Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-14 / 268. szám
1995. november 14., kedd HATTER Vasárnap: ismét választás Jerevánban született, Észtországban lett orvos, most magyar betegeket gyógyít Cservenyák Katalin Nyíregyháza (KM) — Sokan talán még mai napig sem tudják, mivégre választunk örmény önkormányzatot Nyíregyházán november 19- én. Pedig a választásra jogosultak vélhetően már valamennyien megkapták az erről szóló értesítést, s azt is tudják, melyik szavazókört kell felkeresniük a hét végén. Ismert az öt képviselőjelölt neve is. Pedig eddig még azt sem tudtuk, hogy örmények élnek a városban. Egyikükkel, dr. Malhazján Armennel arról beszélgettünk, milyen szándék vezérelte őket, amikor elhatározták: kisebbségi önkormányzat választását kezdeményezik a megyeszékhelyen. Szimpatizánsok A magyarul kitűnően beszélő férfi az egyetlen született örmény a jelöltek közül: Jerevánban járt általános és középiskolába, majd Észtországban, a tartui egyetem orvosi karán szerzett diplomát. Hazánkban 1989 óta él, felesége magyar. A fiatal orvos már itt tett szakvizsgát, s aneszteziológusként a megyei kórház intenzív osztályán dolgozik. — Tudom, hogy már tavaly decemberben lehetőség lett volna az örmény önkormányzati választásra, de akkor információk hiánya miatt még nem foglalkoztunk a gondolattal — mondja a fiatal orvos. — Nem voltunk tisztában a lebonyolítás módjával sem. Budapesten és Veszprémben 1994 decemberében alakult meg az örmény önkormányzat. Felvettük a kapcsolatot a fővárosi Dr. Malhazján Armen Harasztosi Pál felvétele országos önkormányzattal, s annak elnökével Avanasian Alex-szel, akitől sok segítséget kaptunk. Eddigi ismereteik szerint húsz örmény család él Nyíregyházán, de minden bizonynyal többen vannak — csak annak idején, amikor Erdélyből áttelepültek, magyarosították a nevüket és asszimilálódtak. Az ismerősök, kollégák közül többen keresték már meg Armen doktort azzal, hogy szüleiktől, nagyszüleik- től úgy tudják: az őseik között voltak örmények is. Ők erősítik a szimpatizánsok táborát. Ismert nevek Korabeli írásos emlékek bizonyítják, hogy már a XIII. században laktak örmény kolóniák Budán, Pesten és Esztergomban. Erdélyben háromezer család telepedett le 1672- ben. Részt vettek az 1848—49- es forradalom és szabadság- harcban is. Kevesen tudják, hogy a 13 aradi vértanú között két örmény származásút találunk: Lázár Vilmost és Kiss Ernőt. Trianon után nagy számban költöztek át Erdélyből az örmények a mai Magyarország területére. Egészen közeli a legutóbbi nagy kivándorlási hullám (1980-90), amikor a politikai, gazdasági helyzet hatására kényszerültek elhagyni szülőföldjüket az örmények. Ha kultúrájukat nem is igen ismerjük, azért néhány most következő név ismerősen cseng a magyar füleknek is: Aram Hacsaturján, Charles Aznavour, Sher (akinek vezetékneve Sarkisjari). Vagy a „magyar örmények” közül: Benkő Dániel, Agárdy Gábor, Voigt Ági. Az Issekutz-cssúá- dot pedig orvosdinasztiaként tartja számon a közvélemény. Örményország 1992 óta független állam, lakossága 3,5 millió. Ugyanennyien élnek azonban hazájuktól távol, diaszpórákban az örmények: egymillióan az Egyesült Államokban, 400 ezren Franciaországban, 200-200 ezren Libanonban, Szíriában és Argentínában. Magyarországon pedig ötezren. Elsősorban kulturális tevékenységet szeretne folytatni megalakulása után az örmény önkormányzat: az örmény-keresztény hagyományok ápolását, történelmük, kultúrájuk széles körű megismertetését. Újra indítanák az Arménia című lapot, amely Erdélyben 25 éven át jelent meg. Gyarapítani kívánják a fővárosi örmény templom mellett álló múzeum gyűjteményét is. A nyíregyházival egy időben Debrecenben, Budapest egy újabb kerületében és Székesfehérvárott is örmény ön- kormányzatot választanak. □ Nem szegi kedvüket egy esetleges érdektelenség a választásokon? — Egyáltalán nem — hangzott a magabiztos válasz. — Tisztában vagyunk vele, hogy a választások időzítése nem a legszerencsésebb, és azzal is, hogy sokan azt sem tudják: az örmény kisebbségi jelöltekre minden választásra jogosult állampolgár leadhatja szavazatát. Csak a kezdőbetűk □ Hazájától háromezer kilométerre él. Van-e, akivel anyanyelvén beszélhet? — Baktán él ugyancsak jereváni születésű jó barátom, akivel együtt jártunk egyetemre, csak ő közgazdász lett. Vele gyakorta találkozom, de most már elsősorban kétéves kislányommal, Zsanettel beszélek az anyanyelvemen. Az ő születése volt az, ami megérlelte bennem: szorosabbra kell fűzni a kapcsolatot a budapestiekkel, az Arménia Népe Kulturális Egyesülettel. Szeretném, hogy a gyermekem megtanulja a nyelvet, megőrizze az identitását, tisztában legyen a gyökereivel. — Nemrég megkeresett egy bácsi, hogy szeretne ő is csatlakozni hozzánk. Rozsrétsző- lőben lakik, Szálkai Mihálynak hívják. Az édesapja Jerevánban született. Tizenhét évesen, 1914-ben az első világháborúban itt harcolt, Magyarországon. Megsebesült, fogságba esett. Hajdúböszörményben telepedett le és feleségül vett egy magyar lányt. Gyermekük született 1927- ben, a 30-40-es években pedig arra kényszerítették őket, hogy magyarosítsák nevüket, különben el kell hagyniuk az országot. Csak nevük két kezdőbetűjét — Sz. M. — tarthatták meg: így lett apa és fia Szálkai Mihály... Vizsga nélkül nem dolgozhatnak Nyíregyháza (KM - Gy. L.) — Mint ismertes, a személy- és vagyonőrök 1996. március 31-e után csak akkor teljesíthetnek szolgálatot, ha vizsgát tesznek. Ehhez egy 300 órás tanfolyamot kell elvégezniük. Ezekről, valamint a követelményekről tartottak a napokban sajtótájékoztatót a sóstói Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Oktatási Központ és Hotel Kft.-nél. Megtudtuk, hogy eddig hat tanfolyam indult be a megyében, de engedélyt közel ötve- nen kértek. A rendőrség érdekelt abban, hogy felkészült személy- és vagyonőrök teljesítsenek szolgálatot. A vizsga követelményrendszerét a Belügyminisztérium dolgozta ki. Az azonban még nem tisztázott, milyen összetételű lesz a vizsgabizottság, sőt az sem világos, mennyi lesz a vizsgadíj. A szakmabeliek véleménye szerint az őrzési feladatokat differenciálni kellene, erről azonban a jogszabály nem rendelkezik. Komoly problémát jelent, hogy olyan társaságok is szerM. Petersen krimije A z éjjel nem tudtam aludni és kimentem egy pohár vízért. Ab- lakcsörrenést hallottam. Aztán mintha eszelősen felnevetett volna valaki. Felkattintottam a villanyt, de már nem volt mit látni. Hacsak azt nem, hogy néhány kép ferdén lógott. — A Wilbury-kastély gondnoka nagy sóhajjal fejezte be vallomását. — Rendben van — mondta McPherson felügyelő. — Tehát a riasztóberendezés nem szólalt meg. — Így volt. Pedig én kapcsoltam be. — Különös. Ki tudja még hol a kapcsoló? — Csak az úr. Lord Wil- bury — válaszolt a gondnok. — Neki azonban Kanadába kellett repülnie. Jelzem, a kutyák meg se mukkantak az udvaron... A felügyelő bólintott, majd az egyik festményhez lépett és kíváncsian nézegette. — Szóval ez milliókat ér. — Igen. Két hétig tart a kiállítás, akkor valamennyit visszaviszik Londonba, a múA szellemvadász zeumba. Addig én felelek értük. De hogyan óvjam meg őket a szellemektől? —Nem tudom, de azt igen, hogy a következő éjszakán beülök ide és várok. Azon az éjszakán egy kényelmes kanapén helyezkedett el a felügyelő. Az ősrégi falakban neszezést hallott. Halkan felállt és az elemlámpáért nyúlt. A mozdulatot azonban nem sikerült befejezni. Édeskés illatot, majd valami maró, fojtó szagot érzett. Kendő lebbent az arca elé, úgy érezte, mélyet akart lélegezni és a többire nem emlékezett. — Hol vagyok? — A városi kórházban. A szellemei ugyanis jókora adag kloroformmal kínálták meg — mondta vidáman a rendőrorvos. — Mi van a képekkel? — kérdezte. — Megint eltűnt néhány. Nyelt egyet, de tudta, hogy a vadászat még nem ért véget. A kastély óratornya tompa ütésekkel jelezte az éjfélt. Az udvari ablakok közül valamelyik megcsörrent. Alig több mint árnyék, sötét alak lopakodott egy kis ajtó felé. Megállt, hallgatózott. Az ajtó mögött keskeny csigalépcső vezetett és kivilágított teremben ért véget. Faládák voltak itt és egy férfi azzal foglalatoskodott, hogy leszögezze őket. Az árnyék a férfi mögé lépett és megérintette. Az rémülten összerezzent és megfordult. McPherson felügyelő — mert ő volt az árnyék — barátságosan mosolygott. —Jó estét Mylord. Lord Wilbury, a kastély ura állt ott. — Hogyan kerülj maga ide? — dadogta. — És a kutyák, miért nem ugattak azok a dögök? — Én is ezen tűnődtem korábban. Nekem egy jókora húsadag segített. Magát pedig ismerik, igaz? Wilbury az egyik ládára rogyott. A még nyitott fedél alól kikandikált egy-egy kép csücske. — Beszéltem néhány üzletfelével és hallottam, hogy nem a legjobban állnak a pénzügyei — mondta a felügyelő. — Megtudtam azt is, hogy nem maga repült Kanadába, hanem az egyik alkalmazottját tette a gépre. És még egy megjegyzés, uram: nagyon különös illatú arcszeszt használ. Tele lett az orrom vele, mielőtt a kloroformmal megkínált. És ezt az illatot most is érzem. Lord Wilbury halálsápadt- tá vált. — Nos, azért jutott az eszembe ez a pénzforrás, mert a kastélyban valóban vannak kísértetek... Maga most lefog tartóztatni? gy gondolom, egy M / időre csakugyan a L/ börtönbe kell költöznie, defélelemre nem lesz oka, Mylord. Bár ott is vastagok a falak, szellemek azonban nincsenek, erről biztosíthatom. Szakad a gat Szőke Judit-J» j em sikerült a szocia- l\l lizmus, próbálkoz- X V zunk hát valami mással...! Furcsa fintort fest arcunkra a történelem, amikor a kapitalizálódás kezdeti jegyeit a feudális struktúrák továbbélésével (benne akár az első éjszaka jogával) kombinálja, fittyet hányva a közte levő, kísérleti, sikertelenül Kánaánkereső negyven évre. S teszi ézt ráadásul egy-két generáció élete alatt (mondhatni, árán). A történelemnek nem sürgős, ellenben életünk csak egy van. Szer in tem a szociológusok már nem győzik lassan követni, hogyan húz szét a társadalom, hogyan csúszik szét a gazdaság társadalom- szerkezete, hány formáját dobja felszínre az emberi nyomorúságnak a szegénység -gazdagság-szabadság három pontján kifeszítve, s hányét az érdemtelen előrejutásnak, a kíméletlen karriernek. A legfőbb baj az, hogy nem tudom eldönteni: a zsilipek nyíltak meg, avagy átszakadt a gát. Remélem, akinél a hatalom, az eszköz- rendszer van, az talán tisztában van az okokkal, ugyanis a két említett eset közül csak az egyikben lehet hidat építeni, a másik szituban nemigen érdemes belefogni sem. Habár biztosan azzal a híddal sem lennénk másképp, mint ahogy egyébként. Jönne a betartás demokráciája, amikoris különböző érdekcsoportok megakadályoznák az érdekeikkel ellentétes döntéseket — nem az dőlne el demokratikusan, mi történjék, hanem az, mi ne. Van pénz ebben az országban mindenre, főleg a költségként elszámolt, tehát az adózásból kivont külföldi utakra, hét országra szóló elitbálokra, zugalapítványokra, miközben... de innen már tudják a folytatást. Némi reményt nyújt(hatna) ebben a hatalmi szférákban szerepzavarokkal, a munkavállalóknak pofazárakkal, életfogytiglani OTP- tartozásokkal, kényszerből aszkétikus fogyasztással terhelt világban a jól ismert stabilizációs mellett a modernizációs program. Mert állítólag van ilyen. De mivel nem tudunk róla, kénytelen vagyok azt feltételezni: nélkülünk akarják megcsinálni. veztek, szervezni akarnak tanfolyamokat, ahol a szakmai színvonalat, az infrastruktúrát nem tudják biztosítani. A cégek felelőssége, hogy végül is melyik tanfolyamra íratják be embereiket. Egy biztos, akinek nem sikerül a vizsgája, csak három hónap után próbálkozhat újra. Addig viszont nem teljesíthet szolgálatot. Jól nevelt gyerek Ferter János rajza Ié£Q Távolodó lépések Györke László M ár az első demokratikusínak mondott) választás alkalmával megfigyelhettük: Magyarországon tulajdonképpen akkor lehetne mindenki politikai közérzete elfogadható, ha annyi párt lenne, ahány választópolgár. Hiszen ahány ember, annyi vélemény, annyi álláspont. Komolyra fordítva a szót! A minap hallottam az egyik fórumon, hogy a nem is olyan régen létező jegyzőszövetségből kiválnak az aljegyzők és létrehozzák az aljegyzők szövetségét. Ezután remélhetőleg, létrehozzák majd a bizottsági elnökök, tagok, előadók, ügyintézők, írnokok, gyakornokok, hivatalsegédek szövetségét. Igaz, jegyezte meg az egyik résztvevő, mifelénk sok kis faluban még jegyző sincs, nemhogy aljegyző, de ha akarják, csak hadd szövetkezzenek. Miközben ezerarcúsá- gunk miatt ezerfelé húzunk, mindenki az összefogást sürgeti — szóban. Mert a tettek nem ezt bizonyítják, ehhez nagyobb kompromisszumkészségre lenne szükség. Aminek viszont van egy igen komoly akadálya: tudniillik aki engem egyszer besározott, rosszat mondott rám, nem köszönt vissza, vagy éppen megint sapka volt rajta, azzal én, ugye, nem nem ülök le egyezkedni. Vajon nem így van ez a nagypolitikában is? Miért harmatgyenge — legalábbis a koalíció egyik-másik politikusának véleménye szerint—az ellenzék? Mert bár próbálnak dűlőre jutni egymással, mert érzik, tudják, hogy külön-külön nem sokat nyomnak a latban a Tisztelt Házban, sürgetik az összefogást, lépéseket is tesznek, de az a bizonyos szövetség valahogy csak nem akar létrejönni. Vagy itt vannak a sztrájkok. Hol itt, hol ott szüntetik be a munkát rövidebb- hosszabb időre. Lassanként megszokjuk, valakik mindig demonstrálnak, felvonulnak, s ezzel éppen annak erejét vesztik el. Nem vagyok a sztrájk híve, de ha már a munkavállalók ehhez az eszközhöz nyúlnak, akkor jól gondolják meg.
