Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-02 / 1. szám
1996. január 2., kedd Kelet-Magyarország CSUPA ÉRDEKES Cselenyák Imre: Pályaudvaron őse látták egymást. V Ültek a vasvázas, ka- U ros pad végein, mintha mindkettő tartana a másiktól. Tizenéves az egyik, hajlott korú a másik: közös bennük a nemrég gyomorba juttatott szeszes ital hatása, melytől tompa, bágyadt külsőt öltött személyiségük. — Vótál mán katona?! — Ezt az öreg találta mondani, de a másik úgy vélte, nem neki szól. Ücsörögtek tovább a kosz- mós, ragacsos, támlás, karos, várótermi pádon, s álmosan pislogtak maguk elé. Az öreg most a fiatalra bámult, ahogyan rövidlátó a fényképre, és tüdőbeteges, sípoló hangon ráförmedt. — Vótál mán katona?! A fiú ijedten fordult a hang irányába. — Ki?! Én?! A kérdés megismétlődött. — Vótál mán katona?! — Remélem nem is leszek! —jött az ingerült válasz. Az öreg annyira elször- nyedt ezen, hogy nem is bírt percekig megszólalni. Csak csóválta a fejét értetlenül, ki-kitárva a két tenyerét, melyen az ujjak vékonyak és görcsösek voltak, mint a szőlővenyige! Aztán összeszedte magát: nyelvét megforgatta a szájában, próbálgatta, ki tudja-e mondani, amit kigondolt. — Puliszka ember vagy, he? — Ki?! Én?! Az öreg elégedetten várt, jóleső nyugalommal ször- työgtette az orrán keresztül a levegőt. A fiút valahogy kezdte nyugtalanítani a meg nem válaszolt kérdés, jobbhíján visszakérdezett. — Maga volt katona? Az öreg teljességgel meg- botránkozott. Hályogos szeme elkerekült, orrcimpái idegesen rezegtek, azonban uralkodott magán. — Ötvenhatban! — vágta ki. s hogy ez a szó semmilyen hatást nem gyakorolt a fiúra, nedyező orrát zakója ujjába törölve még nagyobb pátosszal megismételte. — Ötvenhatban! Hallgatott a fiú, elnézett a távolba, az ablakon át a várakozó szerelvények felé, azon is túl. Az öreg belátta, hogy rossz hangot ütött meg. Fonnyadt, vértelen ajkát lebiggyesztette, egész arca hetyke, pökhendi formát öltött. — Megfingattak bennünket! Te bele is döglöttéi vón! A fiú az öregre kapta tekintetét, mely ugyan lanyha volt, de támadó, akár egy merevségében is elszánt hüllőé. — Ki?! Én?! Maradjon már! — Te, te! Te bizony! — Az öreg morzsolgatta szájában a te szócskát, szerfölött örvendett, hogy hibátlanul ejti ki. — Te, te! Vajon kicsoda? Persze, hogy te! A fiú gúnyosan elhúzta a száját. —Nem hinném azt! — De én meg hinném! Biztos ám! Ohó! — Legyintett. — A mai vigécek már nem bírják a terhet! Én három évet húztam le, és kibírtam, öcskös! A fiú visszalegyintett. —Az én nagyapám orosz fogságban volt, és kibírta! Az volt a valami! Ez megbénította az öreg sütnivalóját. Erre bajos felelni, ezt már igen rázós fölül ütni. A vereség fenyegető közelségétől ijedten köhécselt. Hirtelen más jutott az eszébe, abba kapaszkodott tíz körömmel. — Tudod mikor vót nekem ilyen jó nadrágom meg cipőm?! Soha az életben! En aztán tudom, mi a nélkülözés! A fiú haragosan visszavágott. — Nálam jobban biztos nem tudja! Az öregnek bevörösödött a képe, homloka ezer ráncba szaladt. Nyakán kidagadtak az erek, s amennyire erejéből telt, a fiúra ripako- dott. — Te ne magyarázz énekem! Vót olyan világ, amikor mindenki lódenkabátot meg cugos cipőt hordott! — Az volt az igazi! —feleselt rá a fiú. — Legalább nem irigykedtek a másikra! Én hiába könyörgök apámnak, hogy vegyen nekem Nike cipőt, mert az összes haverom olyanban jár! De nem vesz nekem, érti! — S még az orra alatt el- dünnyögte: — Maradjon már! Az öreg a fiú lábára nézett. Színpompás sportcipőt látott, éppen olyat, amilyet — megítélése szerint — a többi fiatal is visel. — Jó a te cipőd, mit akarsz! — Ez egy ócska szar! — kiáltott fel fájdalommal a fiú. — Csak kiröhögtetem magam vele! Ismét egy védhetetlen kardcsapás. A hangszóróból vigasztalanul zengett: „Személyvonat indul, Nagykálló, Kállósemjén, Máriapócs, Nyírbátor, Mátészalka felé, balra a negyedik