Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-17 / 41. szám

1996. február 17., szombat Se hal, se háló, csak rászoruló A segélyeket egyre többen igénylik • Kevésből kevés jut • Felháborodások, viták Kovács Éva Fehérgyarmat (KM) — Két­szer ad, ki gyorsan ad, — tartja a mondás, melyet ma igencsak gyakran idézhe­tünk. A segítségnyújtásra, a támogatásra talán soha nem volt akkora igény, mint van éppen ezekben az években, hónapokban. A fenti megál­lapítás igazát több tényező is tanúsítja. Mint dr. Rozsályi Sándor, a fehérgyarmati polgármesteri hivatal ügy­félszolgálati irodájának ve­zetője elmondja, 1995-ben a náluk keletkezett összes ügyiratok 45 százaléka szo­ciális ügyekkel, segélykérés­sel foglalkozott, s a tenden­cia az idén sem állt meg. — Egyre inkább nyilvánvaló, hogy drasztikus mértékben növekszik a szociális ellátáso­kat kérelmezők száma, miköz­ben maga az önkormányzat is egyre nehezebb gazdasági helyzetbe kerül. Olyankor kényszerülünk nemet monda­ni, s a szükségesnél keveseb­bet adni, amikor egyre több a rászoruló. Nehezíti a dolgot, hogy mindezek ellenére a szi­gorító intézkedések is szapo­rodnak. Idei költségvetésünk még csak most készül, nehéz megmondani, mennyi jut majd a rászorulóknak. Szigorodó szabályok Rozsályi Sándor szomorúan ismeri el, hogy az önkormány­zat csak tűzoltó munkára ké­pes, tényleges segítséget anya­giak híján nem tud nyújtani. A halat, vagy hálót kérdésre sem egyszerű a válasz, hiszen a munkanélküliek száma Fehér- gyarmaton és térségében is fo­lyamatosan növekszik. A rendszerváltás után számos üzem bezárta kapuit, közelítő­leg sincs annyi munkahely, amennyire szükség lenne. Nem csoda hát, ha egyre töb­ben igénylik az úgynevezett jövedelempótló támogatást, mely az éhen háláshoz sok, a megélhetéshez kevés: a min­denkori nyugdíj 80 százaléka jelenleg 7860 forint. Ezt az összeget közel 250-en igény­lik és kapják Gyarmaton. Ma Segélyre várva... már biztos az is, hogy ez a szám csökkenni fog. Persze nem azért, mert majd a közel­jövőben esetleg új munkahe­lyek teremtődnek, sokkal in­kább azért, mert a Bokros-cso­mag részeként életbe lép a sza­bály: legalább 90 napos mun­kaviszony kell 1996 szeptem­beréig ahhoz, hogy ez a járan­dóság odaítélhető legyen. Aki ezt a jogosultságot nem szerzi meg, nem kapja a támogatást sem. — A helyi támogatások faj­táját és mikéntjét a város szo­ciális rendelete írja elő. Ezek szerint kétfajta átmeneti se­gélyt tudunk nyújtani. Az egy­szeri segélyt évente öt alka­lommal lehet igényelni. Ez többnyire nem pénz, hanem utalvány formájában kapja meg az illető, s ezt az utal­ványt a helyi szociális boltban vásárolhatja le. A rendelet sze­rint az egyszeri maximális összeg a minimumnyugdíj másfélszerese lehet, de olyan ritka, mint a fehér holló, hogy mi bárkinek is ennyi pénzt tudjunk kiutalni. Az elmúlt esztendőben összesen 4 millió 400 ezer fo­rintot utalt ki a hivatal átmene­ti segély címén, melynek má­sik formáját, a kamatmentes szociális kölcsönt már jóval Elek Emil felvétele kevesebben veszik igénybe. Elsősorban azok számítanak rá, akik téli tüzelőjüket, vagy közműhátralékukat képtele­nek saját erőből kifizetni. Mind többen igénylik a lakás- fenntartási