Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)

1995-10-21 / 249. szám

1995. október 21szombat HÁTTÉR Esély a sereghajtók mezőnyéből 5. Exkluzív interjú Baja Ferenc miniszterrel a formálódó lehetőségekről A régi és az új egymás mellett Harasztosi Pál felvétele Balogh József Nyíregyháza (KM) — A regi­onális politika általános kér­déseinek, az elmaradott tér­ségek fejlesztésének tanul­mányozására járt nemrég az Európai Unió küldöttsége Nyíregyházán, hogy a megye szakembereivel tanácskoz­zanak az Európai Unióhoz való csatlakozás gyakorlati megvalósításáról. Várták a tanácskozásra Baja Ferenc környezetvédelmi mi­nisztert, aki a területfejlesztés gazdája és az erről szóló tör­vénytervezetet előkészítő csa­pat vezetője volt. Mit mondott volna az Európai Unió bizott­ságának: hol tartunk a csatla­kozás előkészítéséval, s ho­gyan tudunk megfelelni az unió által előírt feltételeknek. Tervkészítők — Ez volt az első olyan alka­lom, amikor a nyugat-európai Phare tervkészítőinek — akik a területfejlesztési eszközök sorsáról döntenek — bemutat­tuk, hogyan is áll az országban az a kísérletsorozat, amelyik azt a célt szolgálta egyrészt, hogy a Phare pénzeszközök­ből segítsen a rossz gazdasági helyzetben lévő területeken, másrészt pedig, hol járunk an­nak az intézményrendszernek a kiépítésben, amely alkalmas lesz arra, hogy az Európai Unióban meglévő segélykere­teket fogadni tudja. Ha itt le­hettem volna, elmondom: a te­rületfejlesztési politikának egyrészt kezelnie kell azt a na­gyon komoly regionális terü­leti válságot, amelyik Magyar- országon hosszú idő óta ala­kul. Magyarországon van egy kétmilliós nagyváros, amelyik európai léptékben is moderni­zációs centrum. Van egy Bu- dapest-Bécs modernizációs tengely, amely árnyaltabb ké­pet jelent, mint hogy a sze­gény vidék az Alföld és a Du­nántúl összességében a gaz­dag. Ez természetesen hordoz igazságmagvakat, de a Dunán­túlon is vannak olyan vidékek, amelyek majdnem hogy rosz- szabb helyzetben vannak, mint akár Szabolcs-Szatmár me­gye. És van különösen a keleti piacok leválásával egyértel­műen elzárttá vált szabolcsi rész az iparszerkezet-váltásból adódó problémákkal küszködő Borsoddal, ahol nem sikerült a rendszerváltás és a gazdasági átalakulás során a magánosí­tás. Itt a korábban kialakult iparok állami támogatást igé­nyelnének, viszont ennek a forrásrendszere nincs meg. Törvényalkotás — Ehhez törvényt kell alkotni a területfejlesztésről és terület- rendezésről, az esély kiegyen­lítő folyamatokat törvényi, parlamenti és közösségi kont­roll alá kell helyezni, mert a területfejlesztés nem lehet Magyarországon sem az osz­togatás, sem az állandó és fo­lyamatos segélykérés érzelmi indulatrendszere. Ezért öröm, hogy egy évig tartó előzetes vita, egyeztetés után elfogadta a kormány a területfejlesztés­ről és rendezésről szóló tör­vényt és sürgősséggel a parla­ment elé terjeszti. O Tudjuk, hogy az Európai Unióban milyen típusú pénza­lapok és segélyalapok van­nak? — Az Európai Unió pénz­ügyi eszközrendszerének a hatvan százalékát mezőgazda- sági támogatásra fordítják. A maradék negyven százalékból viszont harminc százalék kife­jezetten regionális, területi fel­zárkóztatási programokat fi­nanszírozó fejlesztési eszköz- rendszer. Magyarul a fejlesz­tési pénzek harminc százaléka kifejezetten az Európai Unió átlagától leszakadó térségek felzárkóztatását finanszírozó pénz, amelyet azonban nagyon kemény feltételekkel lehet csak elnyerni. Fontos tudniva­ló, hogy