Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-30 / 282. szám
1995. november 30., csütörtök Sértődés Az ököritófülpösi Fergeteges Táncegyesület tagjai felháborodva olvastuk az 1995. november 9-én a KisKeletben megjelent Újra éled a néptáncmozgalom cikk rólunk szóló részét. Mi úgy érezzük, hogy a rólunk leírtak nem fedik a valóságot. Ugyanis a mátészalkai szereplésünk nagy sikert aratott, mivel nagyon sokan megkerestek bennünket, hogy gratulálhassanak. Kérdezzük a Tisztelt Főszerkesztő Úrtól, egy újságíró (Szondi Erika) hogy ítélheti meg szakmailag egy néptáncegyüttes munkáját. Az újságcikket olvasva világosan látszik, hogy minden tánccsoport be lett mutatva múltjáról és az esti sikeres szerepléséről, csák mi, az ököritófülpösi Fergeteges Táncegyesület lett lejáratva. Kérjük, hogy módosítsa a megjelent cikk rólunk szóló részletét. Tisztelettel: a Fergeteges Táncegyesület tagjai Köszönet Kanadából Miska János, lapunk elődjének egykori munkatársa már több évtizede Kanadában él és ott lapot szerkeszt. Legutóbb október 21-én jelentkezett írással a KM-ben. Mostani köszönősoraihoz is mellékelt egy írást — karácsonyra. Szeretett jó Barátom, Páll Géza! Köszönöm szépen kedves soraidat és az október 21-i szám példányait. Bennük az októberi cikkemet. Csodálatos szám ez! A szerkesztőség szíves enge- delmével jövő októberi számunkban közölném a három diákkal készített interjút. Nagy érdeklődést jelent a csengeri esszé is, s a múzeum igazgatóval készült interjú. Mily keveset tud az ember szülőmegyéjéről! Ennek részleteit felhasználom a memoárban is. Majd küldök a memoárból egy részletet, abban szó esik egy falubeliről is, Piroska néniről, a deháji dohányvidéken, Mándokról. Jól vagyok én is. Sok munkával jár a folyóirat. Nem csupán a szerkesztés, de a gépszedés nagy része is rám marad. Nem tudom, elérhető-e a számotokra a Szivárvány c. folyóirat. Budapesten és Chicagóban adják ki. A tavaszi, 45. szám közölt a memoárból egy fejezetet. Nagyon sürgetnek, szeretnék az egész könyvet kiadni. De hol tartunk még attól! Itt kerülgetem az ELTE-éveket, s a nyíregyit, kevés eredménnyel Megjelent az Agrárkönyvtári Hírvilág legutóbbi számában is egy esszé, s talán a Nagyvilágban is jön egy. A gyűjtemény kiadásra készen, állami stipendiumra várunk. Remek lap a KM! Ha eszembe jutnak a hajdani bombasztikus írásaink elődjében, elpirulok rajtuk. Ismét köszönöm soraidat, s a közlést. Ne aggódjatok a honorárium miatt. Ha ezt használni tudjátok, örülnék neki. Szeretettel köszöntőm a kollégákat, téged ölel: János. Menedzselni magunkat Három éve dolgozom egy pénzügyi tanácsadó szervezetnél Több mint két éve egyik feladatom, hogy tanácsadói tevékenységünket ne csak a nagyobb településeken, városokban végezzük, hanem a kisebb falvakban is találjunk olyan munkát kereső, intelligens, tenni akaró embereket, akiket hosszú távra kiképezhetünk és állandó munkával láthassunk el. Lakóhelyemből adódóan elsősorban a szatmár-beregi településekről kellene gondoskodnom. Itt a munkanélküliség is jóval nagyobb a megyei átlagnál, sok a kvalifikált állástalan, valamint az elszegényedésből fakadó kapzsiság jobban beleviszi az embereket a gyors meggazdagodást ígérő pilótajátékokba. Egy gyermekkori szemsérülésem miatt azonban nem rendelkezem gépjárművezetői jogosítvánnyal, így nem tudtam igazán felvállalni sem a tanácsadói, sem a munkatársfelkutatási szerepet. A tömeg- közlekedés mifelénk nem teszi lehetővé, hogy délután 5 óra után bármelyik településről visszautazzak Naményba. Nagyon megörültem tehát, amikor megjelent egy