Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)

1995-12-02 / 284. szám

1995• DECEMBER 2., SZOMBAT Megnyílt az Őszi Tállat ’95 Nagy miértek bujkálnak a színvonalas anyag mögött Papp D. Tibor Hideg van. Már a telet fázzuk. Nyíregyhá­zán a művészetet az időjárás sem kíméli. Az idei Őszi Tárlat megrendezésére novem­ber végén nyílt lehetőség. Nagy miértek bujkálnak a színvonalas anyag körül, s ta­lán a méltatást sem lehet másként kezde­ni, mint beszámolóval, amennyire tudni le­het az igazat, az Őszi Tárlat már-már tra­dicionális kálváriájáról. Változatos hely­színeken rendeztek már e városban ilyen, az itt élő művészek számára hol fontos ese­ménynek tekintett, hol látványos hátmu­tatással minősített kiállítást. Otthont adott a műalkotásoknak a Jósa András Múze­um mint értékőrző és fölmutató intézmény. Falain sok, a jelenlegi tárlaton is szereplő művész alkotása függ. Talán a pénzhiány az oka, hogy jó néhány jelentős kvalitást képviselő festő és szobrász nem is remény­kedhet, hogy egyszer helyet kaphat a mű­zsák otthonában. Az meg már teljesen más történet, hogy ettől függetlenül miért ván­dorolt el innen az Őszi Tárlat. A Pál Gyu­la Terembe. Amíg volt. Sokszor elhangzott, néhányan már bosszankodva legyintenek, de mégis... Ce- terum censeo... Ez a kiállítóterem helyze­ténél, fekvésénél fogva a legalkalmasabb volt a mű és a néző találkozására. De el­adták és most buszozhatunk a 8-assal a fő­iskoláig, (mert a Sóstóra minek?) ha meg akarjuk tekinteni hol tartanak régiónk fes­tői, szobrászai. Pedig megéri a látvány. A Városi Galériában, igaza van Nagy Lajos Imrének, nem lett volna ekkora élet­tere az anyagnak. Igaz, az éves program­ba sem került be az Őszi Tárlat. Ki tudja, miért? A város által átutalt támogatás ki- nek-kinek hol nem keltette föl figyelmét? A rajz tanszék a főiskolán az utolsó pil­lanatban beszállt a rendezésbe. Megszerez­ték a hatalmas teret, lehurcolták a para­vánokat, szegeztek, nyomtattak. Itt-ott le­maradt egy-két cím, név, elmaradt kata­lógus, de segítettek. Van Őszi Tárlat Nyíregyházán 1995-ben is. Lehet hümmögni, csodálkozni, melegen kezet szorítani, hasznos tanácsot adni, irigykedni, őszintén hallgatni, kuncogni, kifelé menet, amikor összesodródnak az egyhallású fülek és szájak, ahogy azt Da­umier megrajzolta. Ettől Persze Nyíregyháza még ugyano­lyan távol marad Párizstól (1592 km) vagy New Yorktól. Hála Istennek — mondta Tót Sándor, aki épp ott tartózkodott a kiállí­tás idején. De itt volt Dankó Mária lépcsőfotóival, Mészáros Gá­bor, aki a kerámiát csalta meg a bronzzal, elismerem, jól tette, Fodor Ilda apró ten­gerinövény üzeneteivel, Szék­helyi Edith, akinek két pasz­tell triptichonja a lélek hideg­meleg állapotát prezentálja, Boros György átfotózott struktúráival, Nagy Lajos Im­re a többször megcsodált kontraposztú aktjával háttér­ben a föld textrurákkal, Tóth József fegyelmezetten érzé­keny szép-pitt rajzaival. Nor- mantas Paulius lefotózta az ember lényegét Tibetben a kéz és a fej ritkán látott har­móniájában, Vikár István el­hozta a finom karcait, Z. Er­dei Anna az angyal üdvözle­tét. H. Németh Katalin szí­nekbe bújt, de megtaláltuk új pasztellein, Tilles Béla idelá­togatott, próbált konstrukci­óival és Bodó Károly sem hagyta el a járt utat. Szepessy Béla türelmes keze mívesen követi frivol fantáziáját: phal- losjog, Lukács Gábor ered­ményesen űzet kufárokat. Horváth János szerintem legerősebb képe egy meleg sárga táj fával, amelynek címe nincs. Orr Lajos anyagtársítási kísérletei, ahol természetesen a bronz az űr a már sokszor, sokaknál hiányolt szobrászi gon­dolkodás szép példái. Dr. Pintér Nándor fest és kollázsokat készít fáradhatatlan energiával, Egri Erzsébet furcsa fényű ag- nusa volt élmény. Madarassy György élet­bohócai színtelen színekben kuksolnak, Gáli Ludmilla abbahagyott textiljével szemben. Sirpa Ihanus apró fakompozíci­ókkal jelezte jelenlétét, s Huszár István az elnyűhetetlen főnix, bájos-bevált lányai új erővel csodálkoznak. Balogh Géza je­lentősen finomodó kezenyomát féltem a gyötrött papírokon, meg megvannak, ha­tásosak. Valkovics Zoltán akvarellja jobb keretet érdemelt volna. Soltész Albert egy­másai is tusakodó színekkel küzd a formá­kért, Petkes József rémisztő réme helyett Huszár István: Egy korona, két bohóc Elek Emil felvétele inkább a lendületes Sodrásban c. képet vá­lasztanám. Zagyva László rátalált egy motívumra, a dudára, amely egyaránt hordoz vizuáli­san bizsergető és szavakba kínálkozó tar­talmat. Sokáig néztem szobrait. Tar Já­nos messziről Barabást idézi, Küzmös Eni­kő lágy pasztelljei tapintatosan kerülnek minden problémát. Végül, de ha a másik irányban indulunk el ä körön az első Kri- vánik József szépen körített gesztusait kell említeni. Dinamikájukon látszik, hogy alko­tójuk bízik abban, igazolja őt majd az idő. A kijárat kilincsét fogva évek hosszú so­ra óta nem volt bennem semmilyen indu­lat. Csendesen örültem. Vannak új törek­vések, van távlat, van művészet Nyíregy­házán. Ha a városlakót kérhetem, utazzon ki a főiskolára, megéri, a távolság sem olyan nagy, mint gondoljuk. Csak idejé­ben le kell szállni a 8-asról. — Hát hogyne! A legjobb barátom volt. Látom a mozi még megvan. Ugyanaz. Egy harmadik is szól: — Hát persze, ti árultátok mindig a film­kockákat. A férfi lassan felengedett: — Ha csókolózós film ment, a tekercs­ből mindig kivágtuk a nőket, vagy a csó­kolózást, és pénzért eladtuk az iskolában. Másnap a nézők azokat a jeleneteket már nem látták. — Nagy francok voltatok! — De mi van az Arnolddal? Akkor még itthon voltam, amikor mint kulákot, mo­zist, és mint svábot kitelepítették Német­országba, de azóta nem tudok róla semmit. — Hát ezt akarom elmondani, mert tu­dom, hogy író lettél, és ez egy nagyon jó történet. Nahát, kitelepítették a családjá­val, egy szekéren vitték el őket, ami ráfért vihették, sokáig nem hallottunk róla, vagy huszonöt éve küldött a kocsmárosnak egy levelet, ezer márkát és egy névsort és meg­írta, ő ebbe az országba már többé nem akar visszajönni, de nősül, most tartja az esküvőjét, s mivel a barátai nem mehetnek ki, itt küld egy névsort, ezeknek rendezzen a kocsmáros a pénzből egy murit, ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában, ugyanakkor amikor ő kint rendezi a lako­dalmát... És amit itt a barátok, ismerősök elmondanak köszöntőket, vagy mást, azt vegyék magnószalagra és küldjék ki. — És? — Minden megvolt. Jó volt. Szép volt. Csak egy baj volt. A magnókazetta. A pos­tán azt akkor, csak így, nem lehetett fel­adni, kivinni rizikós volt, nem vállalta sen­ki. Végül mi történt? N. A. községi ta­nácselnök lehallgatta a körzeti rendőr je­lenlétében a kazettát, becsomagolták, át­kötötték zsineggel és lepecsételték a taná­csi viaszpecséttel. Harasztosi Pál illusztrációja telek. De hát nem voltam biztos, hogy te vagy az. ' Leültették. Ismerte őket, ismerték, csak már elfelejtették egymást, a nevüket, az ar­cukat, a létezésüket. Jött a sör rundó-run- dó után. Egymás szavába vágtak: — Szóval, te voltál a boltos fia? Apád? — Meghalt a Donnál. — Az én apám és a tiéd nagyon jó ba­rátok voltak. Tudod? — Nem tudom. Nem emlékszem. — Nekem meg te két évig az osztály­társam voltál. — Régen volt. — Hanem az Arnoldra, a mozisra em- lékszel-e? ott ülők tekintetét és halkan odaköszönt: „Jó napot.” Azok bólintottak. Az arcok mintha az emlékezet mélyéből bukkantak volna elő. Lassan jobban látott már a fél­homályban. Ismerősök talán? Több mint negyven éve járt itt utoljára. Lopva a szom­széd asztalnál ülőket nézte. Égyiküknek mintha a szája... talán, a tekintete, ez a ne­vetés... ki ez?, kik ezek? Nem bírta tovább. Felállt, odalépett. — Ne haragudjanak, nagyon régen jár­tam itt, engedjék meg... Igen zavart volt. Az asztalnál ülők közül az egyik fel­áll. V — Te vagy az? — mondta. — Én is néz­||Í _________________13 MÚZSA Deák Mór: Lyukas zsebbel Krokodilszívet hord az ember krokodilszívet lyukas zsebében ott a tenger ott van a tenger arcát a nap kitetoválja pirosbarnára mégis mindig véres az álma véres az álma hazudott neki isten és ördög hazudott neki mind a kettő sírt és könyörgött nagyon szereti odaadta hát mindkettőnek mind a kettőnek krokodilszívet hord az ember krokodilszívet Erdei-Szabó István: Fohászkodás hóért Égi menyasszony te hó üdvösség fejünkre szálló boríts be tiszta derűvel minket hogy elhiggyük ezt a céda jövőt térdre roskadó reményeinket mert itt minden késik romlik minden másképpen van megromlott álmok elvetélt átkok homlokunk gyakorlóárkaiban szemünk gödreiben háborús fészkek aláaknázott külvárosok kifeszített ideg-drótkerítések Égi menyasszony te hó te gyolcsing-takaró rontsd le félelmeinket hozd el mindennapi békénk mert lassan minden elrohad megposhad a vizek tiszta arcán kelések már nem csak lábaink alatt bennünket esznek a férgek Ennyi romlás rontás után már csak a hó ahogy alázúdul az égből így távozom majd én is pogány versekből mesékből lábam nyomát benövi fű rejti vadon erdő mező nem jövök többé felétek hisz itt már minden feledhető csak a gyolcsfehér havakat viszem magammal ismerkedem farkasokkal fagyokkal míg magába fogad a Világidő Nagy Tamás illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents