Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)

1995-12-30 / 306. szám

Ratkó József: Isten Sylvester koronája A KM szilveszteri melléklete '95. XII. 30. Angyal Sándor Újra idézném, ki tudja már hányad­szor, de nem tehetem, mert most nem a nosztalgiázás és nem a romantika ideje járja. Most a legtöbben azt sze­retnénk remélni, hogy a néhány óra múlva búcsúzó esztendő eggyel csök­kenti rossz kedvünk éveinek számát. Mert, ha arra a kérdésre kellene most választ adnunk, milyen is volt 1995, tízőnk közül legalább heten a fenti rosszkedvű jelzővel illetnénk. De menjünk sorjában. Mindenképpen tiszteletre méltónak mutatkozott a gesztus a közelmúlt­ban: a Száztagú cigányzenekar fela­jánlotta, hogy amikor a honatyák és a honanyák elfogadják a jövő évi költségvetést, ők örömkoncerttel kedveskednek a Tisztelt Ház fősze­replőinek, de még csak választ sem kaptak a házelnöktől — panaszolta egyik reggel a rádióban a világhírű együt­tes szóvivője. (Mondják, „politika” lett be­lőle: persze, a kisebbség képviselői nem me­hetnek be a Házba...) Aztán, amikor a közvélemény tudomá­sára jutott, hogy a magyar történelem egyik legskótabb pénzügyminisztere való­sággal elorrozta a kormányfő elől a pri­vatizációs többletbevételt, kisebbfajta pucs- csal megszavaztatta ezt az adósságcsökken­tésre, akkor sokunk előtt nyilvánvalóvá vált, hogy bár van költségvetésünk s bár hiába volt a számtalan vészjósló előrejel­zés az üres államkasszáról, ünneplésre még sincs okunk. Hiszen — lehetne persze szeb­ben is mondani — a Tisztelt Házban le­szavazták e témában a miniszterelnököt. (Horn új munkahelyeket is szeretne a pénz­ből, mert szerinte is csak az új érték elő­állítása visz előbbre.) Ez máris előre vetí­ti a mind gyakoribb kormányzásbeli árnyé­kot: nyilván előkerül még ez a téma, ami­kor kipihenték magukat a nép választott­jai s aztán jön a módosítás, meg a módo­sítás módosítása, hogy továbbra se unat­kozzunk itt a Duna, Tisza mentén. Persze ez így túlzás, és igaztalan is. Más­tól származik, de szívesen veszem kölcsön: a magyar gazdaság kétszer szokott baj­ban lenni; először ha nincs pénze, másod­szor pedig, ha sok pénze van. Igen ám, csakhogy ez a „sok pénz”, ami minden elképzelést felülmúlóan folyt be a magá­nosításból, valójában nem úgy sok pénz, mintha mondjuk én megütném a lottón a 300 milliós ötöst. Ez a pénz egy mérhetetlenül nagy külső és bel­ső adósságállománnyal áll szembe. Különben is sajátos a származása. Tudniillik az állami tulajdont csak egyszer lehet eladni, ez a művelet meg­ismételhetetlen, megfontolandó tehát annak nagyon okos felhasználása... (Az ellenzék most azt skandálja: elkó­tyavetyélik ezek az országot!) Miköz­ben a privatizációs miniszter dúl-fúl mérgében: az önálló döntésekhez szo­kott pénzügyminiszter újólag átnézett az egész kormány feje fölött — aköz­ben a milliárdok sorsáról döntő kor­mánytag azt mondja: ha most nem csökkentjük az adósságot, akkor újra feléljük ezt a szép summát, s ott ma­radunk, ahol a part szakad... De hol szakad a part? Amikor erre a kérdésre a választ ke­ressük, így óév búcsúztátása közeled- tén, egy kicsit vissza kell pillantanunk az elmúlt esztendőre. Ami kezdődött azzal, hogy a győztes koalíció pártjai jól elvoltak, tétlenkedtek a langyos vízben hónapokon át, párosával fel­adva a labdát az ellenzéknek, hogy csapja le. Mígnem március idusa tá­jékán megkaptuk a „csomagot”. Ez­zel kezdett „működni” a kormány, hogy ígérete szerint felvállalja a ké­Szívem szerint újra meg újra felidézném azokat a feledhetetlen szilveszterestéket, amikor — diákokként — hazaértünk a városokból, kitakarítottunk egy éppen üresen álló helyiséget a község valamelyik épületében s héthatárra szóló murit csaptunk, mindenféle csillogás nélkül. A „svédasztalt” csak úgy összehordtuk, ki fasírozottat, ki hájas tésztát, ki meg korsónyi bort, „családi sört”, vagy egy rekesz szódavizet hozott, a zenét a mi „popegyüttesünk” szolgáltatta. Ez egyszemélyes zenekar volt, gombos harmonikával, amit magam rángattam hajnalig, közben megdagadt tőle a csuklóm. Szép volt, jó volt, csillogó, szereleméhes szemek egymásba olvadása kísérte... nyelmeden lépéseket is, végre „rendbe te­szik az ország dolgát”. Ez a rendbetétel vi­szont fájdalmasabb a legkomplikáltabb műtétnél is; ki kell operálni egy beteg tár­sadalom testéből az évek óta romló része­ket, megállítani a betegség további terje­dését, még az utolsó órában kés alá venni a rosszindulatú daganatait. Hát ez a mű­tét úgy becsületesen kezdetét vette! Aztán mi lett a következménye? Azok is, akik helyeselték korábban a túlköltekezés megállítását, a nadrágszíj összébb húzását, a megalapozatlan nagy lábon élést, ők is felszisszentek, amikor évtizedes, szerzett jo­gok sérültek; amikor százezrek és milliók kezdték nyögni a nekiiramodott infláció el­szegényítő hatását. Zúgott az ellenzék és zúgott az utca is; tandíj ellen, kórházak mentéséért, a családipótlék ügyében, illet­ve a bérek további lezüllése ellen. Az Al­kotmánybíróság szitává lőtte ama márci­usi Bokros-csomagot, amelyből mára már jóformán csak a madzag maradt meg. Az­tán újabb konfliktus: a sokkterápiát hirde­tő kisebbik koalíciós párt szembeszegült a szocialistákkal, amikor ez utóbbiak a gaz­dagok megadóztatására dobták be az adó felső határaként a 48 százalékot. A part mégsem szakadt... Az 1995-ös rapszódia újabb tételei: hí­zelgés a Világbanknak, újabb megszorítá­sokkal egy esetleges készenléti hitel remé­nyében, — aztán hipp-hopp soron kívüli több százmillió dolláros törlesztés a magasabb kamatozású hiteleknél, hogy kevesebb legyen a jövőben az adósságszolgálat. Aztán az is kiderült, hogy nekünk valójában nincs is olyan nagy szükségünk a készenléti hitel­re... Kapott a kormány jócskán ami­att, hogy szinte leállt a magánosítás, amiből pedig 150 milliárdot remél­tek, — s aztán karácsonyra kiderült, hogy az idén ez az összeg „csupán” 300 milliárddal haladta meg az álom­határnak kikiáltott 150-et. Olvashat­tuk továbbá éppen a miniszterelnök nyilatkozatában, hogy mindeközben javulni kezdett a népgazdaság mérle­ge, nőtt a nemzeti össztermék, s bár megszűnt 170 ezer munkahely, de több mint 175 ezer új jött létre, ami egy egészséges struktúraváltást jelez a gazdaságban. Ehhez már csak azt tehetjük hozzá, hogy minden stim­meljen ebben az esztendei rapszódi­ában: közelíti a 30 százalékot az inf­láció, a nagy bevételek és a gazdaság el­mozdulása ellenére 11,5 százalékkal csök­kentek a reálkeresetek. Hallhattuk azt is, hogy százezerre rúg a feketegazdaságban felderített bűnesetek száma, azt meg láttuk, látjuk, hogy ebben az országban főként az él meg jól, aki ki tud bújni a közteherviselés, az adózás alól. Hogy mint valami csodabogárra, úgy te­kintenek már arra, aki nem a kiskapukat keresi, hanem a becsületes munkájából sze­retne