új reklámújság, melyet nemcsak nagyobb települések forgalmasabb pontjain szórnak szét, hanem éppen falvak mindegyik lakásába eljuttatják, ingyen, előfizetés és külön kérés nélkül. Gondoltam, így végre eljuthatok azokhoz az emberekhez, akik valóban munkát keresnek és közben tanulni is hajlandóak még a jövőjük érdekében. Megjelentettem hát felhívásunkat a lap november elejei számában, bízva abban, hogy legalább négy-öt fő talpraeset- tebbet, alkalmasabbat kiválasztva a számos jelentkező közül, még ez évben, vagy a januárban induló képzéssel elindítunk és munkát biztosítunk a számukra. A harminchárom település többezres munkanélküli-táborából azonban mindössze két, nemrég érettségizhetett kislány kérte kétsoros levélben, hogy küldjék részletes tájékoztatót és prospektust (?) az otthoni munkavégzésről, valamint egy frissdiplomás fiatalember papája keresett meg személyesen, hogy mit tudnánk nyújtani fiacskájának. Miután azonban megtudta, hogy legalább 3-4 órát kellene naponta ráfordítania a tanácsadói munkára és hétvégén továbbképzéseken részt venni, megsajnálta fiát és nem küldte el hozzám elbeszélgetésre. A mai napig nem tudom felfogni, hogy mi történt ebben a térségben az elmúlt pár évben, azon kívül, hogy szétromboltak minden valamire való céget és gazdaságot. Mi történt és mi történik azokkal a műveltebb, kvalifikáltabb műszaki értelmiségiekkel, akiket a hetvenés évek ipartelepítési politikája segített hozzá, hogy legalább szellemi elmaradottságukat felszámolják anélkül, hogy el kellene költözni innen? Mi történik az ő gyerekeikkel, akik korábbi példát látva szakmát és hivatást tanultak, tanulnak? Vagy már a végső elkeseredés egyik megjelenési formája ez az abszolút érdektelenség. a lemondás, az elfá- sultság? Vezet e ez az út az anyagit követő szellemi elnyomorodá- son kívül máshová is? Muszáj e minden segítséget felülről várni? Sokáig nem értettem vezetőim intő szavait, hogy ne foglalkozzak a munkanélküliekkel, mert nagyot fogok csalódni. Keressem inkább azokat az embereket, akik munkájuk mellett akarnak még másodállást, mellékfoglalkozást, mert ezeknek az embereknek vannak határozott céljaik, és azért tenni is akarnak. Nem értettem, mert ezek a munkanélküliek korábban velem együtt 15-30 kilométert is utaztak naponta oda-vissza, hogy dolgozhassanak, hogy családjukat eltartsák, gyerekeiket taníttassák. Nem értem, hogy az egyre kevesebbet érő munkanélküli-segély és jövedelempótló támogatás miként tarthatja vissza az embereket attól, hogy akár öt kilométerre is kimozduljanak falujukból. Elvégezhetnek bármennyi átképző és kiképző tanfolyamot, mit sem ér, ha továbbra is otthon ülnek. Senkinek nem fognak kérvényt benyújtani, hogy menjen hozzájuk dolgozni szuper fizetésért és keleti kényelemért. Keservesen ugyan, de meg kell tanulnunk saját magunkat eladni, saját magunkat menedzselni. Danes Béla Vásárosnamény Megoldást vár másoktól Igazságosabb elöntés is születhetett volna • Számító bérlők Kedves Szerkesztő Úr! Néhány mondatban szeretnék reagálni az „Ezt már nem lehet tovább bírni” című cikkre, mely nagyon furcsa helyzetet ír le. Nem láttam a szóban forgó eset tv-beni közvetítését, így csak cikkben leírtakra tudok hivatkozni. Kezdem azzal, hogy valamikor az én családom is azon szerencsés gazdagok közé tartozott, akiknek volt három szobájuk. Apánk a fronton maradt 1945-ben, így az akkori városi vezetés úgy találta, hogy túl nagy anyánknak két gyerekkel az a ház, s így kaptunk egy öttagú családot az egyik szobába. Ahogy visszaemlékszem, nagyon tágas, kellemes volt mindenki számára ez a megoldás. De mi szerencsés emberek voltunk. A mi főbérlőink becsületes, dolgos emberek voltak, akik nem arra spekuláltak évtizedeken át, hogy fillérekért lelakják az otthonunkat, ezt a törvény lehetővé tette számukra, és majd nyújtsák a markukat a lelépésért. Ok az első adandó alkalommal saját jogú lakásba költöztek, bár ez csak a Guszevben volt számukra megoldható, de innen is tovább mentek, mert volt igényük jobb otthonra, és dolgoztak keményen, hogy meg is tudják azt teremteni. Nos, látva az újságban lévő képet az aláírással „Ez az otthonom!” talán másokban is felmerül a kérdés: ha azt a főbérletet még a szülőknek utalták ki (feltételezem, ez a szó nincs a cikkben), akkor miért nem volt idő és lehetőség ezen változtatni a képen látható hölgynek. De ha már nem volt, miért egy számára vadidegentől várja á megoldást? Vagy ezzel kell büntetni az olyan embereket, akik tudtak is és akartak is saját otthont teremteni, s nem mások nyakán éltek évtizedeken keresztül? Nagyon furcsának találom a polgármesteri hivatal nyilatkozatát, mely szerint a tulajdonos költségére fogják orvosolni a helyzetet. Tehát sehova nem jutottunk ’45 óta? Ugyanaz az embertelen törvény él továbbra is? Ha így van, javaslom, helyezzék el a hölgyet valamelyik szép, összkomfortos, legalább háromszobás lakásba, csak akad valamelyik hivatali dolgozónak, aki ezt a döntést hozta, ’ilyen otthona. Na de csak akkor, ha a hölgynek megfelel, mert ugye aki egész életében fillérekért használta mások tulajdonát, az csak megszabhatja, hogy milyen lakást kapjon, lehetőleg némi kézpénzzel, amiből még eléldegél. Nagyon sok ember él ma is albérletben. Ez a megoldás miért nem jó a hölgynek, milyen jogon vár el lelépést egy olyan embertől, aki nem jószántából tűrte, hogy hosszú éveken keresztül lelakta a tulajdonát. Vagy csak a hivatal engedheti meg magának, hogy utcára lakoltassa azokat a bérlőket, akik nem tudnak fizetni? Nekik miért nem jár lelépés, miért nem lakhatnak néhány száz forintért, mint tehetik a kényszerbérlők? Talán ezt is mérlegelve igazságosabb megoldás is születhetne ilyen esetekben. Sajnos közvetlen szomszédságomban látom, mennyire számítóak az ilyen bérlők, s tehetik, mert még a hivatal is őket pártfogolja. Tisztelettel: Andor József nyugdíjas A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt lévelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. Egy téma — két vélemény Tiszelt Szerkesztőség! M. Magyar László Felborzolt kedélyek című cikkének elolvasása után nem tudtam megállni, hogy ne reagáljak rá. Már akkor sem értettem egyet a képviselő- testülettel, amikor a 90-es évek elején úgy döntöttek, hogy a 4. sz. iskola visszaadása helyett felajánlják a 12. sz. iskolát. Azért nem, mert az evangélikus iskola megvan, tehát nem a lebontás miatt kell kártalanítani az egyházat egy másik iskola átadásával. Az egyház jogosan ragaszkodik a sajátjához, hiszen gyermekkoromban csak evangélikus iskolaként emlegették a 4- es iskolát. Véleményem szerint az evangélikus egyház semmi olyan kitételt nem tett, ami szerint az iskola profilja megváltozna. Meglátásom szerint a cikk szerzője jó barátja, netán rokona az igazgatónak, aki foggal-körömmel ragaszkodik posztjához, s nem tud megbirkózni az új lehetőséggel, illetve körülménnyel, ezért ragaszkodik a jelenlegi helyzethez. Az ilyen ember nem alkalmas vezetőnek, s ha igen, bizonyítsa be minden körülmények között. Nem értem, a szülők és a szerző miért látják veszélyeztetve az itt folyó oktatást. A cikk eleje arról szólt, hogy tavasszal az ének-zene tagozat lefaragásának réme fenyegetett. Akkor pedig még szó sem volt arról, hogy evangélikus iskola lesz. Arra nem gondolnak, hogy éppen az egyház tudna segíteni ezen a gondon? Gulyás Józsefné Nyíregyháza (A szerző megjegyzése: olvasónkkal ellentétben az egyház elismeri a jelenlegi igazgató eddig végzett áldozatos munkáját, ezt jelzi például az, átvennék őt is a pedagógusokkal együtt. Egyébként — Ady Endre szavával élve — be kell vallanom, „sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse" nem vagyok az igazgatónak.) A várost szolgálta Az elmúlt évtizedek gondos, gazdag hagyomány- rendszeren alapuló munkája eredményeként világhírű lett a Kodály iskola Japántól Kanadáig. Úgy gondoljuk, az iskola kapcsolata az egyházakkal is példamutató. Az iskola keretein belül, az iskola támogatásával a különböző felekezetek zavartalanul végezhetik hitoktató munkájukat. Az evangélikus egyház által kért tulajdonosváltással szemben több észrevételünk is van. amelyek semmiképpen sem az egyház ellen irányulnak. Egy tulajdonosváltás — bármennyire is ellenőrzött körülmények között zajlik —, megzavarhatja a tudatosan kialakított, több évtizedes hagyományrendszeren alapuló pedagógiai munkát. Megváltoztathatja a pedagógusok, a növendékek személyi összetételét, s így felboríthatja a kialakult, nemzetközi eredményekkel büszkélkedhető iskolát. Nehéz helyzetet jelentene a felekezet szerint az iskolához ragaszkodó, ám a zenei képességei szerint a magas színvonalú képzéshez nem elég tehetséges gyermekek elutasítása vagy beiskolázása. Érthetetlen számunkra, hogy elutasítás esetén a presbitérium miért nem tart igényt a 12. sz. iskola épületére. Miért nem óhajt az egyház hagyományokat teremteni egy kevésbé markáns hagyományokkal rendelkező intézményben? Végezetül arról, hogy az evangélikus egyház kötelességének tartja az őseik által épített iskola vissze- szerzését. Véleményünk szerint visszaszerezni nem kell azt, amit soha el nem veszítettek, hiszen ez az iskola — megfelelve a tirpák ősök akaratának —, mindig is Nyíregyháza városát szolgálta, s reméljük, még nagyon sokáig fogja szolgálni tulajdonosváltás nélkül is, együttműködve az egyházakkal, őrizve a ko- dályi hagyományokat és az egyetemes magyar kultúrát. A Kodály Zoltán iskolások szülei többségének nevében: dr. Kövendi Dénes, dr. Papp István Embernek maradni Az egész világon gyászolják a meggyilkolt izraeli miniszterelnököt. De vannak elszigetelt csoportok ott, és Amerikában, akik egyetértenek a gyilkossággal, gyűjtést indítottak a bűnös megsegítésére. A palesztinok egy rétege örömtáncot járt, mikor egy másik embert temettek. Tudom, én nagyon kis porszem vagyok a világegyetemben. S innen nem is hallatszik el messzire, amit mondani akarok. De ha egy-két ember fülébe eljut, s azt továbbadja és így is próbál élni, már nem volt céltalan a mondanivalóm. Mindig voltak, vannak és lesznek ellenségek, amíg világ a világ. De az a véleményem, hogy az ellenséget meggyőzni kell, legyőzni, de nem meggyilkolni. Legyen harc, győzzön a jobbik, emberáldozat nélkül. Fogadjuk el a másik véleményét, s ki-ki élje életét a saját elvei, hite szerint. Ne bőrszín, vagy vallás szerint ítéljünk meg embereket! Tettei szerint! Mindenkinek jobb békében és szabadságban élni, de ezért tennie kell a hétköznapokon, hogy minden nap ünnepszámba menjen, ne kelljen senkinek félnie a holnaptól. Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Ha egyszer visszanézünk, ne kelljen szégyenkeznünk miatta. Baracsi Jenőné Nyíregyháza .A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJÁBÓL,
