Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-07 / 262. szám
”^JJI Keiet-Magyarorszag 3 Orémus Kálmán Néző&mtt * Átképződés még nem teremt munkahelyet. A legnagyobb probléma az volt, s valószínűleg ma sem jobb a helyzet, hogy senki sem tudta megmondani, milyen szakmákra lenne szükség egy adott településen vagy régióban. Természetesen, mint annyi minden mást ezt sem lehet pontosan megtervezni, de nagyjából azt már meg lehet jósolni, hogy hosszú távon melyek lesznek a húzóágazatok. Japánban például egy egész minisztérium foglalkozik a hosszú távú előrejelzésekkel. Mindenképpen biztató, hogy befejező szakaszába érkezett a megye fejlesztési koncepciójának elkészítése. Amolyan útjelzőül szolgálhat ez a munkahelyteremtő beruházásoknál. Csak remélni lehet, hogy ennek alapján majd olyan szakmákban indul a képzés és átképzés, melyekre valóban szükség lesz. Akkor majd biztosan megtérül az a nem kis pénz, amit az oktatásra fordítanak, s fiatalok is megtalálják a számításukat. Hacsak addig egészen el nem megy a kedvük a tanulástól. M ostanában egyre több olyan fiatallal találkozom, főleg faluhelyen, akinek több szakmája, képesítése is van, mégsem tud elhelyezkedni. Szinte valamennyien elmondják, eleinte még lelkesen vállalták a tanulás, az átképzés fáradalmait, mára azonban belefáradtak az egészbe. Erre azt olvasom, hogy a munkaügyi tárca jövőre nagyobb támogatást kíván nyújtani a képzési programokhoz, illetve szorgalmazza, hogy a tanköteles kor 18 évre emelkedjék. Végre egy jó hír, mondhatnánk a mai örömszegény világban, ha nem jutna eszünkbe a fent említett fiatalok elszomorító példája. Mert a képzés és az átképzés létjogosultságát nem vitatja senki, de hol van már az az idő, amikor azt hittük, hogy elég egy-két új szakmát elsajátítani, s a dolgozni vágyó állampolgár már be is állhat a másik munkapadhoz. Szomorúan kellett tapasztalnunk, hogy az átképzés önmagában 1995. november 7., kedd HATTER Eltűntek a régi szénhegyek a TÜZÉP-ekről. A szilárd tüzelőanyagok rovására növekedett a gázfelhasználás, a gázberuházások és a kereskedők számának növekedéseként senki nem akar a korábbi mennyiségekbe beruházni. Az árak változóak, a legolcsóbb a berentei dúsított dió mázsája 750- ért kapható, ugyanennyi szlovák kokszért 2250 forintot kérnek. Drága a szállítási költség is, a kis vásárlói tételek esetén többe kerül a leves, mint a hús. Talán ezért visz haza Kocka József rendszeresen csak fél mázsát biciklijén a Nyírség TÜZÉP Rt. nyíregyházi telepéről Balázs Attila felvétele Egészségét a dolgozónak Változások a foglalkozás-egészségügyi szolgáltatásban • Vizsgál az APEH Nyíregyháza (KM - T. K.) — Az 1993-ban született új munkavédelmi törvény, valamint az 1995-ben hozott kormány- és népjóléti miniszteri rendelet tartalmazza azokat a kötelezettségeket, szakmai szabályokat, amelyek valamennyi szervezett munkavégzésre vonatkoznak, függetlenül attól, hogy milyen szervezeti, vagy tulajdoni formában történik a munkavégzés. Az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeit, a munkáltatók és a munkavállalók kötelességeit, jogait a törvény részletesen taglalja — hallottuk dr. Virág Anikó megyei felügyelő üzemi szakfőorvostól. A munkáltató számára előírja, hogy valamennyi munkavállalóra kiterjedően megfelelő szakképesítéssel rendelkező foglalkozás-egészségügyi szolgáltatást nyújtó szakemberekről köteles gondoskodni. Részletesebb vizsgálat Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár a foglalkozásegészségügyi (üzemegészségügyi) szolgálat működésének finanszírozását augusztus harmincegyedikéi hatállyal megszüntette. A kormány rendelete értelmében szeptember 1-jétől a szolgáltatás igénybevételéért a munkáltatók térítési díjat kötelesek fizetni. A térítési díj mértéke attól függ, hogy a munkáltató tevékenysége milyen foglalkozásegészségi osztályba sorolható. Például más a vizsgálat évi tarifája a sugárzó anyagokkal dolgozóknál, mint az adminisztratív feladatot végzőknél. Az előbbi esetben nyilván részletesebb vizsgálat szükséges, ennek magasabb a költsége. Amennyiben a munkáltató üzemorvosi rendelőt nem taif fenn, úgy eltérő megállapodás hiányában a kormányrendelet mellékletében meghatározott térítési díjat fizeti a szolgáltatást nyújtónak. Kevés az orvoslétszám Fontos megemlíteni, hogy szeptember végéig valamennyi munkáltatónak jelenteni kellett az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat telephely szerint illetékes intézetének a munka- vállalók létszámát, tevékenységét, valamint a foglalkozás- egészségügyi szolgáltatás biztosításának módját. Az ÁNTSZ kérésre tájékoztatást ad a munkáltatónak arról, hogy hol, kiknél lehet a szolgáltatást igénybe venni. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében jelenleg szolgáltatást nyújt a megyei kórház foglalkozás-egészségügyi szakrendelése, a kisvárdai kórház és a csengeri népjóléti intézmény szakrendelései, egyéni vállalkozó üzemi szakorvosok, valamint foglalkozás-egészségügyi tevékenységgel is foglalkozó vállalkozások. A jövőben ezt a szolgáltatást csak azok az orvosok végezhetik, akik üzemi szakorvosi foglalkozás egészségügyi szakorvosi képesítéssel rendelkeznek. Megyénkben jelenleg 18 orvosnak van ilyen szakképesítése. A megye munkavállalói létszámát figyelembe véve ez az orvoslétszám kevés ahhoz, hogy megfelelő szakmai szinten el tudja látni ezt a feladatot, hiszen a munkaköri alkalmassági orvosi vizsgálaton kívül alapszolgáltatás keretében kell végezni a foglalkozási megbetegedések kivizsgálását, a munkavégzés egészségkárosító hatásainak vizsgálatát, az egyéni védőeszközökkel kapcsolatos tanácsadást, a munkavédelmi szemléken való részvételt, a munkavállalók munkakörülményeivel kapcsolatos felvilágosítást, továbbá a munkavédelemmel kapcsolatos közös feladatok megoldását. Amennyiben a településen orvos hiányában foglalkozásegészségügyi szolgálat nem működtethető, a település székhelye szerint illetékes megyei tisztifőorvos — az Országos Munka- és Üzemegészségügyi Intézet (a továbbiakban OMÜI) javaslatára foglalkozás-egészségügyi alapszolgáltatás nyújtását engedélyezheti olyan háziorvosi illetve általános orvostani, továbbá belgyógyász vagy oxiológus szakorvos részére is, aki 1990. január 1-jét követően legalább egyéves üzemorvosi gyakorlattal rendelkezik vagy legalább 5 éven át üzemi körzeti orvos volt és vállalja, hogy 1998. december 31-ig foglalkozás-orvostani szakképesítést szerez. Az élet kényszerít Nemcsak a rendelet, hanem az élet is kikényszeríti, hogy a munkáltatók mielőbb kössenek szerződést foglalkozásegészségügyi szolgáltatásra. Ez a szolgáltatás minőségében is más, mint az eddig hagyományos üzemorvosi ellátás, s nagyon lényeges, hogy a pénzükért azt kapják, amire szerződést kötöttek, ne mást. Ezekben a hetekben az APEH vizsgálja, mennyiben tettek eleget a munkáltatók ez irányú kötelezettségeiknek. Kállai János A művelődési, oktatási, kulturális ágazat dolgozói — a közalkalmazotti szféra jelentős tömeget képviselő részeként — demonstrációra készülődnek, nem kizárva ennek folytatásául a sztrájk lehetőségét. Cselekszik mindezt— mint közismert — azért, hogy egzisztenciális helyzetük, létezésük és munkájuk anyagi biztonsága ne romolhasson tovább, ne múlja alul a már amúgy is az 1992-es évjáratra degradálódott szintet. A kilátások — hallván a különböző érdekcso- porotokat azonos irányba mozdító szakszervezetek vezetőinek újabb és újabb nyilatkozatait—nem túl biztatóak. A tiltakozás szervezési szakaszában — maradva most csupán az oktatás területén — érdemes bepillantani az intézmények belvilágába: vajon a pedagógusok elszánt „nem" -jei mennyire hatnak a diákok munkamoráljára. Merthogy valamilyen módon motiválják a belső rendet, a fegyelmet, aligha kétséges. Hallani innen-onnan — járván megyénk tanintézményeit — elszaporodtak a lazaság tünetei. Nem egyszerűen a „nem készültem, tanár úr” -szindrómáról, a sokasodó szekundákról, a dolgozatírás megtagadásáról van szó, jóllehet mindez része a negatív jelenséghalmaznak. A dolog a hiányzások, a tanórai bliccelések, az arroganciák, a félévhez közeledve sem beszerzett tankönyvek, füzetek, eszközök szintjén halmozódik tovább. Még nincs anarchia, de a tanulók—legyenek alsósok, felsősök, középiskolások — igen érzékenyen reagálnak a katedrán állók növekvő közönyére, a csak „ leadott” tananyag favágás-mechanizmusaira, az oktatók — különböző indíttatású — készületlenségére. Nem, koránsem