tisztességesen megélni. Ez is 1995 tör­ténése, mint ahogy az sem tagadható le: ha nehezen is, de működött az ország. Miközben körülöttünk, közelünkben há­ború dúlt, ami miatt nagy anyagi veszte­séget szenvedtünk. Mutatkoztak az egész­séges kompromisszumkeresésnek jelei is (lásd részleges bérmegállapodás, a nagy ke­servesen elfogadott médiatörvény) és szü­lettek világraszóló sportsikerek éppúgy, mint nagy kábítószerfogások a határon; kézre került a többszörös rablógyilkos és épültek új templomok, nagy adósságra szép családi házak. S az intermezzo: utcára kerü­lő tömegek, szakmát váltó tízezrek, nőtt a kukázók, a hajléktalanok, prostituáltak tá­bora, s újból felfedeztük a foltozó cipészt, megtanultuk a kereskedelem kiiktatásával beszerezni a télire való zöldséget, krumplit és természetesen nem kértünk számlát a mes­tertől, mert így nekünk is, neki is olcsóbb... S itt a szűkebb hazában: rendeztünk Eu- rópa-bajnokságot és nemzetiségi szín­házi fesztivált; felfedeztük az innen el­származott amerikai kormányzót és örültünk a szépségkirálynő udvarhöl­gyének, aki szintén a mi gyermekünk. De láthattunk kígyózó sorokat a mun­kaerő hivatalnál és a szociális iroda előtt, megélhettük a kényelmes vagy a tehetségtelen emberek irigykedését a bátran kockáztatókkal szemben, mi­ként többször elámultunk némely em­berek legendáriumosan gyors meggaz­dagodásán. így, együtt volt a maga nemében pá­ratlanul ellentmondásos ez az eszten­dő, amikor a kormányzó szocialisták vezényletével építjük a kapitalizmust annak reményében, hogy egyszer majd csak túlleszünk a nehezén. Szívesen áment mondanánk erre most szilvesz­ter közeledtén, ahogy éjfélkor be­lépünk a honfoglalás 1100. évfor­dulójába, bár máris a menetrendsze­rűen érkező újabb áremelésekkel rio­gatnak bennünket. Történelmi isme­reteink között kutakodva bukkanha­tunk rá: a három Sylvester nevű ró­mai pápa közül a II. Sylvester küldte anno I. István magyar királynak a ko­ronát. István élt a nagy lehetőséggel és megmentette az országot a széthul­lástól. Ne csak emlékezzünk rá az új évben, hanem próbáljuk meg követni tetteit, útmutatásait. (részletek) A jövőtől száz évnyire vendégségben kinn a tanyán egyszer egy téli délután verset akartam írni, s ujjam, azért, hogy szolgáljon a villany, már nyúlt a kapcsoló után, s csak tapogatta tétován a falat. Másnap meg a szám csapott be: „Kapcsold föl a villanyt!” Nevettek, nincs. Csípős düh gyulladt bennem, sziszegő gyertyaláng; égett a vers pilléje. Hát nevetnek — nincs? Nekik elég a csillagokkal teli ég, elég egy félmaroknyi fény * * * Szegénység, fényes nyálú vágyakozás, elvarázsolt gazdagság, fiaid ékszerei kavicsból, vasból, elmorzsolható rögből vannak, a visszavarázsló éneket elfeledtük, egy szó, csak egy szava jutna eszünkbe, bálvánnyá meredve ülünk, kikerekedő szemmel, lessük, keressük a bűbájos szavakat, dadogunk, énekelünk. Hátha a tücskök, a békák éneke lesz az, odafigyelünk meghajszolt emberei fölették Dózsát a trónról, fölették énekét is, varjak bendőjébe került az ige, amit keresünk Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje — ez volna az a dal, az az ének? Hasonlít rá, mert majdnem megszabadultunk átkainktól mert szépségünk meg nem csúfolható, csak dolgaink, lóvá tett reményeink, azokért dadogunk, énekelünk. (Az illusztrációkon Krupiczer Antal szobrászművész alkotásai láthatók) t

Next

/
Thumbnails
Contents