Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)

1995-12-02 / 284. szám

1995• december 2., szombat Napkelet • A KM hét végi melléklete Hazát cseréltek, szívet Sok tirpák a methodista pap szavára tért vissza az ősi hazájába ^ T alán kevesen emlékeznek rá, hogy a második világháború után nem­csak szlovákiai magyarok települ­tek vissza Magyarországra, ha­nem fordítva is. Nyíregyházáról és környé­kéről például 4700 tirpák költözött át Cseh­szlovákiába. A múltkorában a nyíregyházi levéltári napokon erről a témáról tartott előadást Bukovszky László, a galántai le­véltár munkatársa, aki a témával kapcsola­tos ottani iratokat, dokumentumokat te­kintette át. Vele beszélgettünk. — A második világháború befejezését követően, Csehszlovákia felszabadulásával a külföldön élő szlovákok és csehek széles körében elterjedt a vágy, hogy visszatérjen a valamikori szülőföldre. Budapesten 1946. február 27-én írták alá a lakosság­csere-egyezményt. Magyarország szlová­kok által lakott vidékein területi kirendelt­ségek alakultak azzal a céllal, hogy a meg­szabott földrajzi területen belül az áttele- pülést szervezzék. A 13. körzet nyíregyhá­zi székhellyel működött, és intézte a város­ban, illetve a tanyabokrokban és más tele­püléseken élő szlovákság önkéntes áttelepü- lését (Cseh)Szlovákiába. A hivatal vezetője Frantisek Fedderik volt — kezdi az előz­mények ismertetését a galántai levéltáros. Nos, 1946 márciusában már megkezdő­dött a toborzás az áttelepülésre a magyar- országi szlovákok körében. Igyekeztek mi­nél több szlovákot, ill. szlovákiai szárma­zású egyént megnyerni az ügynek. Ezt a célt szolgálták például a színházi előadá­sok, énekkari fellépések és a filmvetítések. Több együttes Nyíregyházán is fellépett. Az áttelepülési propagandához óriási meny­Tirpákház nyiségű plakátot, szórólapot, brosúrát használt fel a propagandaosztály. Nagy volt az érdeklődés is, a 117 községben 170 előadáson 53 ezer néző volt. Hat hétig tar­tott a toborzás, amelynek eredményekép­pen a feltételezett mintegy 300 ezer magyar- országi szlovák helyett közel 100 ezer sze­mélyt írtak össze. A nyíregyházi területi kirendeltség hatásköréből 6065 szlovák je­lentkezett. Érdekes, hogy a magyar kormány titok­ban igyekezett fékezni a toborzást. Rákosi például egy nagygyűlésen kijelentette, „azok a szlovákok, akik nem települnek át, Magyarországon előnyben lesznek ré­szesítve”. 1946. április 28-án pedig Nagy Ferenc kormányfő tett éles kijelentéseket az áttelepülés ellen, éppen Nyíregyházán. Végül a meghirdetett toborzás mindkét fél számára csalódással végződött. A Nyíregyházán és környékén élő tirpá­kok többsége megelégedéssel vette tudo­másul, hogy hosszú, meddő várakozás után áttelepülhet. A közel egyéves várako­zás azonban sokukban megváltoztatta ere­deti elhatározásukat. A visszamaradási készség a kirendeltségen 35-40 százalékos­nak bizonyult. Az első csoport 1947. ápri­lis 11-én indult útnak. Érdekes, hogy több külföldi sajtótudósító is megjelent Nyír­egyházán, akik a szerelvényről lemaradt családoknál érdeklődtek a visszamaradás okairól és körülményeiről. Az áttelepülés arányosan folyt. Nyíregy­házáról is több csoport indult vagyontalan szlovákokkal. Az utolsó szerelvény 1947. december 16-án hagyta el a megyeszék­helyet. Elég sok probléma nehezítette az áttelepülők dol­gát. Szlovák rész­ről kevés betele­píthető házat ta­láltak, de végül a zselici és a lévai járásban találtak megoldást. — A megérke- zőket a szlovák közvélemény uj­jongva fogadta. Nemcsak hogy földterületeket kaptak juttatás­ként, hanem gé­pek használatá­hoz is hozzáju­tottak, hogy megművelhessék a földjeieket. Fejezzük be a Balázs Attila felvétele beszámolót egy idézettel, amelyet a cseh áttele­pítési bizottság vezetője írt: „...az áttelepülés számszerű eredményét 59 774 személy- lyel fejezhetjük ki, szemben a 95 421 jelentkezővel. Ez a szám nem is olyan kedvezőtlen, ha fi­gyelembe vesszük azokat az akadályokat, amelyeket a ma­gyarok 3 éven át utunkba állí­tottak. Vigasztalóbb viszont a Szlovákiából kitelepített magya­rok mérlege a magyar források alapján. Ezek szerint akciónk eredményességét mutatja, hogy sikerült érzékenyen meggyengí­tenünk a magyar kisebbséget Szlovákiában”. * * * Bánszki János nyugdíjas nagy- cserkeszi tanárt, a vajdabokori Tirpák Népzene Együttes veze­tőjét szorgos munka közben ta­lálom. Javában készülnek a Nyíregyházán december 13-án megrendezendő kisebbségi nap­ra, amelyen régi szép szlovák népdalokat szeretnének énekelni. János bácsi jó ismerője a tirpákok történetének; még a szakdolgozatát is ebből a témakör­ből írta. Kisdiákként élte meg az 1947-es áttelepülések idejét. — Nem örültem volna annak, ha akkor mi is áttelepültünk volna. Szerencsére édesapám is így gondolkodott. Gerinces ember volt, azt mondta, hogy ő a saját fészkéből ki nem mozdul, és más hajléká­ba nem hajlandó beköltözni. A tirpákok nagy része is hasonló gondolkozású, nehe­zen mozdulnak ki az ősi fészkükből. Nyíregyháza környékéről akkor inkább a szegényebbek települtek ki, akikre ott jobb sors várt. Sokan a methodista pap szavára fogtak vándorbotot, szinte az egész gyülekezet átköltözött. Valóban nagy pro­paganda folyt itt akkoriban, emlékszem, mozi hiányában a házfalakra vetítettek. Láthattuk, hogyan élnek otthonukban a szlovákok, és mi vár majd az áttelepülők­re. A tágabb családból a nagynénémék köl­töztek át, ők Fegyvernekre kerültek. A Ta­másbokorban található 34 családból csak öt ment ki. Valóban jó körülmények fo­gadták őket, szép házakba költözködhet­tek. Ám lehet, hogy egy kis csalódás mégis maradhatott bennük, mert amikor a nagy- néném jó néhány év múlva meglátogatott minket, akkor elsírta magát, látván, meny­nyi jószágot tarthattunk. Náluk Csehszlo­vákiában még keményebb volt a téeszesí­tés, mint nálunk. Ráadásul itt Magyaror­szágon mindig is többet kerestek az embe­rek, mint odaát. Ennek ellenére elmondha­tó, hogy a legtöbb áttelepült megtalálta a számítását az új hazában. Bánszki János aztán arról beszél, hogy a hatvanas évek elejétől rendszeressé válhat­tak a kölcsönös látogatások. Ha teheti, ő is szinte minden évben meglátogatja a szlovákiai rokonságot. Nagycserkesz hasz­nát is látta a kapcsolatok kialakításának, a helyi téeszt gyümölcsöző szálak fűzték a Garam menti téeszhez. Rendszeresek vol­tak a kölcsönös tanulmányutak, a közösen megtartott rendezvények. Ez a kapcsolat­kiteljesedés jól hatott például a nálunk fo­lyó szlovák nyelvtanulásra, hiszen a gyere­kek is láthatták, hogy hasznukra válhat. Bár a témának nem akartunk aktualitást adni, nem kerülhettük meg a napokban elfogadott szlovák nyelvtörvényt. — Nemhogy nem értek vele egyet, ha­nem kifejezetten károsnak is találom — mondja a nyugdíjas tanár. Mi itt Magyar- országon minden jogot megkapunk. Miért ne használhatná bárki szabadon a saját nyelvét bárhol és bármikor. Én például 34 éven keresztül művelhettem, taníthattam a szlovák nyelvet. Gyanítom a Meciár-kormánynak ko­moly külpolitikai gondjai is lesznek a szűk látókörű intézkedés miatt. Bodnár István a km vendége A nyugdíjas főorvos Balogh Géza Halk, választékos beszéd, sebészpontos­sággal megfogalmazott gondolatok, és tengernyi történet az elmúlt évtizedek­ből. Ha csupán egyetlen mondattal kel­lene jellemeznünk dr. Várady Jenőt, az iménti szavak kívánkoznának a papírra. Szerencsére azért