azt akarom sugalmazni: itt a vég. De hogy a pedagógusok szakmai elhivatottságára, lemondani tudására apellálni — változatlanul méghagyva őket a fizetések alagsori traktusaiban — tovább nemigen lehet, ezt jól érthetően elmondták, akikre a panaszok szavakba öntése mint kötelezettség hárul. Aggódni, félelmeket sejtetni, jósolgatni persze köny- nyű. A realitással a kétszerkettő józanságával szembenézni nehezebb, mi több: veszélyesebb. Akik mégis megcselekszik, tudják: miért teszik. Családi párbaj Ferter János karikatúrája El(ő)következmények A kinek a halálhírét keltik — tartja a régi megfigyelés—, az sokáig fog élni. Ezt hallva arra is gondolhat az ember, ez inkább egy kis vigasz akar lenni annak, akiről valamilyen tévedés folytán elterjed a szomorú hír. Am a vigasz, avagy a régi mondás a hosszú életről, talán nem minden esetben válik be. Történetünk legalábbis rácáfol az egyoldalú hiedelemre. — Egy távoli rokonom hozta a hírt, akivel a városban összefutottam: meghalt a nagybátyám a beregi kis faluban, ahonnan a nagyszüle- im elszármaztak. — A nyugdíjas középiskolai tanár kezdte így a történteket, amellyel igazában azóta sem tudott teljesen megbékélni. A távoli rokon szomorú híreket hozó szavait egy kis kétkedéssel fogadta, nehezen tudta elképzelni, hogy a nagybácsi felesége és azok gyerekei nem küldtek volna táviratot a halálesetről. De a távoli rokon, megbízható, komoly ember lévén, hitelt érdemlően állította, hogy Kálmán bácsit bizony már el is temették. Emésztő önvád — Megtörténhetett, hogy a nagy szomorúság közepette megfeledkeztek rólam? Igaz, új lakásba költöztünk. De az új címünket egy képeslapon elküldtük a nagybácsinak — így töprengett a legközelebbi rokonát elveszítő tanár. A család végül is úgy határozott, nem küldenek részvéttáviratot, hátha mégis valami tévedés az egész, s talán egy hasonló nevű halottról van szó. Egyébként is közeledett már a halottak napja, akkor tisztázódhat minden. Magukban azonban csöndben meggyászolták a derék nagybácsit, aki az egyik legkedvesebb, legszimpatikusabb rokon volt a famíliában. Néhány nappal a hivatalos halottak napja után tudtak csak eljutni a közlekedéstől kissé elzárt falucskába, mégpedig egy barátjuk jóvoltából, aki a kocsiján elvitte őket. Minden eshetőségre felkészülve, a nagyszülők sírjára szánt két koszorú mellé egy harmadikat is vittek, a nagybácsinak. Félve, szorongásokkal kopogtak az ajtón. Minden csöndes volt a falusi portán. Aztán hátul a nyári konyhában kötöttek ki. Falun még az őszi napokon is szívesebben tesznek-vesznek ott az idősebb emberek, mint bent a tisztaszobában. A kopogásra az ismerős hang válaszolt. — Tessék! — Ott ült Kálmán bácsi a szokott helyén a díványon. Egy kicsit összekucorodva, fázósan, de egészségesen. A meglepetés tökéletes volt. Mindkét részről. Az idős ember a maga nyolcvanöt évével olyan fürgén ugrott fel, mint egy kamasz. Legalább egy éve nem látták egymást. Hamar egy kis saját főzésű kisüsti is előkerült. Úgy a harmadik pohárnál jött meg az unokaöccs bátorsága, hogy egy kis körítéssel, igen tapintatosan elmondja, mit hallott a falubeli, távoli rokontól. A derültség hangos nevetésbe csapott át, az élet mosolya volt ez. Egy ideig még elviccelget- tek a halálról, a hosszú életről, aztán kisétáltak a közeli temetőbe, a nagyszülők sírjára virágot, koszorút vittek, gyertyát gyújtottak. Igen jó hangulatban ért haza a nyugdíjas tanár a megye- székhelyre, ahol sok barátnak, ismerősnek elmesélte a szokatlan kalandot. Még akkor nem sejtette, hogy a történet végét másképp írták meg. Egy hét múlva távirat érkezett a faluból, meghalt Kálmán bácsi... — Azóta sem nyugodt a lelkiismeretem. Talán, ha nem mondom el a haláláról szóló hírt, ma is élne, talán később nagyon is a szívére vette... Néha olyan érzésem van, mintha én is hozzájárultam volna a halálához... yv aráiai megértőén EJ hallgatták a temetés ÉJ utáni szavait. Nem oldották fel az önvád alól, de nem is hibáztatták, mint akik tisztában vannak vele, vannak dolgok, amelyekkel egyedül kell megbirkózni az embernek. Egyikük csendesen csak annyit jegyzett meg; ezek szerint a régi mondás másik fele is igaz, nem mindenki él soká, akinek a halálhírét keltik... K
