Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-04 / 260. szám

1995• NOVEMBER 4., SZOMBAT

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Szomszédom, a

Balázs Attila illusztrációja

A fináncokat sehol sem szeretik. Én legalábbis még nemigen hallottam meleg szavakkal emlegetni őket egészen mostanáig. Igaz, a Tiszabecsen oly nagyra respektált Szirovi úr sem mai ember, még valamikor a két világháború között szolgált Tiszaújlakon, s mint ahogy a neve, s állomáshelye mutatja, nem magyar hivatalnok volt. Valahonnan bemről, Csehországból helyezték ide, az isten háta mögé, és büszke volt cseh mivoltára, beosztására: ő volt a határ túloldalán a vámparancsnok.

Szirovi úr kötelességtudó hivatalnok hírében állt, minden törvényes eszközt felhasznált kötelessége teljesítése közben, de ha túljártak az eszén, lovagiasan viselkedett. És soha sem állt bosszút. Harminckilencben, amikor Kárpátalja visszatért, s a cseheknek menniük kellett, Szirovi úr átballagott Tiszabecsre, hogy elbúcsúzzon egykori ellenfeleitől. Nemes gesztusára ma is emlékeznek Becsen.

* * *

Tiszabecs, meg a környező apró falvak lakói gyakran kívánják vissza Szirovi urat. Becs Trianonig szerves egységben élt a folyó túloldalán található kis csinos városkával, Tiszaújlakkal, az idáig lenyújtózkodó hegyek lábainál fekvő községekkel, s a távolibb, de még így is alig húsz kilométerre lévő megyeszékhellyel, Nagyszőlőssel. Aztán lezárták a határt, megszűnt a lehetőség, legalábbis hivatalosan, hogy az odaáti piacokon kicseréljék a portékáikat.

Ám a csehek nagyvonalúak voltak, s kiszámíthatóak, a kisembereket nemigen za- vargatták. S volt még egy nagy előnye a cseh időknek: az ideátiaknak nem kellett félniük a túloldali bűnözőktől. Most azonban túlzás lenne azt állítani, hogy nyugodtan, minden félelem nélkül hajthatják esténként fejüket a párnára.

* * *

Mindenféle történetek keringenek az ukrán, az orosz, meg a jó ég tudja még miféle maffiák ideáti ügyködéséről. A gázolaj és a kocsi a sláger, ottani ismerőseim majd mindegyike tud egy-egy zaftos sztorit, de név nélkül beszélnek persze. Meséli az egyik Becs környéki faluban élő barátom, hogy a tavaszon hazatérve egy böhöm nagy Mercédeszt talált az udvarán. Kérdezte a feleségét, áldott jó szívű asszonyka, hogy kié ez a kocsi. Beállított két fiatalember még a délelőtt, felelte, engedjem már meg nekik, hogy beguruljanak az udvarra, mert valami baja van az autónak, s félnek az út mellett hagyni, még valaki megrongálná. A férjnek azonban valahogy gyanús volt ez az egész, hiszen az ilyen autók nem szoktak csak úgy meghibásodni, szólt tehát a rendőröknek. Ki is derítették

nemsokára, hogy lopott az autó, megszervezték tehát a megfigyelést, hogy fülön csíphessék a tetteseket.

Majd egy hétig figyeltek, mikor az egyikük óvatlanul beleszólt a rádiójába, hogy ő hazaugrana, megnézi otthon a gyermekeket. Csak pár óráig maradt őrizetlenül az autó, de hogy, hogy nem, pontosan akkor jelent meg a két, mer- cedeszes úr, s vitték a kocsit.

* * *

Demeter Tamás, a becsi határforgalmi kirendeltség vezetője ugyan nem hallott az iménti esetről, azt azonban megerősíti, hogy itt is gyakorta megpróbálnak a túloldalra csempészni nagy értékű, lopott autókat.

— Az idén tizenhárom lopott kocsit tartóztattunk fel — mondja —, ám azt tudni kell, hogy az igazi nagy halak nem ülnek a volán mögé, ők csak az akciót szervezik.

— Kik lehetnek azok a nagy halak? — teszem fel a kérdést, ami meglehetősen butácska lehet, mert a százados arcán enyhén ironikus mosoly suhan át.

— Nem tudjuk — feleli. — De azt tapasztaltuk, ha megjelennek a Z-s rendszámú kocsikat megsarcoló fenegyerekek, az ukrán állampolgárok fizetnek, mint a katonatiszt. Mert rettenetesen félnek.

— Bukott-e már le valaki emiatt a határon?

— Nemrég, az egyik éjszaka figyeltünk fel egy, a határtól majd kilométernyire ügyködő csapatra. Húsz dollárt követeltek a honfitársaiktól, s azok bizony fizettek.

— S mi történt, hogy megfogták őket?

—- Kiutasították őket az országból.

A környéken tudni vélik, a zsarolók valahonnan Munkács, Lemberg tájáról jönnek, s oly remekül szervezett bandák, hogy nem menekülhet előlük az, akire kivettették a hálójukat. Mert mi történik például akkor, ha a kiszemelt áldozat nem akar fizetni? A túloldalon, Tiszaújlak határában már várja őket a társaság másik fele, s megállásra kényszerítik a renitens- kedőket. A többit el lehet képzelni... Furcsa módon azonban a magyarokat Magyarországon nemigen bántják.

— Mit tanácsol azon magyaroknak, akik egy komolyabb autóval akarnak átmenni Ukrajnába?

— Ne menjenek — feleli tömören a százados.

A sok gondot azonban nem is az autó- csempészek, a zsarolók okozzák a határőröknek, magyar vámosoknak, hanem a rengeteg kis ember kicsi ügyeskedése, akikre még haragudni se nagyon tudnak. Mert lehet-e haragudni arra az öregemberre, aki megpróbál két-három karton cigarettát, két-három üveg vodkát áthozni Magyarországra, hiszen a nyugdíja itthoni értékben alig tucatnyi kenyeret ér? A szükség viszi rá e szerencsétleneket az ügyeskedésre. A határőröknek, vámosoknak viszont a kötelesség diktál.

* * *

Becsen, s a környéken természetesen alig van olyan ember, aki magyar cigarettát szív, magyar pálinkát iszik. Pontosabban, magyar boltban vásárolt cigarettát, pálinkát... Bolondok is lennének kiadni száz forintot egy csomag Helikonért, Sophianae- ért, amikor a kárpátaljaiaktól féláron tudják beszerezni. Ugyanígy vannak a benzinnel, a gázolajjal. Ráadásul ma már át se kell menni érte a határon, az odaátiak helybe hozzák az üzemanyagot.

Tavalyelőtt hatalmas árvíz söpört végig a hegyi folyók völgyein, súlyos károkat okozva a településeken. A magyarországiak segítettek, amivel tudtak, többek között benzinnel, tartós élelmiszerrel, miegyébbel. Nem telt bele pár nap, azok jó része a magyarországi piacokon, a legális, és illegális elárusító helyeken tűnt fel. S hihetetlenül szervezett formában. A maffia tette rá a kezét e segélyszállítmányokra, az szervezte meg ily sikeresen a piaci akciót, vonta le nyomban a következtetést a környék. A maffia persze láthatatlan, de az itteniek nem is nagyon firtatják az olcsó cikkek eredetét. Az a fontos, hogy olcsó.

* * *

A határ közelsége tehát korántsem csak

rossz. Ráadásul munkahelyet is ad a helybélieknek.

— Hogy a határőrség áttér a hivatásos állományra, máris nyolc becsi fiatal talált ott munkát, s további négy felvétele folyamatban van — mondja Balogh Sándor polgármester. — Az őrsön is dolgozik négy becsi asszony, s hogy tervezik a határállomás bővítését, egészen biztosan akad még továbbiaknak is munkahely. Azon nem is szabad gondolkozni, hogy jó- e a falunak ez a határátkelő, hiszen korábban évtizedeken át arról ábrándoztunk, mikor mehetünk már át szabadon a túloldali rokonokhoz.

— Mégsem minden becsi boldog a határállomás miatt. Mi lehet ennek az oka?

— Minden szennyet, mocskot, amit egy ilyen állomás kitermel, jórészt nekünk kell eltakarítanunk. El lehet képzelni, mi van itt olyankor, amikor öt-hatszáz kocsi vár átlépésre...

De eltakarítjuk egy kis segítséggel. Azt viszont már nehezen tudják lenyelni a becsiek, hogy odaát nem egyszer tíz-tizenkét órát is várniuk kell, hogy hazajöhessenek. A cseh időkben a becsiek, milotaiak, usz- kaiak minden akadály nélkül átjárhattak az odaát maradt földjeiket művelni. Szekerestül, lovastul, szerszámostul. No, ezt próbálná meg most valaki...!

* -fÁldás vagy átok? Régi dilemmája ez a határállomások szomszédságában lévő falvak lakóinak. Tiszebecs is e két malomkő között őrlődik, de azért nagyon rosszul esne nekik, ha most hirtelen lehúznák a sorompókat. Maffia ide, maffia oda...

