Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-28 / 254. szám
1995• OKTÓBER 28., SZOMBAT A művészet anyanyelvén Szervdtiusz Tibor szobrai • A Kalevalából készült szitanyomatok kádár Márta IbMwwIi» 9 SS» A kolozsvári születésű Szervátiusz Tibor, aki nevéhez felvette a Kolozsvári előnevet, gyűjteményes kiállítással mutatkozik be a Hadtörténeti Múzeum földszinti termeiben. A sokoldalú művész szobrai mellett a Kalevalából készült szitanyomata is látható a december végéig nyitva tartó tárlaton. Szervátiusz sokféle anyaggal dolgozik, fával, kővel, márvánnyal, fémmel. Érzékletes, átszellemült szobrokat formál. Ihle- tője a történelem, a zene, az irodalom. Dózsa, Petőfi, Móricz, Ady, Bartók, Kodály, Rajeczky Benjámin alakjával, Pietákkal, Keresztre feszített Krisztusokkal, Madonnákkal találkozhat a látogató. Portrékkal, történelmi sorsfordulókkal, de úgy, hogy nyoma sincs az epikus megjelenítésnek. Egy mindenki számára sokatmondó évszám; 1956 a címe két kompozíciójának is. Az egyiken egy, az évszámot viselő kőtömb előtt hanyatt esett bronz figura. A másik hasonló felépítésű plasztikán az évszámot viselő kő előtt térdelő alak látható. A tartalmilag kapcsolódó 301-es parcella című égetett fa és kőszobor is jelképes, jelzésszerű de nagyonis érthető alkotás. Szervátiusz Tibor, aki a jeles romániai magyar szobrász, Szervátiusz Jenő fia, a művészetekben apja nyomdokain indult el. Ám hamarosan megtalálta saját kifejezési formáját. Rendkívül leegyszerűsített, az ősi hagyományokat vállaló világ az övé. Ars poétikájában így vall: „Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni. Szeretem az anyagokat. Tisztelem szerkezetüket, szépségüket, keménységüket. Mégis azt mondom: puszta formát létrehozni nem elég. Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát.” A szobrász visszanyúl az ősforrásokhoz, pásztorfaragásokhoz, a pogány Napisten imádatig, ember és természet kapcsolatáig. Mindig és mindenek felett magyarnak, erdélyinek vallotta és vallja magát, annak ellenére, hogy egy ideje már Magyarországon él. Szobrait hazai és külföldi múzeumok őrzik, köztereken, emlékhelyeken állították fel őket. Dózsa szobrára a Nemzeti Galéria büszke, diófa Ady portréját a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokolja. A kolozsvári Szent Mihály templomban áll nagyméretű 1957-es Pietája, a kolozsvári színházban, a nagyváradi Ady Múzeumban úgyszintén őrzik szobrait. Orosházán állították fel a történelmi emlékparkban a Fájdalom kapuja című emlékművét. Pásztón áll Rajeczky Benjamin szobra, Nagymaroson a Világháború emlékei, ezeknek fényképe, eredetije vagy változata mind itt látható a kiállításon. Miként a Magyar Apokalipszis című dombormű is látható fényképen, amelyet Kosa Ferenc Guernica című filmjéhez készített a művész 1981-ben. A művész két alkotása MTl-felvételek Szenvedélye: a fényképezés Lengyel Lajosról, a jeles könyvművészről, nyomdai szakemberről sokan tudják, hogy a fotográfiának, különösen a szociofotó- nak is rangos mestere. Mégis az a tévhit él, hogy a fotóval csak időnként és főleg pályája elején foglalkozott. Márpedig Lengyel Lajos egész életét végigkísérte ez a szenvedély. Merthogy szenvedélyesen kutatta, kereste a fotózás lehetséges változatait, s kísérletezett a fénnyel, új eljárásokkal és a kamera nélküli fényképezéssel. Mindezekről hiteles képet ad az a száz fotográfia, amelyet a Kassák Múzeumban mutatnak be Lengyel Lajos fotói címmel. A válogatás — többségében magántulajdon, Lengyel János gyűjteményéből — november végéig látogatható. A hely szelleme, no meg Lengyel fotós életútja az oka, hogy a fotók fele éppen Lengyelnek Kassákhoz és köréhez kapcsolódó korszakából való. Az 1904-ben Makón született Lengyel Lajos nyomdásznak tanult szülővárosában. Itt érték az első művészi hatások: a Maros árterületén táborozó Rudnay tanítványoktól tanult rajzolni, és mint a helyis színház plakátjainak készítője minden előadásra ingyenjegyet kapott a teátrumba. S itt, a makói nyomdában látta először József Attilát is. Amikor Budapestre költözött, hamar megismerkedett Kassákkal. 1929-ben csatlakozott Kassák Munka-köréhez, s ekkor kezdett el fényképezni is. A Munka-körben került kapcsolatba Korniss Dezső, Trauner Sándor, Vajda Lajos festővel, a fotográfus Gönci Sándorral és Haár Ferenccel, az építész Fischer Józseffel. Az európai és amerikai avantgárd festészet és fotográfiai eredmények felhasználásával, Kassák Lajos tanítványaként és közeli munkatársaként lett a szociofotó egyik jelentékeny megteremtője. Már a szociofo- tókkal egyidejűleg készített fotómontázsokat. Nagy Tamás illusztrációi lene csinálnia, nekilátott valahogyan. Már szárazak voltak a szemei, és felhajtott megint egy pohárral. Megpróbált rendet teremteni maga körül, arra gondolva, valaki be talál jönni, és mit szól. Közben valami bosszúvágy is ébredezni kezdett benne konkrétan nem tudta még, kire haragszik, ki az ellensége, de úgy gondolta, azért, mert nem érzi jól magát, valakinek fizetnie kell. — Úgy vágom szájon, csak úgy laffan — mondta, és kibotorkált a kertbe. Csatangolt az almafák alatt, megállt, maga elé meredt a fűbe. Október volt, mégis nyílt néhány szál ibolya ott. Meghatódott, lehajolt és letépett egy szálat. Annak a lánynak talán, akit örökre megbántott, pedig szeretett. Óvatosan tartotta jobb keze hüvelyk- és mutatóujja között, mélyet szívott a tiszta levegőből, amikor elébe táncolt a kutya jókedvűen. Nagy viháncolásában rátaposott a lábára. Akkor hirtelen átváltozott megint. Belerúgott a gyanútlan állatba egyszer, kétszer, s már nem lehetett megszámolni... A szál ibolya észrevétlenül a földre hullt, piheként. Őt elöntötte a tombola harag. Rúgott és rúgott, amíg az állat a nyakáig nem ugrott és belemart a torkába. A fájdalomtól és az állat súlyától elveszítette az egyensúlyát, elesett. Dühe mégjobban fellángolt. Mindenáron el akarta kapni a kutya torkát, de most az egyszer ellenfelére talált. Annyiba szerette ez az állat, megbolondult most mégis. Mindkettőjüknek elöntötte az agyát a vér. Úgy hörgött a kutya, mintha vadon nőtt volna fel, és nem ismert volna embert soha... Amelyiket régen agyonverte, azt akkor megkötötte. De most ez szabadon volt, és ilyenkor egészen más a helyzet. Alkonyat felé találtak rájuk, megborzongtak attól, hogy vérébe fagyva is milyen túlvilági, szelíd mosoly ült az arcán. Két erős marka a kutya torkára szorítva. Feküdtek egymás mellett csendben. Ha volt lelkűk, már régen nem itt járt, ezen a világon... MÚZSA Kiss Benedek: História Nyelvem alatt hány kriptabolt! mennyi titok, halál! Szememben visszafáj a neandervölgyi arc is, — s még mennyi meddő mihaszna-harc! — s ha ásítasz: fölnemtárt és máiglan-friss csontokkal feketedik a száj! Konczek József: Egy erdőre Szép erdő áll már, ahol rozsdamarta kályhacső, bádogdoboz, tört palackok heverésztek lomha tömegbe gyűlve, városi lim-lom. Itt tanultam fényes auktora nk rendet építő sorait lapozva, lépve — még lószarba, szemétbe néha — s áll ma az erdő. Lassú munkánkkal alakult ki mindez, hiszen fát ültetni tanóra helyett ide jártunk, verset, egyéb szabályt sem értve talán még.
