Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-27 / 23. szám

12 1 TÁRLAT Molnár Attila képei Tisza-parti csónakok • • Ó nálló tárlattal mutatkozott be a közelmúltban a vásá- rosnaményi művelődési központ galériájában Mol­nár Attila festőművész. A harmincas évei derekán járó alkotó a nyíregyhá­zi tanárképző földrájz-rajz szakán szerzett diplomát. Hét évig állt a ka­tedrán, majd 1992-től teljességgel el­jegyezte magát a festészettel. Rendsze­res résztvevője kollektív kiállítások­nak: Miskolctól Hódmezővásárhelyig, Debrecentől New York-ig. Egyéni tár­latait 1990-től látogathatja a közön­ség megyehatárainkon innen és túl. Velence Imádja a természetet, ezért nem meg­lepő, hogy képein kitüntetett témaként szerepelnek alföldi tanyák, hangulatos vízpartok, s utazásai lenyomataként feltűnnek Velence jellegzetességei, Ró­ma ősiségből ránk maradt emlékei, Egyiptom varázslatos műemlékei. A tájfestészet sokrétű tematikájának ki­aknázása gyakran társul nála az adott helyen, környezetben élő emberek sok- arcúságának ábrázolásával. Sziklás tengerpart Tél a tapolcai tónál Téli folyópart Elek Emil reprodukciói Napkelet • A KM hét végi melléklete A tehetség és az életmű Hetven éve született Nyíregyházán a városhoz hű maradt Fábián Zoltán Katona Béla Csak most lenne 70 esztendős, de már 13 éve halott. Pályájának épp új korszakára készülődve, tervek sokaságával s még friss alkotóerővel tele, Szentendrén, egy kijelölt gyalogátkelőhelyen oltotta ki életét egy eszeveszetten száguldó autós. Halála gyó­gyíthatatlan sebet ejtett rajtunk, hiányát máig sem tudtuk megszokni, tudomásul venni is alig. Tragikus távozásával nem egyszerűen egy tehetséges írót veszítettünk el, egy jelenséggel lettünk szegényebbek. 1926. január 30-án Nyíregyházán szü­letett. Többször elmondta, meg is írta, mennyire véletlenszerű volt, hogy éppen itt látta meg a napvilágot. Szülei egy Hajdúdo- rog környéki majorságban éltek akkoriban, ahol édesapja gazdatiszt volt. Az uradalom közelebb volt Nyíregyházához, mint Deb­recenhez, ezért a kismamát az itteni kórház­ba hozták szülni, amikor elérkezett az idő. Bármennyire véletlenszerű volt is azon­ban itteni születése, később nagyon meg­szerette Nyíregyházát, feleséget is itt ta­lált magának. Az ötvenes évek közepétől, mint az írószövetség titkára, gyakran meg­fordult itt, s rendkívül sokat tett a város és a megye kulturális életének előremoz- dításáért. Meghatározó szerepe volt a me­gyei írócsoport létrejöttében, a gergelyiu- gornyai alkotóház létesítésében, a tiszaszal- kai Váci-napok elindításában. Életkora szerint Fábián Zoltán a fényes szelek nemzedékéhez tartozott, írói indu­lása azonban valamivel későbbre tolódott, mint nemzedéktársaié. Először zeneszerző­nek készült, csak később fordult figyelme az irodalom felé. 1950-ben, egy tehetség­kutató pályázaton tűnt fel. Azon a pályá­zaton, amely rajta kívül Galgóczi Erzsébet, Takács Imre és Garai Gábor elindításá­ban is döntő szerepet játszott. Igazi felfe­dezője Szabó Pál volt, később is őt tekin­tette első mesterének. Korai novelláit az Új Hang, a Csillag és az Irodalmi Újság közölte. Első kötete 1952-ben látott napvilágot Utak címmel, s még ugyanabban az évben József Attila- díjban részesült. 1956-ban újabb elbeszé­léskötete jelent meg, a Hegedűszó, 1958- ban pedig útirajzait adta ki íme, Európa címmel. 1961-ben két kötete látott napvi­Fábián Zoltán Balázs Attila reprodukciója lágot, ítélet című regénye és Három kiál­tás című elbeszélésgyűjteménye. Ez utób­binak címadó írásából később film is ké­szült, s ennek forgatókönyve 1965-ben je­lent meg az író néhány régi és új novellá­jával együtt (Déltől hajnalig). Az írói alkotómunka mellett egészen fi­atalon vállalt fontos feladatokat az irodal­mi közéletben is. 1953-ban az írószövet­ség szervezőtitkára lett, majd különböző minőségben — egy rövidebb megszakítás­tól eltekintve — csaknem haláláig az író- szövetségben dolgozott. Ekkor került előbb Veres Péter, később Darvas József közelé­be. Darvas közelebbi munkatársaként igen fontos szerepe volt az Olvasó Népért moz­galom életrehívásában, amelynek Darvas halála után ő lett a gazdája, szervezője, or­szágos irányítója. Utolsó másfél évtizedében kevesebb ide­je, energiája maradt az írásra. 1977-ben egy kisregényt és tizennégy novellát pub­likált A vízipálma című kötetében, 1981- ben pedig tanulmányait és vallomásait ad­ta ki Mesterek és kapcsolatok címmel. Ha a jövendő filológusa egyszer majd számba veszi Fábián Zoltán örökségét, le­het, hogy ellentmondást fog felfedezni te­hetségének méretei és életművének arányai között. S a gyanakvó, csak a művekre fi­gyelő kritikus talán azt is megkérdezi majd, jól gazdálkodott-e tehetségével, nem fecsérelt-e el túl sokat hivatalnoki apró­munkára nem mindennapi képességeiből? Az utókor szempontjából talán jogosak is lehetnek ezek a kérdések, bennünk, kor­társaiban azonban aligha merülhetnek fel ilyen kétségek. Akik őt ismerték, tudják, hogy az ő életműve nem azonos megjelent műveinek összességével. Az ő hagyatéká­hoz azt is hozzá kell számítanunk, ami szel­lemi erőfeszítéseiből kortársai munkássá­gába épült be. Főként azoknak a fiatalok­nak az alkotásaiba, akiket kimeríthetetlen felfedező kedvével ő indított el, akiket oly önzetlenül támogatott mindig, akikért — hogy megjelenéshez segítse őket — fárad­hatatlanul utazott és kilincselt Soprontól Záhonyig és Salgótarjántól Békéscsabáig. Számára nem kényszerpálya, nem vala­miféle pótcselekvés volt az irodalomszer­vező tevékenység. Eredendően közéleti al­kat volt, akit Váci Mihály szavaival élve „minden jó ügy besorozott” katonái kö­zé. Nyilván maga is tisztában volt vele, hogy a könyvtárakban csak a műveket ka­talogizálják, hogy a halhatatlanságot az irodalomban csak a kinyomtatott könyvek­kel lehet ostromolni, mégsem érezte soha­sem elvesztegetettnek azt az időt és ener­giát, amelyet különböző posztokon és al­kalmakkor a kultúra és az irodalom szol­gálata követelt tőle. Bármennyire fontosnak tartotta is azon­ban ezt a szervező tevékenységet, írói mun­kásságának folytatására is állandóan gon­dolt. Ezért is készült annyira a nyugdíjas évekre. O, az örökmozgó, természetesen nem pihenésre vágyott, hanem az alkotó­munkához szükséges nyugalomra és füg­getlenségre. Úgy érezte, rengeteg monda­nivalója van még, s szerette volna azokat mind megírni. Nem titok, szűkebb-tágabb körben ő maga is beszélt róla, utolsó éve­iben komolyan foglalkozott a gondolat­tal, hogy nyugdíjazása után Nyíregyházá­ra költözik. Mesterek és kapcsolatok című kötetének nyíregyházi ankétján nyilváno­san is elmondta, úgy érzi, itt, szülőváro­sában tudná megtalálni azt a légkört, kör­nyezetet, amelyet életművének kiteljesíté­séhez óhajtott és remélt. Hogy ezek a ter­vek megvalósultak volna-e vagy megma­radtak volna szép ábrándnak, nem tudhat­juk, és most már sohasem fogjuk megtud­ni. Fájdalmasabb, hogy a vak sors, az os­tobán tragikus halál az alkotó munka foly­tatásában is megakadályozta. SZŰCS MARIANN: Csipecz Jolán története Ha nem vesszük észre, hogy bennünk vagy általunk csoda születik, akkor hiába sze­retnénk bármit másoktól, hiszen bennük se fedeznénk fel semmi különöset. Csipecz Jolán tízéves kora óta, immáron negyvenöt éve ábrándozott arról, hogy egy­szer majd vele is készítenek riportot, mint minden híres emberrel, aki például regé­nyeket vagy verseket irogat. A külvárosban lakott egy szoba-konyhás lakásban. Vécéje a függőfolyosó végén volt, tárva-nyitva az arra tévedő idegenek előtt, pedig Csipecz Jolán mindig kulcsra zárta, legtöbbször kétszer és megnyomkodta az ajtaját, hátha csak egyszer fordította rá. Még sohasem sikerült kilesnie, hogy ki az a szörnyen felelőtlen alak, aki nem zárja be a közöst, ráadásul le se húzza! A szoba Csipecz Jolán géniuszával volt tele. Más nem is igen fért volna a sötét, első emeleti, udvari lakásba. A körülmé­nyek miatt magánya az ötvenöt év alatt fö­lemésztette még az egyedüllét nyugalmas óráit is. Csipecz Jolán a csodára várt. A csodá­ra, ami minden normális ember életében legalább egyszer bekövetkezik, de legalább­is megeshet. A csodára várt, ami lehet akár szerelem, akár főnyeremény, akár egy össz­komfortos, világos lakás, akár egy kedves szó, amit ő kap, vagy amit, ha nagyon mu­száj — esetleg — ő ad. Csipecz Jolán, mint minden hétköznap immáron húsz éve, most is az irodai ab­lakról vakargatta a koszt. És eszébe jutott, hogy kevés ideje van az életéből, így a tel­jes irodalmi alkotásainak megírásához még kevesebb ideje marad. Szomorúság töltötte el szívét, de volt any- nyi ereje, hogy egy hatalmasat sóhajtson. Az ablaktörlőrongy nyomban megszáradt, az ablakról pedig lepergett a szutyok. Csi­pecz Jolán szeme könnybe lábadt. — Boldogtalan vagyok és kövér! Az ablaküvegen túl Csipecz Jolán szem­üvege is behomályosodott. Kollégái már régen készen voltak a többi ablakkal és a legközelebbi kocsmában hörpölték a fel­vizezett sört. Ám a korsók is bepárásod­tak. És nemcsak a korsók, hanem az üve­gek is; a borosak, a konyakosak, és a gyógyszertáriak is. Minden üveg. Homá­lyos lett még a vízüveg is. Csipecz Jolán légies mozdulatokkal pu­colta még mindig ugyanazt az ablakot. Cérnavékony teste megnyúlt, sovány arca kikerekedett, és érezte a bizonyosságot, hogy azért, mert boldogtalan és kövér, még előfordulhatnak olyan körülmények, me­lyek úgyis őt fogják igazolni. Például az, hogy az üvegek mindig ra­gyognak, csak fény érje őket! Csipecz Jolán gondosan megtörölte a szemüvegét és elrakta. Az újság csupaszon és gyűrötten hevert az ölében, betűk nél­kül. Nem jelent meg a verse. Az Ő verse! Üvölteni szeretett volna! Végül köhintett, mert Sátimó, a ház macskája nyávogott egy hosszúra nyúló hallgatót. Csipecz Jolán rés- nyire megnyitotta az ajtót, a macska ép­pen hogy ki tudott surranni. — Oktalan jószág — gondolta, de sze­retett volna ebben a pillanatban Sátimó bő­rébe bújni. Szerencsétlennek érezte magát, hogy se kutyája, se macskája, csak versei vannak, melyek nem jelennek meg a lapok­ban. Mélyen behúzódott a fotelba, és ar­ra gondolt, hogy a babérfák még nem nőt­tek olyan magasra, hogy őt elérjék. Mi több, felérjék! Csipecz Jolán sietett, igaz, maga sem tud­ta, hogy hová. Püffedt kezeit zsebre dug­ta, mert gumikesztyűben nem tudott ab­lakot pucolni, és anélkül pedig kiette az ultra, és valami, számára is ismeretlen dalt dudorászott. A nap inkább csak hunyorgott, mint sü­tött. Áprilisi idő volt. Emberek jöttek, men­tek. Csipecz Jolán arra gondolt, hogy min­denki jöttment, miközben a csúcsforgalom zörömbölt. Csipecz Jolán hirtelen megtorpant. A jár­dára, közvetlenül a lába elé zuhant egy NAGY. Döbbenten vette szemügyre a bíborszí­nű, pongyolás nőt, aki szemmel láthatóan a zuhanás pillanatában már szörnyet is halt. Csipecz Jolán bátortalanul felnézett a

Next

/
Thumbnails
Contents