Balogh Géza

A KM VENDÉGE A megyei főtanácsos

Bartha Andrea

— Segítsen, legyen szíves, húsz éve nem volt ilyen ügyünk! Az egyik kistelepülés polgármesteri hivatalából jött a hívás, egy erkölcsrendészeti témában kértek tanácsot. Alig teszi le a telefont dr. Gé- gény Miklós, a megyei közigazgatási hivatal főtanácsosa, már újra keresik: most birtokprobléma kerül terítékre.

— Láthatja — tárja szét a kezét —, ez a mi dolgunk, a szolgáltató közigazgatás. Segítjük a polgármesteri hivatalok jegyzőit, ügyintézőit, s természetesen az ügyfeleket, sokszor még olyan ügyekben is, ami nem ránk tartozik.

Ezért, azaz érdemes és eredményes munkásságának elismeréseként kapta meg október 23-án a Belügyminisztériumban a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetést. Harminchárom év a közigazgatásban — erre születni kell! S valóban így is lehet, mert, mint meséli, parasztcsaládból származik. Az értelmiségiek sorát a nála hét évvel idősebb bátyja nyitotta meg annak idején, aki elvégezte a tanító-, majd a tanárképzőt. O maga azonban sosem kacsintgatott a tanári pálya felé, hanem a középiskola elvégzése után, azaz 1962-ben nyomban tanácsházán kezdett dolgozni.

Beszterecen, mint előadó. Akkoriban egy előadó intézett mindent, ami nem a tanácselnökre, vagy a vb-titkárra tartozott, s rajtuk kívül már csak a hivatalsegéd és az adminisztrátor képezte az apparátust. Két év telt el itt, amikor kézhez kapta a behívót, amely 25 hónapra szólt.

— Menyasszonytól vonultam be, s feleséggel szereltem le! Olyan hosszúnak tűnt ugyanis ez az idő, hogy amikor a leszerelésem előtt egy hónappal kaptam tíz nap jutalomszabadságot, úgy határoztunk, tovább már nem várunk az esküvővel.

Fél évig járt ki még utána Nyíregyházáról Besz- terecre, de ahhoz, Dr. Gégény Miklós hogy munkakezdésre a helyén legyen, a hajnali 4.40-es kisvonattal kellett elindulnia, s csak este fél nyolcra keveredett haza. így aztán örömmel fogadta a nyíregyházi tanács ajánlatát, jöjjön ide igazgatási előadónak.

A fiatal pár azonban az asszonyka szüleinél lakott. Két család meglehetősen szűkösen fért el, s már útban volt a baba, amikor Felsősimán megüresedett egy kétszobás szolgálati lakás és egy kirendeltségvezetői munkakör. 1968. április 15-én nevezték ki kirendeltségvezetőnek, s három nap múlva megszületett első gyermekük, Zoltán.

— Nemcsak magánéletem, hanem talán hivatásom legszebb időszaka is ez volt: Felsősimán és Mandabo- korban mindenkit megismertem. Én voltam az összekötő kapocs, hogy az embereknek ne kelljen a városba utazniuk ügyfél- fogadásra, s a hivatal se sza- Harasztosi Pál felvétele kadjon el a lakosságtól. Munkám nem kötött szorosan az irodához, gyakran kellett a helyszínekre kijárnom.

1971-ben megszületett a második gyermek, s a helyszűke miatt egy év múlva Nyíregyházán vásároltak lakást. Ennek ellenére még hét évig járt ki Felsősimára, bár többször is hívták a városi tanácshoz, mindannyiszor elhárította a csábítást. Időközben jogi diplomát szerzett — de előtte még felesége levelezőn elvégezte a számviteli főiskolát. Mivel 17 éven keresztül az államigazgatási eljárás első fokával foglalkozott, úgy döntött, meg kell ismernie a másodfokot is. Elfogadta a megyei tanács igazgatási osztályának főelőadói beosztását. Innen egyenesen vezetett az út a csoportvezetőséghez, a Munka Érdemrend bronz fokozatához, majd a rendszerváltás után a főtanácsossághoz.

Mindehhez azonban biztos családi háttér szükségeltetett. Gégény Miklós ugyan bevallja, amióta megnősült, vasaló nem volt a kezében, főzni ellenben kitűnően tud és szeret is, valamint gyengéi közé tartoznak a virágok. Nemcsak a szobanövényeket ápolja gondosan, hanem a telkén lévő rózsákat, vágottvirágnak valókat is. Igaz, az utóbbira mostanában egyre kevesebb ideje jut, ugyanis az államigazgatási jogon túl gazdasági jogot is tanít különböző tanfolyamokon. Annak ellenére, hogy a jog más területei is érdeklik, s tisztában van vele, anyagilag jobban járt volna, ha pályát módosít, vallja: én természetemnél fogva erre a szakmára vagyok a legalkalmasabb.