Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-25 / 21. szám
1996. január 25., csütörtök KeleNNagyarország HÁTTÉR Az önzetlenség dokumentuma Lassan benépesül majd a mozgáskorlátozottak gondozóháza Tiszavasváriban Györke László Tiszavasvári (KM) — Kívül dideregtünk a metsző északi szélben, midőn karácsony előtt két nappal az átadási ünnepség volt Tiszavasváriban, a szociális otthon régi épülete mögött, ahol a „második kastélyt” avatták: dr. Bíró Boldizsár, a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára vágta át a szalagot, a település három lelki- pásztora szentelte meg az épületet. Kívül dideregtünk, de belül — gondolom nem csak a krónikás volt így ezzel — melegség járta át szívünket. Hisz ez a létesítmény élő bizonyítéka annak, hogy az önzetlen segíteni akarás csodá(k)ra képes. Balázs Attila felvétele még ki az emberekből a segíteni akarás szándéka. Nemes cél érdekében mindig lesznek segítők, és nem kell meghátrálnunk, hiszen még ebben a nehéz gazdasági helyzetben is csoda történt. A folytatás A csoda mögött a már említetteken kívül hadd szóljak az Alkaloida Vegyészeti Gyárról, amely nehéz helyzetben anyagiakkal, dr. Anton Gots atyáról (Kamilliánus Rend), akinek a berendezést köszönhetjük és Révész Bálintról, aki az ausztráliai adományokat ingyen leszállította. És az egyházakról, amelyek társadalmi munkával is jelen voltak a megvalósításban. Bár már lényegében belakták a létesítményt, az idén még folytatják a munkát. Hiszen a tetőtérben minigarzonokat alakítanak ki, önálló lakrészben kívánnak emelt szintű ellátást biztosítani sérült és a szolgáltatást igénylő idős embereknek, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy idáig eljutottak. A kezdeményezés — Kétségtelen, hogy Tiszavasvári 1995. évi legnagyobb volumenű beruházása a mozgáskorlátozottak gondozóháza — tudtuk meg Maros László- nétól, a szociális otthon vezetőjétől. A gondolat, az ötlet Lakatos Gézáné fejében született, aki a helyi MEOSZ Egyesület vezetője, maga is mozgássérült. Annak idején, mikor még egészséges volt, a szociális otthon ápolónőjeként dolgozott. A gondolatot elsőként a megyei és az országos MEOSZ vezetése karolta fel. — Ha nincs mellettünk az egyesület mint anyagi és erkölcsi támogató — teszi hozzá Maros Lászlóné —, az elképzelés csak egy szép álom maradt volna. Persze, az egyesület támogatása önmagában kevés lett volna, hiszen a költségek nem csekélyek. A város vezetése, a képviselő-testület is azonnal partnerként állt az ügy mellé. — Céljainkat, feladatainkat, egymással szembeni kötelezettségvállalásainkat — folytatja az intézményvezető — együttműködési megállapodásban rögzítettük, melyet a képviselő-testület felhatalmaAz új „kastély" Tiszavasváriban zásával Sulyok József polgár- mester is aláírt. A testület a MEOSZ támogatása mellé 1994-ben kétmillió, 1995-ben pedig 8 millió 625 ezer forintot biztosított a beruházáshoz. A nagy attrakció azonban csak ezután következett. Hiszen ha külső vállalkozóval végeztették volna a kivitelezést, további milliókra lett volna szükség. A megvalósítás — Intézetünk vállalta a beruházás megvalósítását — mondja Maros Lászlóné. — Nem mindennapi, amit a munkatársak vállaltak és végeztek. Nélkülük a terv füstbe ment volna. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen munkatársak vesznek körül. Idejüket, erejüket nem kímélve szinte minimálbérért építettek egy közel ezer négyzetméteres alapterületű kastélyt. — Nehéz helyzetben vagyok. ha neveket kell mondani, hiszen mindannyian a legmagasabb kitüntetést érdemelnék. De hát én kitüntetéseket nem tudok osztogatna, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy így, az újság hasábjain keresztül mondjak mindannyi- uknak köszönetét. Akinek a neve nem került ide, ne nehezteljen a krónikásra, de úgy gondolom, azért az intézmény dolgozói közül néhányat név szerint is meg kell említenünk. Mint például Lakatos Sándor villanyszerelőt, Virág Bálint kőművest, Kola Sándor kőműves és ácsot, Gombos Lajos kazánfűtőt, Róka Sándor gépjárművezetőt. Előfordult, hogy naponta tíz- tizenkét órát is dolgoztak. Mezey József volt a beruházás motorja, aki a pályázatok készítésében nyújtott segítségtől a kivitelezésig vezényelte a nagy bemutatót. Neki köszönhető, hogy zökkenőmentesen, szervezetten folyt végig a munka. De a Mészáros József vezette karbantartói csoportot sem szabad kihagyni, hiszen az amolyan zavarelhárítási feladataikat kiválóan oldották meg. — Azt tapasztaltam — mondja végezetül Maros Lászlóné —, hogy nem veszett Csibék és rózsák Ö rülhetünk, hogy nem egy szegény, földhözragadt országban élünk. Mondjanak ugyanis bármit a közvélemény-kutatók, a politikusok, sőt, uram bocsá, maga a nép, én annak is megkockáztatom a nem éppen népszerű kijelentést: igenis gazdag kis ország a miénk. Csak talán nem tudunk róla. Ki tudja kik és miért, eltitkolják előlünk. így aztán egyébből sem állunk ki, mint siránkozásból, panaszkodásból, önmarcangolásból. De a jelek egészen mást mutatnak, s én inkább hajlamos vagyok azoknak hinni, mint a saját szememnek. Mert hogyan fordulhatna elő egy ágrólszakadt, szegény országban például olyan eset, amiről a lapok, a rádió, a tévé is beszámolt a minap. Ez pedig: egy baromfikeltető kft. nem tudta jó áron eladni a kikelt szárnyasokat, ezért kioltották nyolcvan vagy százezer naposcsibe életét. Megborzong az ember ha ilyet hall. de úgy látszik hozzá kell szoknunk. Az ilyen és hasonló hírek egyre gyakrabban borzolják fel kedélyállapotunkat. Mintha az nem lenne már egyébként is eléggé felborzolva. De amíg az emberek többsége ezen és a hasonló dolgokon háborog, kesereg, vétkeseket keres, és ítélkezik, én megpróbálok a mélyebb összefüggések gyökeréig leásni. Hátha sikerül. Eszembe jutnak a régi olvasmányaim a gazdag Amerikáról, ahol egyes időszakokban a tengerbe öntötték a kávétermést, mégpedig ezer és millió tonnaszámra. Az oka köztudott, a kávétermelő cégek nem akarták áron alul a piacra dobni a kávét, ezért inkább a tengert választották. Náluk a kávé, nálunk a naposcsibe... Idős szomszédasszonyom valósággal belebetegedett, amikor a csirkeholocaustról hallott. Bár nincs rá bizonyíték, hogy a szegény kis állatok a kéményfiistjével távoztak a másvilágra. A sajnálaton kívül a szomszédasszony ezt is kifejtette, miért nem osztották szét a szegény családok között a tömérdek szárnyast, hátha felnevelték volna, s egy évben egyszer a csirkelábon kívül a szárnya, a combja, a melle is jutott volna az asztalra. Próbáltam megnyugtatni az idős aszszonyt, hogy ez igen bonyolult, a baromfikeltető cég valószínű nincs erre berendezkedve. Különben is ki mondja meg nekik, kik jogosultak a csibejuttatásra. S mire a családokról a környezettanulmányok elkészülnek, a csibék rég jobblétre szenderülnek. De az idős asszonyt nemigen győzték meg az érveim, csak azt hajtogatta, hát ilyen gazdagok vagyunk...? Ezer és millió példát lehetne felsorolni a sokak által nem látható, de létező igazság bizonyítására. Ezek közül csupán egyetlen epizóddal kívánom terhelni a kedves olvasót, ami alapján véve magánügy, de a nagy felfedezés tükrében akár közüggyé is magasodhat. Virágot, pontosabban egy gyönyörű szál rózsát vettem családom egyik hölgytagjának névnapja alkalmából. Amíg a virágárus hölggyel sikerült eldönteni melyik a legszebb, melyik fog a legtovább élni és örömet, szépséget árasztani a lakásban, szinte ötletszerűen megkérdeztem, hol teremnek ezek a szép rózsák. Én naiv emberke, azt gondoltam, itt egy karnyújtásnyira valahol a város mentén, de ha már nem ott, mindenképpen hazai földben. Óriásit tévedtem, amit már-már szégyellnem is kellett, mert a virágárus hölgy szeméből azt olvastam ki, hogy ezt minden átlag virágvásárló tudja, csak én nem. De azért igen készségesen, szíves szóval válaszolt. Sőt be is mutatta a készletet. A rózsák Kolumbiából, a királyliliom Hollandiából, az a másik két virág Kínából érkezett. Ez ugye látszik az árukon is — mosolyodon el együttérzően, amikor a pénztárcámat keresgéltem. •j—k ércekig nem tudtam napirendre térni fölöt- X te, egy aranyos viccnek tartottam, s mint aki nem jól hall, újra megkérdeztem. A válasz ugyanaz volt. Kolumbia... Aztán fokozatosan túljutottam a pillanatnyi mélyponton, kiegyenesedve, sőt felmagasodva vittem a rózsát. Elvégre amikor átnyújtom, elmondhatom a családom hölgy tagjának; képzeld el egyenesen Kolumbiából rendeltem neked ezt a rózsát. Hát megteheti ezt egy szegény országban élő honpolgár? Biztosítás Tóth Kornélia ^ zemélybiztosítási ille- V téket szednek az uk- k_7 rán határon az országba belépő utasoktól. Krisán Attila ezredes, a Határőrség szóvivője tegnap elmondta, hogy január 23- ától valamennyi külföldi számára személybiztosítás megkötését írták elő az ukrán hatóságok. Ennek ára 2000 kupon, azaz 200forint. A biztosítás 15 napig érvényes, az összeg átvételéről el ismérvényt adnak az ukrán határőrök. A későbbiekben különböző időtartamra is lehet majd biztosítást kötni. Mi vagyunk a nyugati kapuja Ukrajnának, s ez az új rendelkezés több érdekes kérdést vet fel. Sajnos, a rossz hír már mindannyiunk előtt ismert: nehézfiúk, maffiózók, bűnbandák tagjai váltak napi szereplőkké a piacokon, vásárokon. Kevésbé feltűnő módon jelentek meg a kaszinókban, a szórakozóhelyeken. Hallottunk már védelmi pénzről is. De azt sem tagadják sokan, hogy a gazdasági, pénzügyi szférába is bejutottak és mossák tisztára a kétes úton szerzett jövedelmet e réteg tagjai. Szerencsére, az itt élőket még nem veszélyeztetik oly mértékben, mint saját honfitársaikat, akiket fegyverrel kényszerítenek le a buszról, és ököllel szereznek jogot a mások értékeire. Kamionosok, szállítók, az üzleti élet Ukrajnában gyakran megforduló szereplő rémtörténeteket mesélnek a kinti állapotokról. Ha ezt nézzük: jó ez a személybiztosítás. De ha az általános szemléletből indulunk ki — mely szerint a biztonságot nem a fegyverek szavatolják — akkor azért nyugtalankodhatunk egy kissé. Vagy legalábbis képet alkothatunk magunknak egy születési fájdalmak közt vergődő demokráciáról. Hinni szeretnénk, hogy a személybiztosítás valóban garantálja mindenkinek az életét, a testi épségét, s jó közérzetét, ha keleti szomszédunk földjére teszi a lábát. Szöveg nélkül Ferter János rajza Kommentár Védett műkincseink Balogh Géza-rzr étnapos régiségbör- zét rendeztek a hét X \. végén a sóstói szabadidőparkban. Meglepően sokan kínálták portékájukat, s mint közülük többen is elmondták, hoztak volna ők ennél nagyobb választékot is, csak hát a korábbi börze tapasztalatai szerint igen kicsi a nyírségi vásárlóerő. Meg hát az is igaz, tették hozzá, akik igazán képesek megfizetni a régi tárgyakat, azok nemigen hiszik, hogy egy-egy ilyen vásáron is értékes darabokra bukkanhat az ember. Nos, a börzén nekem se sikerült olyan régiségre találnom, mely igazán megdobogtatja a szívet, az ismerős kereskedők azonban megnyugtattak: menjek el hozzájuk, ott válogathatok, de legyen tele a pénztárca. Nem nagyon akaródzott elhinni az iméntieket, de így, utólag visszagondolva rá semmi okát nem találhatom a hitetlenkedésnek, hiszen miért ne lehetne a Nyírségben is sok olyan festmény, szobor, bútor, s egyéb műtárgy, amelyiknek nem csak az eszmei, de a pénzben kifejezhető értéke is nagy. Az országban több százezerre tehető a védett műtárgyak száma, miért ne lehetne hát a mi megyénkben is több ezer, még ha azok jó része a múzeumokban is található. A kereskedők a megmondhatói, nagyon sok olyan műtárgy lappang még a megyében, amelyekről maguk a gazdák sem tudják, hogy igazi kincs van a birtokukban, értékük több tíz, néha több százezer forint. Ha minden igaz, még az idén új törvény védi majd őket, s szabályozza a velük való kereskedést; ám a védett műtárgyak csak belföldön adhatóak majd el, s a tulajdonosnak azt is vállalnia kell, hogy egy-egy kiállításra térítésmentesen a múzeum rendelkezésére bocsátja. Ez persze kényelmetlenséggel is járhat, de előnyei is vannak: előfordult például már eddig is, hogy egy „ismeretlen” alkotó munkáját a kiállításon azonosították, s annak értéke nyomban a többszörösére ugrott. Érdemes lesz tehát figyelni a törvényre, akinek pedig pénze van, a börzékre, aukciókra. Sose tudjuk, milyen kincsre bukkanhatunk. iBI
