Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-07 / 237. szám
tárlat Schmidt Sándor játékai Életfa T echnikai csodákkal telezsúfolt világunkban üdítő és megnyugtató élmény rácsodálkozni Schmidt Sándor, vásárosnaményi fafaragó művész játékszereire a nyírbátori S. számú óvoda udvarán, illetve kertjében. A tágas teret otthonossá tevő, szatmári tölgyből megalkotott eszközcsoport mind a tizenhat darabja leleményről, a kisgyermekek igényeinek alapos ismeretéről, a népművészetben gyökerező elévülhetetlen értékek megmutatásának szándékáról tanúskodik. Az igen masszív, strapabíró játékokat a faragómester szatmári-beregi motívumokkal díszítette; közöttük felfedezhetjük a „sárkányos ” elemet is. Minden alkalmatosság kidolgozásában visszaköszönnek a szatmári házak tornácainak, rédelyeinek fűrésszel elővarázsolt ékítményei. A művész az óvoda főbejáratához közel helyezte el a szimbolikus-metaforikus jelentésű Életfakompozíciót, amelynek rusztikus egyszerűsége, természetessége az élet igenlését, a szépbe vetett hit örökérvényű- ségét hirdeti. Kakasos forgó (hinta) Gyermekszínpad Pletykapad Harasztosi Pál felvételei Örmények a forradalomban 1849. október 6-án hazánk önállóságának a reményei szertefoszlottak Napkelet • A KM hét végi melléklete Bodnár István A magyar történelem gyászos napja 1849. október 6. Hazánk önállóságának a reményei szertefoszlottak, vérengzés, ítéletek sora tett pontot az eleinte oly szépnek ígérkező eseményekre. Negyvenkilenc akasztás, hatvanöt főbelövés tanúsítja a „győzők” dühét. 1765 haditörvényszéki ítélet fejezte be a katonai parifikáció „nemes művét”. Október 6-án pedig mártírhalált halt tizenhárom katonai vezető. Talán kevesen tudják, hogy közülük kettő, Kiss Ernő és Lázár Vilmos örmény eredetű családból származott. A lexikonjaink megemlékeznek a függetlenségi küzdelem egy harmadik örmény születésű hőséről, Czecz János Lázár Vilmos portréja tábornokról is, aki később Dél-Amerikában szerzett becsületet a magyar névnek. Minderről bővebben tájékozódhatunk abból a szép kiállítású kiadványból, amelyet az Országos Örmény Önkormányzat jelentetett meg a napokban. Szerzője Bona Gábor. A könyv tanúsága szerint az 1848-49-es szabadságharcban közel 1200 örmény férfi harcolt. Magyarország örmény, illetve örmény eredet-tudatát őrző polgárai lélekszámúkat és erejüket szinte meghaladó mértékben támogatták a magyar nemzet küzdelmét. Közülük sokan elestek, sokan idegenbe kényszerültek. Két név ragyog mégis talán a legfényesebben a jelképes fejfákról:, Kiss Ernőé és Lázár Vilmosé Mindkettőjüket a magasabb rangú magyar parancsnokok közé so rolták, vagyis a „legbűnö- sebbek” kategó- riájá- b a . Most 146 éve, mindkettőjükön golyó és lőpor általi halálos ítélet hajtottak végre. A könyv több örmény származású magyar tiszt előtt is tiszteleg. Mint említettük Czecz János tábornok Argentínába került. Hosszú életkort élt meg, 1904-ben hunyt el. Buenos Aires-ben lovasszobrot állítottak az emlékére. Benő István Aranyosszék nemzetőrségének őrnagy-parancsnoka Alsó-Fehér megyét védte a román felkelőkkel szemben. Az 1850. május 29-én meghozott ítélet kötél általi halált mondott ki, ezt azonban 10 év várfogságra változtatták. 1867-ben halt meg. Bogdánovits Hubert, Deák György, Gorove Antal, Hanko- vics György, Kiss Antal és Tompos Gergely honvéd őrnagyok voltak. Több százados is örmény származású volt. Tiszetelegjünk most az ő emlékeik előtt is! A kiadványból az is megtudhatjuk, hogy az Országos Örmény Önkormányzat az aradi vértanúk napján emlékplakettel ajándékozza meg azokat, akik kitüntetett figyelemmel kísérik az örmény kisebbség magyarországi helyzetét és támogatják beilleszkedési törekvéseiket. Kiss Ernő portréja (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményéből) KM-reprodukció Magyarországi német népviseletek Tudatos törekvése a Néprajzi Múzeumnak, hogy helyet adjon, bemutassa a kisebbségben lévő népcsoportok művészetét, hagyományait. így került a múzeumba korábban a cigányság, a munkácsi magyar zsidók és most a magyarországi németek néprajzával foglalkozó kiállítás. Még 1990-ben hozták létre a Magyarországi Német Néptánchagyományok Ápolása Alapítványt az érintettek, akiknek a tánchagyományok gyűjtése, ápolása mellett a népviseletek feltérképezése is szívügyük volt. Ezen alapítvány támogatásával aztán Engendlerné Hock Ibolya, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem néprajz szakos tanára, Heil Helmut a gyűjtőút avatott koordinátora és Körtvélyesi László fotóművész útnak indulhatott. Négyszáz települést kerestek fel, bejártak ötezer kilométernyi utat, és elkészítettek háromezer színes fotót. Ebből az anyagból válogattak ki százötven képet, amelyet a Néprajzi Múzeumban mutatnak be a Magyarországi német népviseletek címmel. S ugyanebből a kollekcióból állítottak össze Menyasszony, vőlegény esketési viselete (Ceglédbercel) MTI-Press-felvétel egy szép kivitelű albumot, ezt az október végén bezáró kiállítás után is élvezettel forgathatják a téma iránt érdeklődők. Németországból, annak is a legkülönbözőbb vidékeiről a 17-18. században települtek be német népcsoportok Magyarországra. Sokáig őrizték népviseletük alapvető jellegzetességeit, miközben természetesen hatott rájuk környezetük öltözködési kultúrája is. A falvakban egészen a 20. századig viseletben jártak, ezzel is jelezvén társadalmi, etnikai hovatartozásukat. A második világháború és az azt követő politikai helyzet volt az első sokk, amely megfosztotta a magyarországi németeket a népviselettől. A későbbi szabadabb légkörben is többnyire csak a tánc- és ének- együttesek öltötték magukra a népviseletet. Baranyából indult a gyűjtőút, mert ott sok együttes viseli a német népi ruhákat. Másutt éppen a gyűjtők megjelenése csalogatta elő a szekrény mélyéről a pompá- sabbnál pompásabb, évszázadok óta öröklődő öltözékeket. Arra gondosan ügyeltek a gyűjtők, hogy csak originál magyarországi német viselet kerüljön leltárjukba, semmiféle stilizált, mai készítésű utánzat nem szerepelhet benne. A kiállítás már megjárta Németország és Ausztria jó néhány városát, szerepelt néhány magyarországi németek lakta településen is. És most a néprajzi múzeumbeli kiállítás után folytatja útját Magyarországon, hiszen valamennyi német lakta település szeretné bemutatni. TÓDOR JÁNOS: t Vasárnapi össztánc Egy-két-há... egy-két-há és fordul — pattognak Mária asszony rúzsos ajkáról a vezényszavak. A zongora kottatartóján szétnyitva a vasárnapi Népsport. Miska bá’ tövig égett cigarettájáról éppen a fekete-fehér billentyűzetre hullik a hamu. A zongorista ujjai, mint egy-egy fonton ugyanott megakadó lemeztű, a csapatok összeállításában elmerülve klampírozzák az angol- keringőt. A Bösendorfer lakkozott tetején ütött- kopott szovjet gyártmányú Szokol zsebrádió, melynek hátuljára két 4,5 voltos laposelemet erősített befőttesgumival a mester. Akiknek olyan szerencséjük van, hogy partnerükkel éppen a zongora előtt sikla- nak tova, azok elcsíphetnek valamint az NB I-es focimeccsekről tudósító Körkapcsolás hangfoszlányaiból. (Az idő tájt nyári-téli szisztémában játszottak a csapatok, és gyakorta vasárnap délelőttre esett a forduló.) Fejét fölemeli, ritmust tartja — ró meg bennünket minduntalan merő rutinból a körömcipős, karcsú tánctanárnő. A kettő — a fölemelt fej meg a ritmus tartása — együtt csak a legritkább esetben jön össze, ezért inkább úgy döntök, hogy jobb az óvatosság, és szememet le nem veszem fekete, hegyes orrú csukámról. Nagy volt a cipő, apámtól kértem e vasárnapi jeles alkalmakra kölcsön, s hiába tömte tele az orrát vattával, csak csúszkáltam benne. A ritmusból történő kizuhanásokat kompenzálandó a kelleténél nagyobbakat lépek, vonszolva magam után mit sem sejtő partnernőmet. Az etikett, ahogy azt Mária néni a táncórákat megelőző „viselkedési tízpercekben” elmagyarázta nekünk, tiltja a tánc közbeni beszélgetést. így azután a lány szavak helyett megvetően meresztgeti rám a szemét, s ahogy a keringő véget ér, leráz magáról, mint kutya vizet. Első gimnazisták voltunk, s bár az istennek sem ismertük volna he, de Jegbelül mindannyian tudtuk, hogy kizárólag a lányok miatt iratkoztunk he a táncsuliba. Irigykedve bámultuk hát azokat a njásodi- kos fiúkat, akik a táncórák végén partnerükkel távoztak, mi több, hétköznap még randevút is kicsikartak tőlük. Valódi hősnek számítottak a mi szemünkben. Nekünk ugyanis, a dolgok állása szerint reményünk sem lehetett arra, hogy a tanfolyamot lezáró ünnepélyes össztáncon — a karzaton könnyezve ámuló mamák és papák csodálatára — állandó társnőnk lesz. Persze azok a lányok, akiket mi igazán szerettünk (volna), nem jártak tánciskolába. Ok harmadikos, negyedikes menőkkel igazi, dögös szórakozóhelyeken ropták, ahova minket jószerivel be sem engedtek. A Fanta-villában, a Park presszóban vagy a Zsuptipróban (ó, micsoda igéző nevek voltak ezek akkoriban!) egy az egyben játszotta a favorizált fehérvári banda a Beatles, a Creedence, az Animals és a többiek zsongító slágereit. A shake járta ezeken a helyeken akkoriban, miközben mi a Táncpalotában a tangóra meg a rumbára idét- lenkedtünk. Kádár Márta