támogatást, mely akkor adható, ha az összkiadá­sok 35 százalékát erre a célra kénytelen fizetni valaki. A la­kások körül most egyébként is nagy a felfordulás Fehérgyar­maton. A korábbi lakbérek nemrég négyszeresére emel­kedtek, így a lakbértámogatást szinte minden bérlő kéri. Bi­zonyítja ezt, hogy már az első alkalommal több mint negyve­nen adták be ilyen irányú igé­nyűket. A kéz nem nő újra Az újfajta gondok közé tarto­zik a mozgáskorlátozottaknak nyújtható támogatás is, mely­ről dr. Rozsályi Sándornak igencsak lesújtó véleménye van. — Képtelen vagyok felfog­ni, miért van szükség ez ügy­ben évről évre ekkora felfor­dulásra. Tavaly már végigcsi­náltuk egyszer, most újra kell kezdenünk a rászorulók köré­nek megállapítását: egy pont- rendszer alapján határozzák meg a rászorultságot, mégpe­dig szigorú, konkrét feltételek szerint. Az orvos nem tehet mást, mint meghatározza a valóságos egész­ségi állapotot, melynek alapján a pontértéket figye­lembe véve, nekünk kell döntenünk. Rettenetes felhábo­rodások, viták for­rása ez. Az új sza­bály mindenkinek rossz, s arra jó, hogy szembefordít­sa egymással az or­vost és betegét, az orvost és az önkor­mányzatot. Ráadá­sul az önkormány­zatnak kell megelő­legeznie a rászoru­lóknak kifizetett összeget, amit az ígéret szerint majd később utal ki ne­künk a kormány. Az irodavezető nincs egyedül bosszúságával, melyet egy cseppet sem csilla­pít, hogy a Mozgáskorlátozot­tak Érdekvédelmi Szervezete Alkotmánybírósághoz fordult az ügyben, így könnyen meg­eshet, hogy az Alkotmánybí­róság esetleges elutasítása után kezdődik élőről az egész cirkusz. Jócskán okozott felfordulást és gondot a fűtőolaj-támogatás odaítélése is. Igaz, Fehérgyar­maton megpróbáltak elébe menni a bajoknak, s minden igénylőnél helyszíni szemlét tartottak azért, hogy meg­állapítsák a kérelem jogossá­gát. Rossz a törvény — A problémát az okozza, hogy ismét született egy rossz jogszabály, amely nem az olajfűtésű lakások számának megfelelően, hanem szociális paraméterek alapján osztotta el a pénzeket. Gyarmaton, ahol az árvíz után épült lakóte­lepi lakásokban többnyire olajkályhával fűtenek, szen­teltvízre is kevés ez a pénz, miközben vannak falvak, ahol összesen két olajkályhát tarta­nak nyilván. Ezeken a helye­ken átmeneti segélyként osz­tották ki a fűtőolaj-támogatás címén megkapott összeget. y -y gy vártuk mi az ame- í / rikaikat, mint a Mes- L/ siást. A hírekben egyebet sem figyeltünk, mint azt, mikor hallunk már az ér­kezésükről. Mondtam is a fe­leségemnek, ha a rádió igazat mond, nem kell nekünk Ame­rikába menni, az jön ide. De sokan csak csóválták a fejü­ket, nem hittekbenne, hogy azt valaha is megérjük. —Bálint bácsi, a rossz cipők avatott mestere egy társasházi, ere­detileg kerékpár- babakocsi- tárolóban vallotta meg érzé­seit, ahol szerény kis műhelyét berendezte. Jól jön a kevéske kereset a tizenötezerforintos nyugdíjhoz. De nem is annyi­ra, vagy nemcsak a pénz mi­att tért vissza az eredeti szak­májához, hanem azért, hogy emberek között legyen. — Nem olyan rég, öt-hat évvel ezelőtt még nem lett volna érdemes a cipőjavítás­ra gondolni — magyarázta. — Ha elkopott a cipő sarka, vagy tönkrement, az emberek többsége inkább eldobta. Vett új cipőt. De most eljött a cipészek jó világa, jobban megéri megjavíttatni, mint Megkésett katonák eldobni. Kezd becsülete lenni a suszternek, holott már majdnem kihalt ez a szak­ma... Bálint bácsi bizalmasan el­árulja, hogy a házban lakó családoknak ingyen javítja a cipőt, csizmát. Ennek fejében kapta meg az aprócska helyi­séget, amely jó ideje üresen áll, csak lim-lom volt benne. // O pedig szépén rendbe hozta, kifestette, előszedte a régi szerszámokat, amelyeket még az apjától örökölt. O maga már csak egészen fia­tal korában használta, ami­kor az apjától a szakma for­télyait kellett elsajátítani, ké­sőbb ő már gépekkel dolgo­zott a cipőgyárban, ahonnan nyugdíjba is vonult. De hogy is van ez az ame­rikaiakkal? — kérdeztem Bálint bácsit, mert tudom, hogy imád politizálni. — Ez amolyan suszterbetegség — mondta, — de ugyanez vo­natkozik még néhány más mesterségre is. De szerinte a cipészműhely a legalkalma­sabb a világ dolgainak rend­betételére. Folytatja is nagy hévvel a diskurzust, de mint­ha nem hallotta volna a kér­désem, egészen másról kez­dett beszélni. Először nem is értettem miket is mond... — Jól figyelje a kezem. Minden második öltés, min­den második kalapálás, ra­gasztás az APEH-é. Érti, ugye, majd minden második forintot elveszi az adó, enné meg a fene. Én a nyugdíja­soknak engedném, hadd dol­gozzanak, nem lenne szívem megadóztatni azt a néhány száz vagy ezer forintot, ami­vel ki szeretnék egészíteni a kevés nyugdíjukat. Szerintem kevés nyugdíjasból lesz eb­ben a korban milliomos. Nincs igazam? Aztán hirtelen eszébe jut, hogy nem ez volt a kérdésem. Inkább arra voltam kíváncsi, miért várta ez az idős ember annyira az emrikaikat, mit remélt, mire gondolt, amikor ott szorongott a rádió mel­lett. De Bálint bácsi csak. hallgatott, mint aki nagyon a múltban keresgélné a vá­laszt. Aztán töprengő hangon megszólalt... — Hát persze, hogy na­gyon vártuk őket. Sokáig azt beszélték, hogy a Balkánon fognak partra szállni, tán Görögországban, vagy Ju­goszláviában. Mások azt re­besgették, hogy Németország felől jönnek majd. Itt már nem bírtam tovább, megjegyeztem, hiszen onnan jöttek, Németországból. Az idős ember kissé megrovóan, mint akire nem eléggé figyel­nek, már-már kioktató han­gon kezdte, később egy kicsit megenyhült. M ár bocsásson meg, szerkesztő úr, de én arról. beszélek, hogy ’45-ben mennyire vár­tuk az amerikaiakat. De saj­nos, az amerikai katonák több mint ötven évet késtek. Mi az apáikat, nagyapáikat vártuk, nem őket. Úgyhogy ennyi idő után ne csodálkozzék senki, ha elment a kedvünk az egész­től. Már nem is annyira tu- uiink örülni nekik. Mari nem és a távhő Esik Sándor M árpedig a nyír­egyházi Mari né­nivel nem fizettet­hetjük meg a fővárosiak táv­hőd íját— nyilatkozta az energiahivatal vezetője az egész ország füle hallatára. A számból vette ki a szót... Most, hogy az energiaár­emelések évadját éljük, tény­leg fontos számba venni, hogy kifizeti kinek az ilyen, olyan díját. Amíg ugyanis az újraelosztásban merül ki gazdasági szisztémánk, nem csak a nyíregyházi Mari né­niforog veszélyben, és nem pusztán távhő mián. Még az is előfordulhat, hogy a piri- cseiMari néni adófillérjétfi- gyelmetlenségből az Opera­ház felújítására fordítják, hogy most mást ne mondjak. Energiaügyi illetékesünk­nek nyilván csak a példa kedvéért jött a szájára föl­diák, mondhatott volna za­laegerszegit is és Pista bá­csit is. Az újraelosztás ugyanis sokszorosan előny­ben részesíti a fővárosban élő Mari néniket és Pista bácsikat. Nem akarok eről­tetett párhuzamokat keres­ni, de mintha maguk az új­raelosztók is ott élnének. Talán ennek tudható be, hogy a vidéki Mari nénik és Pista bácsik ha csak tehetik pestivé válnak. Lehet e pél­dául Nyíregyházán a Parla­ment elé vonulni, ha mond­juk az itteni nénik és bácsik nem akarnak szemétdíjat fizetni? A képlet pedig egyszerű: minden pénzbe kerül. Amint arra az egyik Rotschild ta­lálóan rámutatott, még az ingyenebéd is. O már csak tudta, hiszen ő állta a szám­lát. Aki pedig a kedvez­ményben részesül, az per­cek alatt meg tudja szokni, és ha már megszokta, nehe­zen mond le róla. Mégsem ó a hibás, hanem az aki, hoz­zászoktatta. Egy országnak kötelessége a tehetségéhez mérten kialakítani egy meg­felelő szintű szociális védő­hálót, az is kötelessége azonban, hogy annak elő­nyeiben csak a rászorulókat és csak egyenlő mértékben részesítse. Ameddig nem így van, addig a helyzet egyszerűen alkotmányelle­nes. Már megy is? Pedig milyen cuki a jelmeze! Ferter János karikatúrája Adózgatunk Szőke Judit y—f figyeltem a sietős í-j léptű embereket I J csütörtökön a nyír­egyházi nagypostán. Zárás előtt még sok vállalkozói te­vékenységet folytató vitte le­adni az adóbevallását. Töp­rengő arccal álltak a sorban a szürke borítékkal kicsik és nagyok, porszívóügynökök éppúgy, mint nagyban uta­zók. Volt, aki még mielőtt le­zárta a borítékot, beleírt fej­ből valamit. Át már nem ja­víthatta... Csak két részlet az elkapott mondatokból: „már nem fáj e fejem, mert eladtam feketén”, „ugyan- már, nem jönnek rá...” Az volt a benyomásom, nem va­lami nyugodtak. Teljesítet­ték alkotmányos kötelezett­ségüket, ámde vagy ők csap­tak be valakit, vagy őket vág­ták át. Vagy mindkettő. Meggyőződésem, hogy ma ebben az országban java­részt az boldogul, aki vala­milyen formában és mérték­ben törvényt szeg. Vagy szó szerinti értelemben vagy morálisan. Családja élet- színvonalát csak az tudja megőrizni, szerencsés eset­ben a nívót emelni, aki mondjuk kábítószeres le­ánykereskedelemmel foglal­kozik. Aztán majd az szja-sok szörnyűlködnek el, összead­ván meg sem kapott adóelő­legüket, csak nyelnek majd, ha egyáltalán össze merik pluszozni a számoszlopo­kat. Ok szegények csak egyet tehetnek: vállalják a titokban tartott jövedelem, a kis nyugdíjmellékes kide- rülésének kockázatát. Nemrégiben egy neves Amerikában élő magyar közgazdász azt találta mon­dani, hogy ekkora adó- és járulékterheket egyszerűen nem szabad kivetni, mert azok elviselhetetlenek, rá­adásul bumerángként visel­kednek. A tévé kommentá­tora hozzátette a sértő, cinikus megjegyzést, hogy az illető kilencvenegyne- hány éves... O lehet, hogy már szenilis, de mi meg nem vagyunk hülyék. Egyetértünk az öreggel. De ügyes, tehetséges nemzet vagyunk, nem kell bennün­ket félteni. Még az önérdek teljes • feladását követelő, adócsalóvá ziillesztő adó­rendszertől sem. _ HÁTTÉR ___

Next

/
Thumbnails
Contents