vágányról”! Az öreg végső támadásra szánta el magát. — Meghíjsz egy fröccsre, oszt el van boronáivá. — Micsoda? —Hát az egész minden. — Ja! — A fiú úgy tett, mintha a dolgok tökéletesen rendben lennének. Bárgyú vigyorral közölte. — Szívesen meghívnám, de egy ka- nyi vasam sincs. A z öreg megkönnyebbülten sóhajtott. Végre itt a kitűnő alkalom. Érdes keze fejével letörölte a szája csücskében sárgálló tajtékot, és diadalmasan kivágta. — Ez a nagy különbség, öcskös! Nekem még van egy hosszúlépésre valóm! Örvendtem a szerencsének! Azzal föltápászkodott, félre csapta a kalapját, s mintha lakodalomban lenne, méghozzá maga a vőfély, tánclépésben indult a resti irányába. * A Nyírkátáról indult szerző pályadíjnyertes írása A hűség nem véletlen A tévébemondóra mindig nagyon sok veszély leselkedik Budapest (B. P.) — Középiskolai orosz tanári és pszichológusi diplomával távozott az egyetemről, s a kor szokásai szerint lehetett volna KISZ-vezető, fodrász, vagy külkereskedő. Azt, hogy Kertész Zsuzsából végül is tévébemondónő lesz, még akkor sem lehetett tudni, amikor 1965-ben először ült a mikrofon elé. A beszéd ebben a szakmában bizonyára az arcnál is fontosabb. — Különösen a rádióban, ahol elkezdtem. Remek beszédtanárok voltak. Pintér Sanyi bácsi, a bemondók doyenje közöttük, de szívesen gondolok Wacha Imrére, aki hivatásos nyelvész, és szeretném ha leírná dr. Cseres Miklós és Török Tamás nevét is. □ Időközben a tanítványokból professzorok lettek. Ha jól tudom, ma Ön a Magyar Televízió egyik vezető beszédtanára. — Ilyen hosszú idő alatt sok mindent megtanul az ember. Egyesek azt is hajlamosak elhinni magukról, hogy nincs náluk szebb és jobb, az ilyenek aztán kizárólag a saját hangjukban gyönyörködnek és nem figyelnek senkire. Sok veszély leselkedik egy tévészemélyiségre. A modorosság, a nyafogás, az ő-zés, a kunkor- gatás, a hányingeres, a hullámvasutas hanglejtés, a hadarás, a szaggatottság, a zaklatottság. Minden veszélyes, ami által a beszélő túlságosan eltér a magyar hanglejtéstől. És persze a begyepesedés is fenyeget. Ugyanis a beszélt nyelv folyamatosan távolodik az akadémiaitól... Van, aki vele tart, van aki szembeszáll minden változással. Számomra egyfajta köztes állapot a legbecsesebb, amikor az ember oda is figyel a beszélt nyelv változásaira, meg a szélsőségeket is elkerüli. Bosszant, ha a tévében. rádióban szereplők pöszí- tenek, selypítenek, süvöltenek, ha beszédüknek nincs belső ritmusa, feszessége, a hadarás és az összekapások miatt nincs meg a magánhangzók és mássalhangzók időmértéke. A többség szerencsére nem ilyen. □ Mikor és hogyan talált egymásra Kertész Zsuzsa és a magyar televíziózás? — Pontos napját nem tudom. 1964-ben Takács Marival együtt egy Made In Hun- garyt konferáltunk. Alkalmi dolog volt, később Bozó László engem választott ki kőkorszaki bemondónak egy Flins- tone-család jelenethez. Ez volt az első bemondói státusom. Végleg azonban csak 1974. április 1 -jén szerződtem a televízióhoz, mondhatni praktikus okokból, a jobb munkaidőbeosztás miatt. Azóta is ez a munkahelyem és szeretett hivatásom. Ez a megbecsülés persze néha kissé egyoldalú. Bemondói karrierem harmincéves évfordulójáról például úgy emlékeztek meg a tévénél, hogy levélben közölték, menjen a pénztárba felvenni egy bizonyos összeget. A jutalom jólesett, a mód, ahogyan odaadták, bántó volt. □ Harminc év ebben a feszültségekkel teli szakmában nem kevés idő. Nem gondolt a visszavonulásra? — Nem hiszem, hogy életkortól függene, ki meddig lehet tévébemondó. Sok külföldi példa az ellenkezőjét igazolja. Különben sem lehet ezt a szakmát csak úgy abbahagyni: A hűségek sohasem véletlenek. Én abban a tudatban csinálom, hogy odafigyelnek arra, amit mondok. A néző ugyanis nem pusztán egy arcra vagy egy hangra figyel oda, Kertész Zsuzsa Archiv felvétel hanem az elmondottak értelmére, a gondolatokra, az egyéniségre, akitől az információt hallja. Persze sokszor eszembe jutott mi történik, ha egyszer csak eltűnök a képernyőről. Lehet, hogy senkinek sem hiányoznék. De az is lehet, hogy észrevették és megértették, hogy mit akarok. Én azt akarom, hogy örüljenek nekem. Ezért állandóan azt igyekszem kitalálni és megtanulni, mit kell tennem, hogyan kell megszólalnom ahhoz, hogy a salgótarjáni Zsuzsi néni és a pécsi János bácsi örüljön, amikor a hét egy napján én beszélek hozzá a képernyőről. Névjegy mandolinnal Radványj Balázs a Kalákából • A pengetősök felelőse Erdős Katalin Villon Nagy Testamentumának önálló feldolgozására. S a rádióban találkozhattunk zenénk ihletőivei, a költőkkel, az írókkal, a színművészekkel. Weöres Sándorral igaz barátság szövődött. Elmehettünk hozzá, eljátszottuk a megzenésített verseit, amikor összegyűlt egy csokorra való. Amy néni is biztatott, s a közös fellépésekre a készülődés felejthetetlen szánt o m r a . Tamkó Sirató Károly verseiből kész tárházunk van. A személyes találkozások tették még bensőségesebbé közös akaratunkat. Latinovits Zoltánnal, a színészkirállyal önálló esten próbálták ki egymást: — Ti azt képviselitek, amit én is szeretnék, gyertek fel egyszer hozzám! — szólított meg bennünket Latinovits. Szövetkeztünk, jártuk az országot, s részesei lehettünk az ő sikerének. Vele együtt dolgozni második diplomát jelentett. Tulajdonképpen ezzel is Vnenedzselt bennünket a színpadon és a kulisszák mögött. A negyedszázados jubileumát ünneplő Kaláka Együttes eddigi gyermekeknek szóló műsorának eszenciáját adja az idei karácsonyra megjelenő kazettán. Élőben is bemutatják, naponta többször játszanak a fővárosban, és elutaznak Pannonhalmára, Gödöllőre, Miskolcra. Az új esztendő első napján Petőfi Sándor műveiből összeállított műsorukat hallgathatjuk délutántól napestig a Petőfi adón. Budapest (MTI-Press)—Egy nemzedék nőtt fel a Kaláka Együttes zenéjén. Egy nemzedék tanult tőlük tartást, emberséget. Kalákában énekeltek, s kalákában szerezték, gyűjtötték a zenét. S mára több száz megzenésített vers, népzenei átirat van a tarsolyukban. Radványi Balázs névjegyén mandolin. Számtalan hangszeren játszik, mint ahogyan több nyelven énekel. Kalákáéknál ő a pengetés hangszerek „felelőse”. Huszonöt éves jubileumát hogyan is ünnepelhetné szebben, minthogy erre az alkalomra önálló estet állított össze. ^ — Ózdon születtem, édesapám ott volt kohó- és gépészmérnök — mondja. Szabad idejében csellózott. A családi legenda szerint anyai nagyanyámnak csodálatos alt hangja volt, ő sokat énekelt. Dédapám, Kemer István — úgy száz esztendeje — az Operaház fő-zeneigazgatója volt. S nagyon remélem, hogy a gyermekeim is továbbviszik e zenei indíttatást. A nagy találkozások: Kodály Zoltánnal, Weöres SánMTI-Press felvétel dórral, Károlyi Amyval, Latinovits Zoltánnal, Tamkó Sirató Károllyal alkotói léte meghatározói. — Ifjanti hévvel éreztük, de most tudatosult igazán, mit is jelentettek ezek a találkozások. A testvérmúzsa ihlető ereje erheto tette nyomában. Rövid kitérővel elmondanám, hogy annak idején — úgy a hetvenes évek elején — szakosodtak az itthoni együttesek. Nekünk, a népzenei kiránduláson túl megmaradt a költészet kincsestára, a versek megzenésítése. Magunk választottuk ki a kedvenc költeményeinket vagy a környezetem nógatott, édesanyám is ajánlott egy-egy verset: — fiam, ezt a verset szívesen hallanám, hiszen ezt még nem hallottam tőled! Nosza, nekiálltam, dallamot faragtam hozzá. Ez idő tájt a rádió népzenei osztálya mellett az irodalmi osztály is saját felfedezettjének tartott. Lám, mit is jelent az igazi mecenatúra! Megbízás megbízást követett. Úgy is fogalmazhatnám: rövid idő alatt hatalmas rutint szereztünk a versek megzenésítésében. Remélem, hogy sokan emlékeznek például a Nagy László, Vas István életművet megjelenítő oratóriumra, vagy |f4 Radványi Balázs Mena karikatúrái