ország nem pályáz­hat, viszont pályázhat megye és több megye is. A törvény­nek viszont rögzítenie kell egy alanyi területfejlesztési közép­szintet ami lehet a megye és lehet a régió. Ezt rögzíti a tör­vény a megyei fejlesztési taná­csok formájában. O Az a furcsa helyzet van, hogy Magyarországon területi rendezési tervet ma legitim módon nem fogadhat el senki, csak településfejlesztési ren­dezési tervet. Ezt az önkor­mányzat fogadja el. De ki fo­gad el egy általánosabb ren­dezési tervet, mondjuk egy ré­gióra? — Erre eddig nem volt szükség nálunk. Márpedig ha pályázunk az Európai Unió­hoz, ő kéri: hol fogunk fejlesz­teni ezekből a pénzeszközök­ből. Ezért rendkívüli fontossá­gú, hogy a törvény kimondja: a terület rendezési tervét a me­gyei közgyűlés fogadja el a megyei jogú várossal össze- hangban. O Mennyi lesz a forrásrend­szer ebben a területfejlesztési törvényben? — Az egyik forrásrendszer az lehet, hogy az Országos Te­rületfejlesztési Alapot decent­ralizálni fogjuk legalább 60-70 százalékos arányban. Ez azt jelenti, hogy a felállí­tandó megyei fejlesztési taná­csok szabadon dönthetnek ezekről a pénzeszközökről, nem a kormány és nem Buda­pest fogja eldönteni, hogy mi­re fordítják ezeket a pénzeket. A kitétel ugyanannyi lesz, mint az Európai Unióban: csak programozottan költhetik el ezt a pénzt. Lehetőségek O Hogyan tudnak majd a kis térségek, a kis önkormányza­tok ehhez a pénzhez hozzájut­ni? — A dolog lényege, hogy programokat fogadhat el a me­gyei fejlesztési tanács, ezért a kistérségek és az önkormány­zatok között is az dönt: ki mi­lyen életképes programot tud letenni az asztalra. Tény, hogy a programok elkészítéséhez önmagában is forrásokra van szükség. Hogy a versenyhát­rány kompenzálható legyen, pályázhatnak majd az Orszá­gos Területfejlesztési Alap­hoz, hogy ezeket a programo­kat elkészíthessék. — A területfejlesztési alap saját erőként felhasználható lesz majd. Most ott tartunk, hogy az idei költségvetési esz­tendőben mintegy ötmilliárd forintos területfejlesztési alap­pal számolunk, ezenkívül van még egy ötmilliárd forintos alap a költségvetésben, az úgynevezett területfejlesztési tanácsok felállításához. Ez azt jelenti, hogy ha elfogadja a parlament a területfejlesztési törvényt és a költségvetést, az Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gye számára egymilliárd fo­rintos fejlesztési pluszforrás lehetőségét adja meg. Nem azt mondom, hogy ez kielégítő, de ez nem adomány, hanem jog­szerűen járó, törvényből adó­dó garanciális juttatás, amire számolni lehet. És ahogy nő a gazdaság mozgástere, ez az összeg azzal arányosan növel­hető. Összességében: olyan törvényt terjesztettünk a parla­ment elé, amelyik hosszú tá- vúan és jogszerűen alanyi jo­gon ad lehetőséget az elmara­dott régióknak arra, hogy kor­szerű módon, az Európai Uni­óban meglévő szabályok alap­ján élni tudjanak saját szellemi lehetőségeikkel. Mert itt ugyanolyan állampolgárok él­nek mint bárhol máshol, s jog­gal kérhetik azt a támogatást, amelyek biztosíthatják a saját létfeltételeiket. Ne köszönd, madár! D idergő feketerigó gubbaszt a hajnali ködlésben; rezzenés­telenül bámul a semmibe, meg sem próbálva követni a lassú léptű őszi sompolygás sunyi­ságait. Csőröcskéjét mereven tartja a szürkeségbe, me­ditációjának nyugalmát nem háboríthatják a japán­akác foszlásnak sárgult levél- köt egei között fel-felkapó szelek. Nyíregyháza, Örökösföld, lakótelep. Csönd lebeg szerte a tájon; mocorgások, villa­nások. rebbenések