ennél nagyobb a lehe­tőségünk, ámbár még egy kiadós beszél­getés után is borzasztó hiányérzettel ál­lunk fel a fotelből, hiszen tudjuk, az el­következő portré csupán halvány lenyo­mata lehet egy szép, izgalmas életnek, mely a távoli Marosillyén kezdődött. Szemben a híres dévai vár, háta mö­gött Bethlen Gábor szülőhelye, köztük pedig a halkan zúgó Maros, s a távoli erdők, fenyvesek. Azokból élt a Várady család, fakitermeléssel, kereskedéssel foglalkozott az édesapja. — Aztán 1929-ben beütött a krach, tönkrement a kereskedés — meséli ma, háromnegyed évszázad múltán szelíd iróniával a Nyíregyházán élő nyugdíjas főorvos. — Ott voltunk, ahol a part sza­kad, de a családnak jó barátja volt a ro­mán pópa. Apám az ő tőkéjével vonult el egy erdőkitermelésbe, és négy teljes évig az ott megkeresett kenyeret ettük. Marosillye akkor persze már Románi­ához tartozott, magának a falunak is majdnem felét a románság adta, Vá­rady Jenő azonban nem nagyon tudott románul. Márpedig anél­kül nem igen boldogulhatott odaát az ember, úgy döntött hát a família, hogy román gimnázi­umban kell folytatnia tanulmá­nyait. A brádi Avram Jancu kö­zépiskolában maturált, a díszes oklevelet ma is féltve őrzi. Gimnáziumá­nak vizsgázói kö­zött ő volt az első. — Akkor én már tudtam, hogy orvosegyetemre megyek, szegény jó apám kíván­ságára. Az el­ső világhábo­rúban ugyanis az ő irányítá­sával jutott el a galíciai Przemysl Dr. Várady Jenőt alól egy betegszál­lító vonatoszlop egészen Bécsig, ahol ki­tüntették ezért. Nos, attól kezdve az or­vosi hivatás volt a legszebb az ő szemé­ben minden pálya közül. A kolozsvári egyetem honvédorvos ösztöndíjasa lett, de miután a szülők a román fennhatóságú Dél-Erdély- ben maradtak, a maga lábára kellett állnia. A debreceni Ti­sza István Egyetemre került, s hogy csökkentse kiadásait, k elvállalta a menzaellenőri ' posztot, így legalább az étket ingyen kapta. De közben odaért a front, s Buda­pesten avatták dok­torrá 1944-ben. Budán a 11. helyőrségi kór­házba szólította a parancs, az úgy­nevezett vég­tagosztályon asszisztált a híres sebészek mellett, mikor elkapta a hon­vágy. Haza, Er­délybe nem me- Balázs Attila felvétele hetett, élt viszont egy távoli rokona Anar- cson, jelentkezett tehát a legközelebbi kórházban, Kisvárdán. Alorvos volt, s a legváratlanabb helyzetek főszereplője. Alig ismerkedett meg Kisvárdával, éppen ügyeletes volt, amikor lélekszakadva ro­hantak érte, bogy jöjjön azonnal, mert itt a tuzséri Odescalchi hercegek legki­sebb lánya, megmérgezte magát, és hal­doklik. Rendkívül megrázta az apa gyö­nyörű, fiatal lányának elvesztése miatt érzett fájdalma, aki a szigorló orvos ke­zei között halt meg. Ez az, amivel a most hetvennégy éves főorvos soha életében nem tudott megbarátkozni. Pedig volt alkalma találkozni reménytelen esetek­kel. Volt hosszú ideig megyei helyettes tiszti főorvos Bács-Kiskunban, helyettes országos állami közegészségügyi főfel­ügyelő, rendelőintézeti főorvos Nyíregy­házán, s közben persze körzeti orvos is, a szeretett Kisvárda környékén, Mándo- kon. Nyolcvanegyben jött nyugdíjba, mint a MÁV záhonyi főorvosa, de még akkor sem tudott pihenni, hívták, s ő el­vállalta Nyíregyházán a rendelőintézet főorvosi bizottsága elnöki tisztét. Túl van már egy komoly infarktuson, egy se­reg kitüntetésen, de egy kérdéssel még adósom: az erdélyi hegyek után hogyan érezte magát az Alföldön? — Gyermekkoromban gyakran üldö­géltem kint a Maros partján, s néztem a naplementét — feleli fátyolos szemmel. — Az járt a fejemben, arra van Magyar- ország is, az én drága hazám... X Mulatság a Bokortanyán Dankó Mihály felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents