Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-30 / 306. szám
1995• DECEMBER SO., SZOMBAT Napkelet • A KM szilveszteri melléklete Ami év közben a noteszban maradt Az utolsó mohikán nyoi £ Esik Sándor Cameron Trading Post, USA, Nevada (KM) - Az év utolsó napjára tartogattam az alább következő szenzációs bejelentést Olvasóink számára, mellyel a legpatinásabb világlapokat is megelőztem. De ne vágjunk a dolgok elébe. Még a nyáron történt, hogy vállalva a veszélyt, Kelet-Nevadában, a navajó indiánok földjén tettem felfedező utat. Hű musztángom, és két harcosom társaságában, az ilyenkor szokásos augusztusi harci díszt viseltük, amely egyrészt halálra ijeszti a hitvány sisoni törzs gyáva harcosait, másrészt korántsem annyira meleg, mint januárban szokásos harci dísz. Mentünk, mendegéltünk, ügyet sem vetve a körülöttünk hemzsegő csörgőkígyókra, a dü- hödten trombitáló elefántcsordára... (Bocs, ez majd az afrikai útibeszámolómban lesz, ha egyszer eljutok oda. Nyugi, bantu testvéreim, ismeritek az ősi szingaléz mondást: ami Ésik, az nem múlik). Már elég fáradtak voltunk, amikor szárnysuhogásra lettünk figyelmesek: leszállt az est. Még szerencse, hogy egy McDonalds étteremre bukkantunk. Amint hű musztángomat kikötöttem a telefonfülkéhez, magyar beszédre lettem figyelmes. Hát, egy szlovák turistacsoport szállta meg éppen az éttermet. Megcsodálták félelmetes külsőmet. Sápadt arcú asszonyaiknak különösen díszes harci gatyám keltette fel figyelmét. Egyikük férje bemutatkozott: Mikulás Kán vagyok, a felvidéki Mochovcéből. A magyarok alatt Mohinak hívták. Megrendültén néztem a szemébe: előttem állt az utolsó mohi Kán. Tudom, hogy az olvasót valami nagy felfedezésről legjobban egy fotó győzi meg, ezért másnap reggel megkértem Mikulást a mellékelt fénykép elkészítésére, mely fényes bizonyítéka a nem mindennapi találkozásnak. Bejuttattuk a nyíregyházi börtönbe Napjainkban jelentősen megnőtt azok száma, akik szerkesztőségünkhöz fordulnak levélben vagy személyesen segítségért, tanácsért. A romló gazdasági és szociális helyzetben, a bürokrácia útvesztőiben az újságot tekintik utolsó mentsvárnak. Bizony sokszor nehéz megállni, hogy el ne érzékenyüljön az ember egy-egy szomorú élettörténet vagy eset kapcsán. Azért vannak olyan panaszok is, melyek elintézése után mosolyogni van kedve az újságírónak. S. /. esete is ilyen. Még tavasszal történt, amikor felháborodva jött be szerkesztőségünkbe. „Nem engedtek be a börtönbe! — panaszolta, majd magyarázatként hozzátette. — Ma reggel kellett volna bevonulnom a Büntetésvégrehajtási Intézetbe. Elmentem a kapuhoz, ahol közölték velem, mivel részeg vagyok, jöjjek vissza holnap. Én nem érzem magam olyan magatehetetlennek, hogy ne tudnám megkezdeni letölteni büntetésemet. Szeretném tudni, milyen szabályozás írja elő, hogy valaki csak józanul mehet be? Az semmiféle papíron nincs feltüntetve, hogy milyen állapotban kell megjelenni. Jó lenne azt is tudni, hogy milyen következményei lesznek ennek az intézkedésnek? Önként akartam bemenni, nehogy körözzenek, mert szökésben vagyok!” Természetesen ezt az ügyet is súlyának megfelelően kezeltük, felvettük a kapcsolatot az intézet igazgatójával, aki megnyugtatta, ha nagyon akarja ügyfelük, azonnal elfoglalhatja helyét, de abból sem lesz semmi probléma, ha másnap józan állapotban jelenik meg büntetése letöltésére. Végül is nem derült ki, hogy panaszosunk mit választott, de biztos: így vagy úgy sikerült bejutnia. Harci giliszták bevetésen A készülődés a történelmi nagy bevetés, a D-nap előtti izgalmakat idézte, ami érthető is, hiszen az idei szerkesztőségi horgászversenyt fél évtized választotta el a legutóbbi erőpróbától. A halfogás tudománya azóta nagyot fejlődött, időközben új trónkövetelők is a színre léptek, ideje volt hát újra osztani a lapokat. Végül Dankó Misi vállalta a kezdeményező szerepét, s a tar- cali Kengyel-tó partjára hívta tetemre a kollégákat, akik a tintába mártott libatol- laikat most kapás jelzőként használhatták. A horgok bevetése előtt azonban már napokkal megkezdődött a pszichológiai hadviselés. Míg Magyar Laci arcára a címvédő magabiztos mosolya ült, addig a témában legtöbbet publikáló Balogh Géza minden nevező fogadkozására nemes egyszerűséggel csak legyintett. Pedig Mán Laci a nagy nap közeledtével egyre aggasztóbb hírekkel érkezett a szerkesztőségbe. Elmondása szerint olyan gilisztákat talált, amelyek nemhogy kapásra ingerlik, hanem egyenesen torkon ragadják a halakat. Egy nappal később egy véletlenül elejtett megjegyzéséből kiderült: semmit sem akar a véletlenre bízni, ezért a szuper gilisztákat összeengedte néhány bulldoggal egy kis edzésre. íróasztalra esett állak láttán távozóban vetette csak oda: a giliszták győztek. Erre a legmagabiztosabb arcok is megremegtek, mert akkor még úgy állt a dolog: ha csak a fele igaz... Ilyen előzmények után jött el a bizonyítás napja, a szabályosan kisorsolt állásokon egymás után foglalták el helyeiket a kollégák, de a soros hírügyeletes nem intézett versenyhez illő időt. Ezért is okozhatott az első órákban nagy meglepetést Harasztosi Pál, aki sokáig vezetett azzal a három küsszel, amit isten tudja, hogyan akasztott meg. Aztán a sportrovat állásából Hájer Zsiga indult el egy kis parti bemutatóra egy jó másfeles ponttyal, mire mindenki mást a frász kerülgetett. Még jó, hogy első felindultságomat rettenetes önfegyelemmel leküzdve nem dobtam a botom a vízbe, mert kiderült: Dankó Misi versenyen kívül induló fia fogta a potykát. Mellette szépen aprította az apróhalakat egyetlen női versenyzőnk, Szondi Erika is (bár rosszindulatú szemek látni vélték, hogy gyakran kotorászott a végül versenyen kívüli kategóriában győztes férje szák- jánál). A házi bajnokság végeredményét a szerénytelenség vádja miatt nem hoznám le, összegzésképpen csak annyit: megtörtént az őrségváltás a vizek uralma fölött. A negyvenhat dekás teljesítményt lefitymá- lóknak meg csak annyit: ismét bebizonyosodott, hogy egy profi csak annyit hoz ki magából, amennyi a győzelemhez szükséges. „Próbálj meg fékezni../’ 'é Marik Sándor Az eset hatását már kihevertem, de a dolog azóta is bosszant. A történethez hozzátartozik, hogy 1970 óta vezetek autót, havi 1000- 1500 kilométert, s lekopogom, biztosítóval — 1995-ig — mindössze egyszer akadt dolgom, úgy 14-15 évvel ezelőtt. Valamikor ez év fordulója táján egy reggel pocsék időjárásra ébredtünk, hó hullott és jeges eső esett felváltva, számos helyen rögtön le is fagyott. Az utakra az autótörő lehetett a legjobb jelző. Ilyenkor nem kell elindulni. Feleségemnek viszont éppen ekkor volt fontos megbeszélése Kisvárdán, amit már nem lehetett lemondani. Nem engedhetlek el egyedül — mondtam, hiszen ő ritkán vezet autót, s magam ültem a volánhoz, gondolván, elkocogunk negyvennel Bak- ta felé, hogy nyugtunk legyen a kamionoktól, és még a kisvárdai felüljáróra se kelljen felmenni. Nyírkárász előtt egy hirtelen ötlettől vezérelve lelassítottam vagy húszra, és azt mondtam: ha legközelebb egyedül jössz ilyen rossz úton, mielőtt gyorsítanál, próbáld meg néha így, nem csúszik- e meg a kocsi. De akkor már csúszott, mint egy hokis a jégpályán. Egyik oldal, másik oldal, és vészesen közeledett egy bo- dicsek — útjelző tábla formájában. Végül sikerült megúszni, csak a kocsi eleje csúszott az árokba. Az első arrajövő autós kihúzta, öt perc múlva mentünk is tovább. Azóta nem adok közlekedési tanácsokat, s főképp nem próbálom meg bemutatni. A karikatúrákat Ferter János készítette Hány esztendős az ezredes? i Tóth Kornélia Félcsupaszon, rövid nadrágban kocogott a mínusz tízfokos hidegben is egy már nem éppen fiatal, de fiatalos mozgású férfi reggelente a nyíregyházi Kossuth és a Sóstói út környékén. Nem kis feltűnést okozott megjelenésével. Már a december eleji napok éreztették, igencsak hideg télre kell számítanunk. No persze, a közönséges halandóknak kell a hidegtől tartaniuk. Élnek közöttünk olyan emberek, akiknek meg sem kottyan, ha a hőmérő higanyszála a mínusz tartományba süllyed. Kíváncsivá tett, hogy képes ilyen szokatlan teljesítményre? Megpróbáltam kifaggatni. Végigpróbáltuk a nyugati nyelvek párszavas alapszókincsét, és már-már úgy látszott: nem értünk egymás nyelvén, mígnem oroszul kicsúszott a számon: mit tegyünk? Erre fülig érő mosoly volt a válasz: ő bizony ukrajnai, így nyugodtan beszélgethetünk akár oroszul, akár ukránul. Borisz Nyikrityin nyugállományú ezredes, 58 esztendős és Harkovból érkezett. Megszokta a testedzést, el sem tudná képzelni a reggeleket kiadós futás, kocogás nélkül. El is búcsúztunk, de nem sokkal később még nagyobb csodálkozásra késztetett. Az interjú után felhívott és azt kérte: ne írjam meg, hány éves. __??> — Van egy 23 éves barátnőm, s nem szeretném, ha az újságból tudná meg a koromat. Eddig erről nem esett szó köztünk... $ Dankó Mihály % Nyéki Zsolt A rendőrkapitánynak is nyújtózkodni kell néha... * Igen előkelő helyre dedikál a Manhattan sztárja — bizonyítja Elek Emil
