Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-16 / 296. szám
1995• DECEMBER ló., SZOMBAT Bereg — harangszóban A felső-tiszai táj fatornyai közül a vámosatyai az egyik legvonzóbb Elek Emil felvétele Bakajsza András Kis Bereg sík tájain, kis ország alvégén takaros falucskák kéredzkednek az utazó szívébe. Templomos tájon messzire szalad a tekintet: a Barabás felé futó utat hullámzó hegyek kerítik. Tanúi maradék Bereg megsarcolásának. Arra verettek apró falvak védtelenjei — zsugorgatva csak az egyedüli reményt — az istentelen invázió idején. Elhurcoltattak, akikért nem szólt a harang emberöltőkig. Lónyától Tarpáig emlékoszlopok emeltettek aztán, hirdessék soká az asszír-babiloni irgalmatlanságot, az orosz bejövetelt. Hirdessék a próféták rettenetét, Náhumét: „Lopás, rablás, fosztogatás! / Kihagy a szív, a térdek remegnek...”, és Ámosz siralmát: „...tízen térnek vissza abba, / amely százat küldött.” Serdülő lányka élő ágacskával várja a visszatérőket — Lónya község közepén, szoborrá halhatatlanítottan. Mellette nevek, nevek valahai életek, tagolt oszlopokban betűk lamentációja. Eltört életek, sokáig kérdezhetetlenek. Barabáson száznyolc, Vámosatyán száztizennyolc. „Emlékezz, Uram, ami velünk történt...!” — itt fellapoztatott a Siralmak könyve! És szállást vehetett egy-egy átokzsoltár! Ám gyülekezőre int, keresztyén „...mi is megbocsátunk ”-ra a vámosatyai harang, elcsitul hát a háborgó lélek. A felső-tiszai táj fa harangtornyai közül az atyai az egyik legvonzóbb. Templomközeles istenes őr. Hegyi haranglábak üzenetét hozza, mikor meglódítja mindkét harangját. Gótikus templomához illőn, nemes arányú, karcsún keskenyül az égre. Tölgyből ácsolt harangház, fazsindelyes, őrzi még az erdő fohászát, s hirdeti a hívekét. Akárcsak az ősi szentegyház az elvonult zivataros századokat — a Gut-Keledektől a reformáció tiszántúli diadalán át az ezredvég megereszkedett hitéletéig. Keletek templom a falu közepén, egykori földszigeten, eszembe hozza a nagysze- keresi szigettemplomot (csakhogy itt száraz patakmeder ásít a közeledőre, régholt templomkerítés). Barokksárga külseje fehér fényű hajót s szentélyt rejt. Ki belép hűvösébe, tölcséres körablak, s festett Lut- her-rózsa alatt tűnődhet a szálló s forgan- dó időn, a koraközépkori gótika Istenhez emelkedésén és a tizennyolcadik század barokk mennyezeti kazettáinak színes mezőin. Csúcsíves ablakai, egyetlen kőből munkált szép szentségtartó háza a katolicizmus korát idézi. Föllendülő diadalíve láttatni engedi a keresztboltozatot, a farkasfogas Gut-Keled címerrel. Ám 1552 tájt Vámosatya lakói — Bereg- gel együtt — a kálvini reformáció hívei lettek. Azóta magyarul dicsérik benne a gyarapodást adó Istent. Az új század jöttével Károly Gáspár erős nyelvén szól az Ige, és Szenczi Molnár költői ihletettségű nyelvén a százötven pannon zsoltár. Szól ma is, nyitva az ajtó, s bejött rajta bizonnyal, ki „árva csendben” gyakorta vár „kulcsfordulásra”. Itt nem kell várnia némán, kopogtatva, csak több betérőre, több hozzá siető ifjúra. Isten szívén megpihenve szűnik a gond, könnyebbül a teher. S tanulsággal szolgál Jákob és Lábán perpatvara s szövetségkötése. Ó, hányszor kellene mondanunk: „Az Úr legyen az őr köztem és közted...!” A templomhajó ablakszeme az országutat kémleli... Vámosatya kis középkori szentegyháza históriai őrhely. A legkeletibb országrész, a huszonhárom falvas megmaradt Bereg jórészt helvét hitvallású. Járásnyi hazácska, csak faluja van. Meg egyszerű szépsége: vadvirágban, szíves szóban. „Idáig lo- pódzott, itt talált lakozásra / napnyugati Kálvin tilalmas tanítása” — írja Egy hajdani templomra Csanádi Imre. Igen, itt templommá szenteltetett — a csak Tebenned bízó időben — nádfödeles pajta, sáralkotmány. Lám, a szomszédos Tákoson, ha mezítlábason is, mégis Notre Dame-má emelkedett, mert a hajléknak tartott Úr hajlékot vett benne, és hajlékot a hajléktalan bujdosó. Mennyire illik szegényessége a szegény Jézushoz! Benne keltek kazettás mennyezetre a mezők liliomai: szívvirág, rózsa, tulipán.) „...megtartódat benne becsüld, magyarság” — mondjuk a költővel a ma is élő templomra. Harangszónyi közelségben Csaroda csodálatos szentegyháza. Erődként is szolgált, erős várunk is volt: románkori résablakokon, körívekkel áttört toronyban leshették a martalócokat a haragos egek alatt, míg belül zsoltársorok kérték-követelték a segedelmet: „Perelj, Uram, perlőimmel / Harcolj én ellenségeimmel...” Dombtalan táj, távol a futóhomoktól. Mindazáltal megkapaszkodott kemény, keserű földjében Kálvin szirt-lelke. A megtartó Isten a megtartó beregi Tisza-háton puritán hajlékokba költözött, hűségesei pedig „e szent helyre feljöttek”. Hegyek híján, dombok híján folyócska partja, hajlat vége volt Isten házának pádimentoma, az itt élőknek-halóknak sionnyi magasság. Eltűnődöm Illyés Gyula gondolatán: „Hiszed, hogy volna oiyan-amilyen magyarság, ha nincs Kálvin?” Kálvin, ki megállni tanított zord, zivataros időkben, itt a beregi Vámosatyán is bibliás-zsoltáros magyarságot nevelt. Az Öregbibliába jegyeztetett errefelé születés, keresztelő, konfirmálás, házasságkötés, jégverés, tatár- és oroszjárás, s végezetre ama nemes harc után — a halál. Maradék Bereg síksága ma is olyan, mint egy kiterített Biblia. Vajon hova iratik ma az elköltözés, az elöregedés, föld és lélek ugarosodása? Dűlők álmodnak lágy hantokról, árva hagyásfák erdőrengetegről. Va- sárnaplós templomok tömött padsorokról. Harasztosi Pál illusztrációja hang, aztán megmondta. Az új városrészben, négyemeletes házak sora. A tévében híreket mondtak, azt megnézte, aztán bevette az altatóját. Pizsamába bújt és lefeküdt. Másnap reggel megint eszébe jutott a levél. Kovács Mónika. Ki lehet az a kislány, aki nem kér semmit a Jézuskától, csak az édesanyjának egy meleg kabátot? Eszébe jutott Edit, az ő hajdani kislánya. Reggeli után felöltözött, és elsétált az új városrész felé. Megkereste azt a házat a Tátika utcában. Ugyanolyan kockaépület volt, mint a többi az utcában. Nézte az első emeleti erkélyeket, a kockaablakokat. Vajon melyik mögött laknak Mónikáék? A kapun egy kistermetű fiatalasszony jött ki, letolta a gyerekkocsit a három lépcsőn a járdáig. A kocsiban egy orráig bebugyolált kisbaba, az asszony mögött meg nyolcévesforma kislány, nagy bevásárló szatyorral. A fiatalasszonyon szürke ballonkabát. Mintha valami szíven ütötte volna. Egészen biztos volt abban, hogy ők azok! Sokáig nézett utánuk, ahogyan mentek a közeli ABC-bolt felé. Aztán bement a házba, felment az első emeletre. Négy lakásajtó. Az egyiken tábla: Kovács Lajos. Több Kovács azon az emeleten nem volt. Kijött a házból, átment a másik oldalra és rágyújtott egy cigarettára. Sétált a Tátika utcában és gondolkodott. Aztán látta megint a kis asszonyt a két gyerekkel visszamenni a házba. A kislány, aki csak Mónika lehetett, élénken magyarázott valamit az anyjának. Cipelte a bevásárló szatyrot. Annyira megnézte az asszonyt, hogy el sem téveszthette a méretét. Huszonnegyedikén délután nagy csomaggal érkezett a ház elé. Előtte otthon meggyújtotta a gyertyákat a kicsi karácsonyfán és feleségére, lányára emlékezett. Aztán fogta a csomagot. Mire a ház elé érkezett, már teljesen sötét volt. Minden ablak ki volt világítva, néhol látszott a fenyőfa is. A kapu nyitva volt. Felment az első emeletre és becsengetett abba a lakásba. Kis szöszmötölés után kinyílt az ajtó. Egy copfos, barna hajú kislány nyitott ajtót, állt az előszoba fényében és úgy nézett rá, mint Edit, a kislánya valamikor. — Kovács Mónika? — Igen. — Találkoztam a Jézuskával. Megkapta a leveledet. A kislány arca felragyogott. Belépett a csomaggal és a lakás ajtaja becsukódott mögötte... f 3 MÚZSA Kállai János: A Szajna hidjai (halkan, két „b” előjegyzéssel) utolsó garasaimat hajóra költőm és míg el köti magát a sajka kábultan nézem a kavargó vizet vakká tesz a nyár mohó lihegése itt csak az utazhat aki fizet lezökkenve rideg-kemény padokra szorongva térben-időben hasztalan nem hoztalak magammal ide sem máshová sem mégis mellettem ülsz játszi szélben girlandos hajaddal szikrázó júliusi fényözönben a Szajna hidjai sikló csöndek fölött vibrál a gigászi városrengeteg három tolmács sokkol belénk meséket nagy históriákat kis színeseket számolni kezdem kő-, acél-, fafeszülés... tíznél abbahagyom minek minek az egyetlen ami mégis villámot vet belémhasít szent könyörgésre int az az egy az egyetlen kívánságos mi teljesül ha átölel az ív alatta mormolva mint zsolozsmát kiszenvedem magamból titkomat megismerni felfedni immár Istennek sem legfeljebb neked egyszer talán beérhetem szép halálomat így megmaradhatsz mint Luxor-obeliszk térközép időmutató árnyék-tövise ezt adom hát nincs hozzá ajándék el nem veheti tőled senki sohase... Nagy Tamás illusztrációja
