Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-07 / 237. szám
AKTUÁLIS INTERJÚNK Biztonságot a termelőknek Vert helyzetben az agrárágazat • Védelmet nyújt a szövetkezés Galambos Béla A nemzetgazdaságban foglalkoztatottak száma az elmúlt öt esztendőben 1,1 millió fővel, 25 százalékkal csökkent, miközben a legnagyobb munkaerő-elbocsátó, több mint 600 ezer fővel és 61 százalékkal, az agrárágazat volt. Az elmúlt évtizedben előbb a termelést bővítő, majd a szinten- tartást célzó beruházások is elmaradtak. Az egyéni és csoportos eszközkivirellel tovább romlottak a gazdaság technikai feltételei. A hat évvel ezelőtti állatlétszámnak már csak 40- 60 százaléka található a nagyüzemekben, ám ettől szomorúbb, hogy öt év alatt a magántermelők szarvasmarha-állománya 20, sertésállománya 44, kocaállománya pedig 56 százalékkal apadt. Beigazolódott a keserű jóslat: a nagyüzemek romjai elsőként a kisüzemeket temetik maguk alá. E dermesztő adatokat dr. Csikai Miklós a Magyar Agrárkamara elnöke idézte abban a beszédében, amellyel a II. Ag- rofood Nemzetközi Mezőgazdasági Kiállítás és Vásárt nyitotta meg múlt héten a Sóstói Falumúzeumban. A magát ma is zöldséghajtatási szakembernek valló kertészmérnökkel, aki hat éve elnöke a Szentesi Árpád Szövetkezetnek, azt megelőzően pedig hosszú éveken át vezetője volt a jónevű szövetkezet kebelében működött, Korai Zöldségtermesztési Rendszernek, Sóstón beszélgettünk. — Egy olyan integrációban működtem, működöm közre ma is, ami arról szól, hogy miként lehet a termelőt piacra segíteni. Szentes térségében háromezer család zöldségtermesztését szervezzük meg a palántától a szaktanácsadáson át, a késztermék piacra juttatásáig úgy, hogy például az elmúlt évben 1,3 milliárd forint értékű zöldséget termeltünk, szállítottunk, értékesítettünk belföldre és export piacokra. szövetkezetünkben, valamint Európa boldogabbik felében és a tengeren túl szerzett tapasztalataim alapján, a szó abszolút pozitív értelmében mondhatom — szövetkezésre van szükség. Mi ott Szentesen fölismertük azt, amit a világon már sok millióan tudnak, hogy az olyan kis, termelő egzisztenciáknak, mint mi vagyunk, egyetlen módjuk van a megélhetésre, ha szövetkeznek. Számukra nem tudok és azt hiszem nem is találtak ki még eddig jobb védelmet. □I Ebhez képest nálunk talán éppen fordított a helyzet. Az agrárágazat szerkezetében, szervezetében darabjaira hullott szét az elmúlt években. — Ha csak e század agrártörténetére tekintek is vissza, akkor azt tudom mondani, hogy a földkérdésben a mi, illetve elődeink életében háromszor bukott meg a ráció a politikával szemben. Ez történt az első földosztáskor, majd az ötvenes években és gyakorlatilag ez történt ’90-ben is. Ezt egy rendkívül szomorú dolognak^ tartom, s ezért tartunk ott, ahol tartunk. Úgy gondolom, hogy végre föl kellene ismernie egy Európában ezer év óta létező társadalomnak és az Európai Közösséghez készülő mindenkori magyar kormánynak, hogy nem lenne szabad legyűrni és politikai szándékoknak alárendelni e legfőbb nemzeti kincsünket: a földet és persze a földön dolgozó embert. CJ A kiállítást megnyitó beszédében is hangsúlyozta ezzel kapcsolatos véleményét. — Azt próbáltam csak elmondani, hogy végre el kellene felejteni minden olyat, ami ** Nem szabad legyűrni és politikai szándékoknak alárendelni legfőbb nemzeti kincsünket, a földet, yy az aktuális politikával kapcsolódik, végre szakmai alapon kellene dönteni az ágazat sorsát illetően. Nem kormányciklusokhoz igazítva, hanem hosszú távra. Biztos fogódzókat adva annak, aki olyan terméket állít elő, amire óriási szükség van. Szeretném hangsúlyozni, hogy minden elmúlt négyévi hírrel szemben az agrárium egésze nem azért van vert helyzetben, mert netán a piac által nem igényelt terméket állít elő, hanem pontosan azért, mert nincs elég termékünk, amit egyrészt Nyugat-Eu- rópába, másrészt a volt szocialista országokba tudnánk szállítani. És még a harmadik piacokon meg sem kezdtük azt az agrármarketing munkát, ami további lehetőségeket eredményezne. Az élelmiszergazdaságunk egésze 30 százaléknál is többet veszített a belső piacainkból, amivel nyilván azonos teret nyert viszont itt a fejlett Európa. Én úgy gondolom, hogy adottságunk, lehetőségeink, mind meg vannak arra, hogy ebben az ágazatban nagyot alkossunk. Az elmúlt öt év alatt végig és most is arra próbálnak rábeszélni minket, hogy legnagyobb nemzeti kincsünket veszítsük el, értékeljük le, mert akkor talán apránként beengednek bennünket Európába. □ Az Magyar Agrárkamara elnökének, nyilván az ellenkezőjét kell hirdetnie, de Ön mit gondol? — Én nem hiszem, hogy az eddigi utat szabad követni, sőt határozottan állítom, hogy a másikat kell járnunk. Mert, ha mi vissza akarjuk állítani azt a 1989- es egy főre eső élelmiszerfogyasztást, amikor húsból 10 kilogrammal, tejtermékből 44 literrel zöldség-gyümölcsfélékből 30 százalékkal fogyasztott többet az ország lakossága, mint a múlt évben, akkor nekünk 30 százalékkal többet lehet a jelenleginél termelni, Ha pedig azt a szintet akarjuk elérni, amin álltunk hajdanában, hogy az országon kívül másik öt millió embernek állítsunk elő élelmiszereket, az egy újabb 30 százalékot jelentene a jelenlegi állapothoz képest. Ennek ismeretében én nem mondhatok mást, mint hogy vissza kell állítanunk termelő alapjainkat, biológiai alapjainkat, mert MAGÁNVÉLEMÉNY Fokozatok Az elkeseredésnek is vannak fokozatai, olyan bugyrai, amelyeket ha tapasztalunk, összeszorul a szívünk. Valószínű többen csak elsik- lottak fölötte, ezért Szeretném szíves figyelmükbe ajánlani a Mátészalkáról keltezett levelet, amelyben egy elkeseredett anya vetette papírra gondolatait s amely megjelent a Fő- szerkesztő postájában. A „Jó hír kerestetik!” című írásban, miután elsorjázta ez az anya, hogy úton-útfélen csalókkal találkozunk; hogy a becsületes embert már kinézik a sorból; hogy lassan azt is megmagyarázzák, az evés káros az egészségre; hogy félelmetesen kúsznak fel naponta az árak; nos, ezek után érintette a privatizációt, melynek során — szerinte — egyes kiváltságosok úgy megszedték magukat, már azt sem tudják, milyen autócsodákba tegyék a feneküket, s eközben a tömegek egyik napról a másikra tengődnek. „A legfájóbb az egészben, hogy ezek az úgynevezett nyakkendős urak a korábbi években sem és a mostaniakban sem szakadnak meg a munkától. Szerintem még ők is csodálkoznak azon, hogy milyen sokra vitték ebben a rendszerben...” Újra meg újra végigolvassa az ember ezeket a sorokat, mert az elkeseredéssel együtt járó túlzás ellenére is mély igazságot hordoznak. Túlzás ugyanis, hogy valamennyi újgazdag csak „nyakkendős”; vannak köztük, akik még a nyakkendőt sem tudják megkötni. Igaztalan az általánosítás is, hiszen miért irigyelnénk a tehetséges, a szorgalmas embertől, hogy sokra vitte: vigye sokra mindenki, aki sokat tesz le az asztalra. Bizonyára sokan osztják a mátészalkai anya elkeseredését: az élvezetek új habzsolói közül jó néhányan nem tesznek, csak elvesznek az asztalról. Ennek során mindent elkövettek, hogy üzemeket és más közösségi vagyonokat fillérekért kiárusítsanak; mások szeme láttára hordták szét a cégeket, miközben úgy viselkedtek, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon. Eltitkoltak milliós nagyságrendű jövedelmeket az adózás alól, „kiáfázták” az állam szemét, a TB-re mint valami földöntúli fogalomra csodálkoztak (nem is fizették), aztán ügyes fordulattal csődbe mentek, majd másutt föltámadtak és így tovább és így tovább. Bizonyára rájuk gondolt a karikaturista, amikor egy rajz alá a következő szöveget írta: Egy édesanya így szól a fiához: „Te jó ég! Szegény apád egész héten lop, csal, hazudik, te meg naponta elégtelenekkel hálálod meg neki!”. Van azért még egy fokozat a szálkái asszony elkeseredésén túl is: az újgazdagok maguk is csodálkoznak azon, milyen sokra vitték. Az új szegények meg azon csodálkoznak, hogy miért asszisztál(t) mindehhez a hatalom. Angyal Sándor Dr. Csikai Miklós A szerző felvétel Vissza kell állítanunk termelő, biológiai alapjainkat, mert csak így mehetünk Európába, yy csak így tudunk menni Európába. Én nem hiszem, hogy az én gyerekeimnek, unokáimnak kevesebb jobb minőségű élelmiszert kellene fogyasztania, mint a franciának, a hollandnak, vagy a svájcinak. □ A hosszabb távra szóló agrárpolitikát azonban már most el kell kezdeni aprópénzre váltani. Ön szerint mely feladatokat kellene most a legsürgősebben megoldani az Agrárkamarának? — Minden olyan ügy elintézésére vonatkozó jogosítványt, amit vidéken, helyben el lehet intézni, meg kell kapnia a köztestületi kamaráknak, köztük az Agrárkamarának is a kormányzattól, mert így szól a július elsején életbe lépett törvény. Azután nincs fontosabb feladatunk, mint a termelő stabil helyzetének a visszaállításán munkálkodni. Erre pedig a kamara sajátos eszközeivel elsősorban úgy képes, ha a termelőt a piacra jutásban segíti, információval látja el. Tehát az információ csatornáinak kiépítése és az információ adása a kamarai tagok felé e pillanatban a legfontosabb feladatunk. A termelőknek hosszú távra szóló törvényi garanciákra és szövetkezésre van szükség. yy n Ez a fajta integráció az, amelyre irigykedve gondolunk, s ami többek között nagyon hiányzik az agrárágazatból. Apropó, milyennek látja a Magyar Agrárkamara az ország mezőgazdaságának helyzetét? — Minden ellenkező állítással ellentétben, bár szomorúan, de ki merem mondani: vert helyzetben van az agrárágazat. Egyszerűen azért, mert az utóbbi évtizedben gyorsuló ütemben elvesztette jövedelemtermelő képességét. □ Egy ilyen helyzetben mit kellene tenni? — Legelőször is minden olyan szereplőnek akinek befolyása lehet a termelőkre, termelési biztonságot kell adnia az embereknek. Ehhez hosszú távra szóló törvényi garanciákra és — mint azt saját négy milliárdos évi termelési értéket előállító