Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-25 / 278. szám

8888888gS8Sg8g888ag8ag888gS&8giaiai88gg8888888g^^ 1995■ NOVEMBER 25„ SZOMBAT Támadások nyelvünk ellen Nem pusztán a szavakról van szó, hanem beszédünk egészéről llntló^entsik Sándor Falu végén kurta kocsma — a falu meg a világ végén —, ajtajának üvegén kézzel írt szöveg: ICE CREAM tölcsérbe kapható! (így bizony.) Fővárosi bulvárlap, benne riport: Be­fuccsolt a shaw-biznisz, elmaradt a non­stop performance... (Ez meg így.) Aki ma Budapest útjain sétál, jószerint egyetlen cégtáblát, kirakatot nem talál, amelyik ne ugyanezen a felemás nyelveze­ten szólna hozzá. Aki ma Magyarországon bekapcsolja a televíziót, rádiót hallgat, betér egy moziba, színr házba, szórakozóhelyre, áru­házba, vagy újságot, reklámfü­zetet, akármit olvas, ugyanez a felemás nyelv s beszéd áraszt­ja el. Most a mindenhol és mindenkor egyképpen üvöltő harlemi ricsajzenét meg sem említsük. Mondjam tovább? Akár az országgyűlést is például? Mi­nek? Törődik ezzel valaki? Azt se vette észre még sen­ki, hogy az efféle keverékszö­vegekben az idegenek úgy vi­selkednek, mint a gyarmatosí­tó urak. A bennszülöttek tör­vényei rájuk nem vonatkoznak, természetesen az artikulációjuk sem, ezzel szemben a maguk törvényeinek megtartását szi­gorúan megkövetelik mindenkitől. Miköz­ben ezek a megalázkodó, nyalizó, alsóbb­rendű bennszülöttek kínos gonddal ügyel­nek az angol (amerikai) szavak helyesírá­sára és kiejtésére, a sajátjaik szabályait nyeglén és pimaszul, sőt röhögve megsér­tik. És tessék már mondani, végül is micso­da nyelv az, amelyiknek egyik részét ma­gyarul kell mondani, másik részét a tőle teljességgel elütő angol ejtésmód szerint. Egyik részét a magyar helyesírás szabá­lyai szerint kell írni, másik részét a világ legfaramucibb ortográfiája szerint? Szó­val miféle nyelv? Magyar? Angol? Hung- lish? Magygol? Nyelvhibrid? Posztmagyar habarék? Moslék?... És tessék mondani, milyen iskolában tanítják ezt a micsodát? — Magyaruul? ...A, az olyan snaassz! — mondta minapában nagy fanyalogva ko­runk hölgye egy fényes garden-partyn. S buzgón bizonygatni is kezdte, hogy a ha­gyományos magyar nyelv ma már nem fe­lel meg a kor követelményeinek. Nem tud­ja kifejezni azokat a fogalmakat, amelye­ket a modernizáció, a fejlett piacgazdaság és főleg az új életstílus megkíván. Ezekre a dolgokra egyszerűen nincsenek megfele­lő magyar szavak. — Hát ezért kell beim­portálni azokat!... Hű de ismerős nóta ez! Bő kétszáz éve II. József császár ravaszul azt kérdezte az országos főhivatalokban székelő magyar nagyuraktól, hogy szerin­tük a magyar nyelv alkalmas-e arra, hogy Magyarország hivatalos nyelve legyen. De­rék arisztokratáink azt felelték, hogy az ar­ra bizony nem alkalmas, ezért is folyik ná­lunk a törvénykezés és sok minden más la­tinul. Csakhogy a latin holt nyelv, mond­ta őfelsége és elrendelte, hogy ezentúl a hi­vatalos nyelv a német legyen Magyarorszá­gon és Erdélyben is. A magyarság akkor igencsak csattanós választ adott erre a csá­szári ukázra, mert éppen ezt követően