Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-06 / 5. szám
1996. január 6., szombat HATTER A palota parkról álmodik Készült általános és részletes rendezési terv, a végeredmény mégis rossz lett ...és ez csak a tér fele! Elek Emil felvétele Balogh József Nyíregyháza (KM) — Minden szép, de a Kelet Áruház környéke Közép-Európa egyik legrondább tere — mondták néhány napja egy időszaki kiadványban megszólaltatott Nyíregyházán élő külföldiek. Ha belegondolunk, hogy néz ki egymás szomszédságában a zöld irodaház, a Kelet Áruház, a Dombház, a pirosház, a téren elhelyezett avangard acél szobor, meg a régi irodaház, rájövünk: tervezni sem lehetett volna jobban nagyobb diszharmóniát. Pedig Nyíregyházán, a megyeszékhely tervezésén dolgoztak és dolgoznak egyedi és várostervezők, készült általános és részletes rendezési terv, a végeredmény mégis ez lett. Mit szólhatnunk ezek után, ha egy-egy kisváros, vagy falu képe változik kedvezőtlenül, ahol még műszaki képzettségű ember sincs a két- három dolgozóból álló önkormányzatban. s a választott testület sem szakemberekből áll? Ez a felismerés eredményezte, hogy a megyei közgyűlés napirendjére tűzte az épített környezet formálásával összefüggő önkormányzati feladatok megvitatását, hogy segítséget nyújtson a helyi önkormányzatoknak, s hasonló gondolkodásra késztesse a települések arculatára hatással lévő testületeket. Merev szabályok Amire nagy szükség is van. Igaz, volt egy kis vita. van-e joga a megyei önkormányzatnak ahhoz, hogy akár csak figyelemfelkeltéssel is, de befolyásolja a helyi önkormányzatokat, de megnyugodhatott a testület; mert az önkormányzati és a környezetvédelmi törvény is ösztönzi effajta segítségadásra. állásfoglalásra a megyei önkormányzatot. Vincze István megyei főépítész, a megyei önkormányzat település- és területfejlesztési osztályának vezetője — aki részt vett az anyag kidolgozásában — a mai kedvezőtlen helyzet kialakulásának előzményei között említi, hogy a rendezési tervek lakáscentri- kusak voltak, a települések fokozatos és folyamatos átépítését irányozták elő. merev szabályozásaik miatt nem voltak képesek alkalmazkodni a gyors változásokhoz. E tervek nagy része azonban már alig felel meg a kor követelményének, a gazdaságban és a tulajdonviszonyokban bekövetkezett változásokat nem követik, A gazdagság rikkancsa Korábban is vessszőparipája volt, hogy fokozott figyelmet kell fordítani a meglévő adottságokra, történeti műemléki értékek megtartására, a helyi sajátosságok hasznosítására, meg hogy nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani az ökológiai szempontoknak, táji adottságoknak a természet és környezetvédelmi feladatoknak. s ez csak felerősödött a mai helyzetkép láttán. Azt mondja: — Az elmúlt negyven év alapvető társadalmi és gazdasági vonatkozásai nem teremtettek új kultúrát. A meglévő és továbbélő településeknek legfeljebb az épületei cserélődtek le, de alaprajzuk, sőt a telekrendszer és vele az utcák és terek szövedéke megmaradt. A szegénység szimbólumává lett parasztházak helyett az 50-es években kertvárosias jellegű, sátortetős kockaházak épültek, miközben a telekhasználattal kapcsolatos igények lényegében nem változtak, majd megjelentek az emeletes, nyeregtetős épületek utcára néző és alpesibe hajló oromfalukkal jelezve, hogy még a falvak népességének egyre nagyobb hányada is vegyes foglalkozású. Mindegyikük önálló világ: sem nem falu, se nem város, de valójában nincs közük sem a kertvárosias sem a villaszerű életmódhoz. A telek a régi, de a ház szabadon áll, mintha a szomszédtól független palota lenne és titokban a parkról álmodna. A kerítés is státusszimbólum: színes, rikító és a gazdagság rikkancsa. Az épület új szimbólumnak hódol: újgazdaság, tőkebefektetés, kivagyiság, esetenként nagyon gőg torz arányokkal. Pedig — folytatja a főépítész — a szép fogalma nem kötődik az előbbi megjelenésekhez, az egyszerű, visszafogott kivitelű építmények közelebb állnak hozzánk, emlékeinkhez. ízlésünkhöz, szokásainkhoz. A szép és harmonikus nem a pénz függvénye. A szabolcsi és szatmári tájak ma még tartalmaznak olyan értékeket, melyhez érdemes a kor szellemének, technikai lehetőségeivel megformált módon, ugyanakkor az építészeti kultúránk, ízlésformálásnak is megfelelő minőségben csatlakozni. Milyen tennivalókkal járna a települések karakterének megfogalmazása? A válasz, ahogyan azt a megyei közgyűlés megfogalmazta: a szemlélet megváltoztatása. A köztudat már eljutott odáig, hogy a múlt értékeit nem pusztítjuk, műemlékeinket óvjuk. A teljes valóságra kiterjedő értékeléstől még messze vagyunk. Ahhoz a helyi építésügyi hatóságoknak sokkal határozottabb- nak kellene lenniük égy-egy terület beépítésének szabályozásában. Magyarul: a hatóságoknak és nem a magántervezőknek, vagy az építtetőknek kellene meghatározni, hogy az adott területen mit és hogyan lehet építeni. — A régebbi rendezési terveknél az volt a gyakorlat, hogy az utcák teljes átépítését irányozzák elő — mondja Vincze István —. Ezzel a gyakorlattal szakítani kell és célszerű figyelembe venni a meglévő hagyományokat, visszaszorítani a tájainktól idegen beépítéseket még akkor is, ha a rendezési terv korábbi utasításainak ellent kell mondani. Az összkép szempontjából rendkívül kedvezőtlen, amikor az utcaképekben modem címszó alatt megjelennek a kiemelt földszinti padlóvonalak, alatta garázskapukkal vagy utcai homlokzatok egyébként semmire nem használható tetőtéri loggiái, a rossz és csúnya előtetők, jellegtelen rossz arányú lakóépületek. Ma már a nagyszámban megépült sátortetős házak is a faluképhez tartoznak, ezért ne akarjunk egy-egy foghíj esetén utcával párhuzamos tetejű házakkal vagy más módon az összképet drasztikus módon megbontani. Óvni az örökséget A környezetkultúrának ma nincs élő nagy személyisége, de úgy tűnik, hogy meglévő értékeink jobb megbecsülésére lassan kezd megérni a társadalom. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy még meglévő és figyelemre méltó települési és építészeti örökségünket közkinccsé tegyük, visszahelyezzük a köztudatba. Ha sikerülne néhány helyen megmenteni egy-egy utcasort, a jó példa meghozná pozitív hatását. Nem feltétlenül a bajoroktól vagy az angoloktól kell mintát vennünk: legfeljebb csak abban. ahogy megbecsülik és folytatják hagyományaikat. De nekünk saját település- és környezetkultúránkat kell folytatni: művelni azt is, ami közös, nemesíteni, ami elavult és tisztelettel megőrizni, megbecsülni és továbbvinni, amit elődeink ránk hagytak. / anuár első napjaiban Tiszacsécsén jártam. Hófelhők ölelték körül az eget. s a földön is mindenütt tisztaságát mutatta a természet. A Móricz-ház ezen a kora délelőttön különös fényben ragyogott, mintha a dacos keménység és a gyöngéd szépség ikerpárjai lennének egymásnak. A református templom sötét sziluettje rábólintott erre a fordulatra, de bölcs hallgatásra intett, mert ez a vidék sohasem volt a harsány emberek. a melldöngetők szülőföldje. Itt mindig a munka oltotta az emberekbe a hallgatást. Legfeljebb, ha nagy ünnepeken — esküvőkkor, keresztelőkkor. disznótorok alkalmával — kúszott az ég felé hangosabban a: ének. vagy olvadt bele a csizmatalpak alatti hó ropogásába. Zsiga bátyám vállán éppen egy galamb tollászkodik, láthatóan szereti ezt a helyet. A hideg bebújik a pillék közé. ezért hamarosan abba is hagyja. Ücsörög még egy ideig, aztán egy hirtelen szárnysuhintással a magasba Virágra várva emelkedik. Mint ahogy kikívánkozik belőlünk is a gondolat. amikor az öröm hevít, vagy a gondok hálójában fészkelődiink. Ez utóbbiból mostanában van elegendő! Szívesen adna belőle mindenki, csak legyen, aki jelentkezik érte. János bácsival azon elmélkedünk. hogy vajon mivégre ez a sok értékelés. Milyen volt a kilencvenötös. s milyen lesz az idei? Honnan tudhatná az ember az esztendő végén. mi után zárta be a kaput? Lehet, hogy ami most rossznak tűnik, néhány év múlva kellemes emlékként sírja vissza magát. A politikában fontos lehet egy évnek a mérlege, de a mindennapokban már sokkal kevésbé. Semmi se sikerült, mégse szabad elkeseredni. mert az embernek tudnia kel! felállnia a padlóról. Mint a bálban, ha kapott egy nagy pofont. Nem tudta volna visszadni. ha odalent szedi lassan a levegőt. — Kaptam en is néhányszor, s látod, mégis itt vagyok — mosolyog rám bölcs derűvel. — Itt van ez a tél. most nagy a hó. egykét nap múlva elolvad, s aztán minden kezdődik elölről. De az biztos, hogy jön a tavasz. s ez a vidék megint teli lesz virágillattal. Ezért nem adom én fel soha. amíg csak élek. pedig az idén lépek a hetvenbe. Jönnek-mennek az autók. Csendes téli forgalom. De még így is. Tiszacsécse régen kilépett abból a csendes nyugalomból, amelyben Móricz látta. Nem tündérsziget” ma már. ahová a képzelet visszajár, mint valamilyen álmodozásra csábító birodalomba. Beszüremkedett a valóság a maga brutális parancsaival. törvényeivel, ahogy a mai próféták mondják, ebbe a világba is. Számolni kell a munkanélküliséggel, a fizetésképtelenséggel meg más civilizációs bajjal. Néhánx kilométerre innen csekei kirekesztő magányában írta Kölcsey Ferenc a Himnuszt. Az egész nemzethez szólt, pedig olykor hetekig az udvar kerítésén se lépett túl. S hányán motyogják ma énekszó helyett, s még többen zárják össze az ajkukat. mintha szégyellenék, hogy benne a keserű múlt meghaladására szólít fel a költő. S a nyomorúságos viszonyok ellenére is a jókedv fontosságára hívja fel a figyelmet. Mert az anyagi javak hiányát csak az optimista ember tudja igazán eredményesen megszüntetni. ■jt j ekünk, magyaroknak Í\J pedig most elsősor- L y ban az önmagunkba vetett hitre lenne szükségünk, hogy ne legyen kétségünk: helyünk van a világ népei között, s nem a jó szándék vagy a nagyvonalú kegy emel be minket oda. hanem a teljesítményünk. A mai és a holnapi. János bácsi a szállingózó hóesésben, ha nem is ezekkel a szavakkal, de ugyanerről beszél, amikor nem adja fel a reményt. Nyéki Zsolt okán állítják meggyőződéssel, hogy a hazánkba, s azon belül megyénkbe érkező külföldi szakemberek tanulmányútjai pusztán udvariassági látogatások, amelyek alkalmával elmondják: vannak még ugyan hiányosságok, de szépen haladunk, csak így tovább. Mintha csak a vádakat akarta volna megcáfolni egy neves közgazdász, aki a közelmúltban jelentette ki: a kelet-európai országok (köztük a miénk) a legnagyobb igyekezetük és integrációs törekvéseik ellenére sem érhetik utói soha a fejlett országokat. Itt utalt az Európai Unióban élő finnek példájára, akik öt-hat évvel ezelőtt ugyanolyan problémákkal szembesültek, minta rendszerváltással küszködő volt keleti tömb tagjai. Északi rokonaink is az évszázad legsúlyosabb válságát élték át ebben az időben: elvesztették külföldi piacaikat, kritikus határhoz ért a nemzet- gazdaság teljesítőképessége. esett a hazai bruttó nemzeti össztermék, megingott a társadalombiztosítási rendszer soha nem látott csődhullámmal és rekordokat döntő munkanélküliséggel kísérve. A folyamat ismerős, a finn csodaként emlegetett kilábalás útja kevésbé, pedig két kulcsszó az egész: takarékosság és összefogás. A recept egyszerűnek tűnik, de mi sehogy sem tudjuk beváltani. Mert takarékossági intézkedés, költségvetési megszorítás az van bőven, de annál kevesebb a nemzeti összefogás. Hiszen hiteltelen minden takarékossági program, ha a tűz közelében továbbra is megsüthető a saját pecsenye, melynek csak az illata jut el messzebbre. Hiteltelen a hívó szó, ha a bársonyszék elfoglalása súlyos milliókba kerül. A válság megrendítette a finn társadalmat és ez soha nem látott nemzeti egyetértést eredményezett. Nálunk viszont az áldozatokkal teli időszak sem rendíthette meg a széthúzás magyar átkát, s nagy valószínűséggel ez is közrejátszott abban, hogy az örök lemaradókhoz sorolton kereshetjük másban a hibát. Rá se ránts Dodi! Január, február és itt a nyár... Ferter János karikatúrája Levegőt! Szőke Judit áront döbbenetes élményem volt az eltelt néhány napban. Ebből kettő olyat kell megemlítenem, melyek bizonyos értelemben összefüggésben vannak egymással. Az egyik a tévé szilveszteri műsorának egyik jelenetéhez kapcsolódik, ahol a hu- morista-parodista a ma emberének megpróbáltatásai ecsetelése közepette nyugdíjasnak álcázva csupán nyelvi eszközöket használva sorolta, mibe kerültek a gyerekei. Majd a többmilliós végeredményt elosztotta a mini- málnyugdíjával... Drámaian komoly volt a mondanivaló, de hát ünnep volt, a kacagás ideje, hát röhögtünk — magunkon. A kitűnően megformált tragiparódia aztán az arra fogékonyakban január elsejével tovább él. Alig telt.el néhány nap, vészterhes áremelési bejelentésekre ébredtünk, majd tegnap néhány médiában nyilvánosságra került, hogy emelkedett a parlamenti képviselők fizetése. Ar illetékes úgy kommentálta a bejelentést, hogy ő nem értette az eddigi szemérmeskedést, meg hogy a srófolás még így is messze alatta marad az évek alatt felhalmozódott inflációnak, meg hogy mostmár a legmagasabb adósávba kerülnek... A havi 87 ezer forintos alapilletmény tényleg nem sok, ám emelkedtek a pótlékok és növekedett a költség- térítés is. Megmondom, nekem jólesett a szerénységnek titulált magatartás (még akkor is, ha tudvalévőén a legtöbb honatyának van mellékese), mert egy mákszemnyi szolidaritást véltem benne felfedezni. Csak nagy elismeréssel tudok szólni azokról a felkészültségükre sokat adó, lelkiismeretes képviselőkről, akik sokszor bizony az ünnepeket, a hétvégéket a családtól távol kénytelenek tölteni, mert szólít a kötelesség. Azoktól azonban nemcsak az emelést, hanem még a fizetést is sajnálom, akik csak egyszer-egyszer szólalnak fel a tisztelt házban, s akkor is csak annyit mondanak: nyissa már ki valaki a: ablakot. o Csodás példa