sehol, mintha pincébe hulltak volna végérvényesen a parázs-nyár örömei. Lehetett bennük ré­sze madarunknak; biztosan talált magának párt a nagy nászi kínálkozásban, fészket rakott, tojást költött, melen­gette pihepelyhes fiókáit. Boldog volt, amíg a hullámzó füvekkel, virágokkal teljes jú­niusjúlius harmóniái ölelték évszaknyi beteljesedését min­dannak, ami a létből neki ki­szabat ott. Most: sivár beton­tornyok, kopaszodó fák, oda­tartok, kiköltözöttek, elha­gyott odú itt is, ott is. A ma­radék szorongásai. Ahogy óvatos léptekkel el­megyek a gombszemű „tol­las" őrhelye mellett, picit rándul a gyászsötét szomorú­ságcsomó, s valami sivításfé- le szüremlik — előbb halkan, majd önmagát gerjesztve erősebben — az ágbogak szövevényéből. A dalnak e sajátos imitáci­ója a pusztulásra szórja hangnyalábjait. Am fokról- fokra tisztul, fényesedeik az ív... Mikéntha — billennek át hirtelen gondolataim a múlt szitanyomataira — a Szajna hidjai alatt megszorult káni­kulai meleg emelné az ég felé a kottázatlan improvizá­ciót. —- Istenem — morzsolga- tom befelé a töprengés sza­vait —, talán megköszön va­lamit az ártatlan fürgeszár­nyú. Füttynek szánalmas, éneknek szegényes, mégis hálaadás a szépségért, a ka­pott és adott önzetlen szeré­téiért, a szerelem szabadító küzdelmeiért. Itt akár végét vethetnénk a történetnek, mert ennyi kava­rog benne, nincs tovább mi­ért rakni egymás fölé az em­lékidézés téglácskáit. De egy távoli dimenzió, amit a p an­dák varázslatos, sejtelmes, lényegüktől elidegeníthetet­len folyamának névkimondá­sa nyitott, belémkapaszkodik, nyugtot nem enged, löki egy­más után a tudat mélyrétege­iből a fékezhetetlenségeket. Igen, a nyár hidjai — mint a madárka hangosuló idézet­tirádája — igen, azok a távo­li acél-, kő-, fa-, betonmonst­rumok... Micsoda júliusom volt, aztán hogy döbbent rám az augusztus, hogy a végén kiforrjon belőlem a boldog­ság utolsó habja is — egy versben átszendergett álom vetülete, amiért — kedves — elrebegted félénk köszönö- mödet. Miért? — kérdezem önsa­nyargató következetességgel — miért, miért? Hisz nekem még soha, senki, semmiért... Nagy, imádságos ráfogáso- kért, kisszerű sziporkáimért, beálarcozott mondataimért, iránytalan akarásaimért — sohasem adott vissza a ka­pottból falatnyit, soha... — Ne köszönd, madár — tolul bennem a tilalom, már- már odakiáltom: hagyd el a trillát, készülj a télre, a cson- tigható hidegekre, az okos megfontoltság, a kiszámított célratörés bigott szorgalma- tosságával. Mert: belepusz­tulsz az énekedbe... A rigócska, mintha megér- zett volna valamit a zavaro­dottság felpörgő kerekei kö­zött őrlődő szándékaimból, följebb szökkent egy ágnyit, azután — elnémult. Z úgni kezdett körülöt­tünk az októberifogyat- kozottság; sors-szilán­kok villódzása indult — im­már kiüresítve kárpótlásért könyörgésünk nyár-liturgiá­ját az utolsó fohászok áldása­iból. Csupán ennyi történt, semmi több. Enni és etetni Galambos Béla M iként azt magunk is tapasztalhatjuk a XX. század utolsó évtizedében a végletekig sarkított helyzetekfelé halad a világ. Tudom, táplálkozás dolgában egy etiópiaival még összevetni is morbid öt­let honi helyzetünket, de tény, hogy az egyre inkább terebélyesedő szegénység­gel, s az ellenpóluson mind jobban szembeötlő gazdag­sággal teljes szinkronban nálunk is egyre ellentmon­dásosabb képet mutat a kü­lönböző társadalmi csopor­tok élelmezése. Az Élelmezés Világnapjá­nak hetében az előbbi gon­dolatok után szinte önma­gától adódik a kérdés: ha nálunk ilyen tendenciák vannak — polarizálódás a libamáj és a csirkenyak kö­zött, összességében pedig visszaesés az egy főre eső élelmiszerfogyasztásunk­ban —> mi lehet a helyzet a világban? Nos, a világ még kontrasztosabb képet mu­tat. Míg fejlettebb felén mindenütt hatékony fogyó­kúrás módszereket és táplá­ló állateledeleket reklámoz­nak, addig földünk más ré­szein milliók halnak éhen. Ebből kifolyólag az orvos- tudománynak egyszerre fel­adata a helytelen-, vagy túl- tápláltságból eredő beteg­ségek megelőzése és az éhínséggel küzdő milliók helyzetének orvoslása. Az élelmezésügyi világszerve­zet is kettős kihívással néz szembe: meg kellene szün­tetni az afrikai éhségöveze­teket, másrészt megoldani a rohamosan növekvő népes­ség élelmiszer-ellátását. Ma földünkön közel 1 milli­árd az éhező ember és az alultáplált gyermek. 1,3 milliárdan szegénységük miatt étkeznek elégtelenül. 2030-ra 9,3 milliárd embert kellene élelmezni, a mai 5,7 milliárddal szemben. Úgy gondolom, ezeknek a tényeknek és kilátásoknak ismeretében kellene végle­gesen döntenie illetékesek­nek, amikor időről-időre fölvetődik a technokrata kérdés: szükség van-e a kedvezőtlen adottságú ter­mőhelyeken, így a me­gyénkben megtermelt élel­miszerre, vele a kialakult termelési kultúra fenntartá­sára. A válasz nem lehet kétséges. Alom Ferter János rajza Összekacsintanak OW««CWM««»»»»3WWWM«W»«0»®WWWW}®«9««»;»X Szőke Judit M egdöbbenéssel hal­lom, hogy az egyik országos munka­ügyi tanácskozáson elhang­zott, hogy nincs értelme a to­vábbiakban Szabolcsra egy fillért sem költeni, legfeljebb új mutatókat, kritériumokat, küszöbértékeket kellene ki­dolgozni, hogy hely jusson számunkra a grafikonok al­só szélén. En pedig már kezdtem azt hinni hogy talán kinőttünk ezen a divatjamúlt pfújolásból. Am úgy látszik, hiábavaló sokak véres-verí- tékes erőfeszítése, néhányak missziója, az az egy-egy lob­biakció csak pillanatnyi eredményeket hoz, az előíté­letek, s vele a gáncsok újra­termelődnek. A dünnyögésembe be-be­furakodnak egyéb gondola­tok is, az egyik az: lehet, hogy mi sem követtünk el mindent? Ami alatt azokat értem, akiknek van poszt­juk, hatáskörük a helyzet megváltoztatásához. Az ap­ró lépések egyike a politikai magatartás, a döntéshozók felelőssége — nagyban és kicsiben . Amikor végre cso­rog ide pénz innen-onnan, akkor, aki megszerezte, az esetek többségében rosszul sáfárkodik vele, előfordul, hogy egyéni- és kiscsoport­célokat kezd el szolgálni. Ha ugyanis pénzből kevés van, ez az általános tapasz­talat, elosztása a korrupció melegágya. Nem szeretnék senki becsületébe gázolni, de engem annyira bánt, hát muszáj kimondanom: túl­zásnak tartom az összeka- csintásokat, az egy főre jutó falazást. Ha, teszem azt, én ma elnézem neked az a kis luxuskiadást, a parányi túl­költést, akkor te holnap sze­met hunysz az én minidisz- nóságom fölött. S vége- hossza nincs. A lényeg, hogy mi — szinte teljesen mindegy, ki melyik oldalon áll — jól ellegyünk ma­gunknak erre az időre a ha­talom hátán. Szétosztjuk a pozíciókat, néha vitázunk, hajba kapunk, de jól van minden, ahogy van. Hogy máshol sincs másképp? Le­het, de itt nagyobb a nyo­morúság. Idealista vagyok, naív és moralizáló? Elképzelhető. De azt biztosan tudom: raj­tam kívül mások is unják már, hogy nekünk bezzeg mindig ujjfehéredésig kell nyomni egy lakótelepi ház kaputelefonjának gombját, ha fel akarjuk hívni Toki­ót...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents