előttük, melynek megtétele még kocsival sem akármilyen tett. nem hogy lóháton. Becsületükre legyen mondva, vállalt célkitűzésüket teljesítették, a viszontagságos út október 14-én fejeződött be Budapesten, a Hősök terén. Az utat megtették, a célt teljesítették, az emléktúra résztvevőiben azonban nagy a hiányérzet. Az még csak hagyján, hogy az elektromos hírközlő szervek szinte tüntetőén hallgattak, s hallgatnak azóta is az útról, amelyet eddig őseink óta soha, senki nem tett még meg — kivéve Juliánus barátot, s a két társát, de Magna Hungáriába ők sem a honfoglalók útján jutottak el —, ám a honfoglalásra emlékező hivatalos programokból is rendre kihagyják őket. Az évfordulóról először az idén, január derekán emlékeztek meg az Országházban, majd később az Operaházban, a hivatalos rendezvények nyitányaként is értelmezhető ünnepségekre sok mindenki hivatalos volt, az emléktúra résztvevői nem. Még a rendezvénysorozatot szervező Millecen- tenáriumi Emlékbizottság sem vette a fáradságot, hogy legalább egy pár mondatos levélben köszöntse őket, hogy megérkeztek. Érthető hát, ha a lovasok szájíze bizony kesernyés kissé, hiszen hasonló tettet nem sok országban fogadná ily nagymértékű értetlenség, közöny.