bon­takozott ki a nyelvújítás, s ezzel megkez­dődött a modern (!) magyar nyelv jó két évszázados diadalútja (ami most megtörni látszik), nyomában a tudományok, az ok­tatás és a művészetek fölvirágzása, a nem­zet sokoldalú szellemi gazdagodása. Hogy végül bekövetkezhessen a nagyarányú ipa­ri fejlődés, gazdasági fellendülés is. A múlt század végére Magyarország valóban fel­zárkózott az európai élvonalhoz. (Nóta be­ne: A magyar polgárság kialakulása egyik feltételének s elősegítőjének egyebek mel­lett éppen a magyar nyelvújítás bizonyult, ennek a sajátos nyelvi forradalomnak át­ütő és végleges sikere a köznyelv megszü­letése és kiteljesedése.) Mindezek után nehogy azt higgyük most, hogy a mi esetünkben maga Samu bácsi a főbűnös — fütyül ő a magyar idiómára —, és hogy maguk az idegen szavak a tet­tesek. (Azok sem egyformák. A vándor­szók, a nemzetközi szakterminusok és a korszakos új kifejezések nálunk is nélkü­lözhetetlenek, bele is tartoznak a magyar szókincsbe. Annál ár­talmasabbak a sunyi jövevé­nyek, az oktalan s felesleges át­vételek, a majmolás fattyai. Mert egyfelől meddővé teszik a nyelvünket — már régóta nem­igen születnek új szavaink —, másfelől az immunrendszerét támadják meg.) Az igazi bűnö­sök, a legveszekedettebb nyelv- rontók elsősorban mi magunk vagyunk. Azok is, akik cselek­szik, azok is, akik hagyják. — És már rég nem pusztán a sza­vakról van szó, hanem a ma­gyar beszéd egészéről, nyelvünk jövőjéről. Vajon ki támadja nyelvi élet­fánknak immár a törzsét, gyö­kérzetét is? Rombolva beszéd­módot, kiejtést, hangzást, hang­lejtést, sorvasztva szerkezetet és rendszert, szegve törvényt, züllesztve stílust? Elnémít­va páratlan zeneiségét, elsorvasztva egye­dülálló ritmikáját, remek hangsúlyait, meg­törve különleges kifejezőerejét? Nem mi? S hova lett költőisége, játékossága? Hova lett nyelvünk méltósága és gyönyörűsége? Mindeközben tudjuk-e, hogy ostobán és gyalázatosán a világ egyik legszebb nyel­vét tesszük így tönkre? Kinek fáj?... Hol van hát, s kinél van a hívó trombita, hogy összetalálkozhassanak végre mind az elkö­telezettek, és kezdjünk tenni is valahára va­lamit, ne csak sírni és szövegelni? Rémeket látnék? Aligha. Bár gyakran hangzik, főleg fentről a vád, hogy a magyar írók mindig hajlamosak a borúlátásra. Ok ezt mondják. Én meg azt mondom, bolond ember az, aki akkor kezdi félreverni a ha­rangokat, amikor a falu már porig égett. Balázs Attila illusztrációja Nagy Tamás illusztrációi Iszik néhány kortyot. — Szörnyű ez a víz, keserű — mondja. — Látod (tréfára fogom a szót), sokan ezért nem isznak vizet egy életen át. Elneveti magát. Az arca megelevenedik. Unokáit kérdezgeti, majd mesélni kezd. Szí­nes, gyerekkori emlékképek áradnak be­lőle különösebb rendszer nélkül. Egy-egy felvillanó jelenet. A Bánrévén töltött va- gonlakó-esztendő, ahol Trianon után ten­gődött a család, miután az újdonsült Csehszlovákiából kiutasították nagyapá­mat. A Szinevéri-tó környékén farkasor-' dító telei. A lillafüredi évek, ahol a később elhíresült természetbúvárral, Vásárhelyi Ist­vánnal bújták a berket, meg pisztrángo­kat horgásztak a Szinva-patakban és a Ga- radnában. Aztán egy-egy emlékfoszlány Győrből, Beregszászból, Békéscsabáról. A Sarkvidéken töltött hadifogoly-esztendők mahorka-füstje s az égbolton vibráló sar­ki fény. Váratlanul felordít: ki-sza-kad a gyom­rom, ki-sza-kad a gyom-rom! Tehetetlenül hallgatom a fekete crescendot, a szavak imamalom-kopogását. Megitatnám, de mire szájához ér a po­hár, elalszik. Csak ekkor érzékelem, a hir­telen beállt csöndben, milyen rettenetes szag üli meg a szobát. Orrfacsaró, elemez- hetetlen. Nyolc évtized lomjaiból, összeku­szált emlékeiből árad. Résnyire nyitom az ablakot. Látszanak a Józsefváros elszürkült tűz­falai és tetői. Kémények és tévéantennák. Elkoszlott galambok... Még négy nap, négy éjjel fürkésszük ezt a monoton képet: hol öcsém, hol magam, hol egy-egy unoka virraszt apám mellett a fotelben, mert azt kérte, ne hagyjuk magá­ra. Tehetetlenül gubbasztunk. Nézzük a vá­rosnegyed díszleteit: a szélben himbáló- dzó utcalámpákat, meg a jegenyefák csú­csát, ahogy a tetők felett égre nyújtóznak. Másnap kihívjuk a mentőket, de apám elkergeti őket. Gorombán kiabál. Nem megy sehova. Ez az utolsó érdes megnyil­vánulása. Harmadnap a húgomat reklamálja. De ő nem jöhet. Görögországban nyaral a ki­sebbik lányával. Elérni nem tudjuk. Ma­gyarázzuk apámnak, látszólag megérti, az­tán kezdi elölről. Fogynak a világos pilla­natai. Negyednap hajnalban, amikor két per­ce magára hagyom, kikászálódik az ágy­ból. A neszre figyelek fel. Ott áll a félho­mályban. Imbolyogva keres valami támasz­tékot. Visszafektetem. Délután epésen jegyzi meg, amikor töb­ben sürgünk-forgunk körülötte: — Nagyon a végemet járhatom! Csak annyit érzékel, hogy sokan vagyunk, de az arcokat össze­keveri. A szólításra nem reagál. Ötödnap reggel, amikor felkaptatok, hogy öcsémet váltsam a reménytelen ügye­letben, csukott ajtót találok. A kulcslyuk­ban fecni papír: „Apánkat bevittük a Lász- ló-kórházba. Nem ellenkezett...” Futok fel a lépcsőn a második emeletre. Keresem az ajtót. 238. Egy ápolónő áll elém. Ki va­gyok, mit óhajtok. Bemutatkozom. Köszö­rüli a torkát. Felszólít, üljek le. Nem ülök le. Tudom mit fog mondani. MÚZSA Herceg Árpád: Két vers Ma sem, Ma is Jó reggelt ön az automata ébresztő szolgálatot hallja a megszokott időben szólítom megint nagyon nehéz a szívem de tiszta az ég kék eső jégverés ma sem ma is várható várni tudni kell holnap egy másik nap lesz szállani fogunk hova kivel Töredék no lám csak türelmetlenkedik maroknyi kincsem emlékezzek mindenre most már hogy feledhessem csak el ne felejtsem Sárándi József: Az ördög szépsége Tolom magam előtt az Időt ha megelőzni nem tudom És itt ez a mindannyiunkat legyűrő anyagtalanság: az ötödik dimenzió Belépnék de tartok bosszújától az évektől ahány esetleg még hátra van esélyemtől hogy szamárfület matassak neki ami nem más mint romlatlan szellemarcom romlatlan újraképződése Bukfencezem majd ha ahhoz lesz kedvem Szeress bele Kedves az ördög szépségébe

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents