Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-20 / 248. szám
1995. október 20., péntek HATTER Egy kézbe kerül a gimnázium E tanévtől közgazdasági szakkal bővültek • Szükség van a kollégiumra Kállai János Tiszalök (KM) — Az önkormányzati rendszer formálódásának hajnalán szinte versengtek a kisvárosok, nagyközségek egy-egy rangot adó középiskola tulajdonlásáért, fenntartásáért. Volt ebben a jó szándékú presztízsteremtés vágyán kívül bizony némi, félreértelmezett lokálpatriotizmus. A kettő keverékéből aztán, idővel, kitüremkedtek a gondok: a törekvések tisztaságára rátelepedett a pénztelenség terhe. A tiszalöki Teleki Blanka Gimnázium (idéntől már a „szakközépiskola” titulus is szerepel a cégéren) 1990 óta kettős kötésben élte napjait: megyei fenntartású intézmény volt, tulajdonjoga viszont a várost illette meg. Idén, július utolsó napjaiban született egy önkormányzati határozat, miszerint a lökiek lemondanak immár a tulajdonlással járó „örömökről”, cakk-pakk átadják az intézményt a megyei önkormányzatnak — bár bizonyos feltételek kikötésével. — Az első kitétel — tájékoztat Vajda Lászlóné igazgató —, hogy a megye vállalja át az új tornatermünkön még rajta levő hitel törlesztését. Lesz megállapodás A második, szerintem majdnem fontosabb, pedig: az iskolánk — a „tulaj"-váltástól függetlenül — továbbra is középfokú intézményként működjön. Ehhez jön még a felújí- tásssal. karbantartással összefüggő folyamatos teendők megyei ellátása. 3 Kinek éri ez meg? Van már megállapodás? — Megállapodás a város és a megye között? Nos, tudomáA közgazdaságisok művészeti ismereteket is tanulnak Harasztosi Pál felvétele som szerint a vagyonátvétel „átvállalása” szeptember 22- én megtörtént, a megállapodás folyamatban van. Vagyis: még nincs pont az i-n. Nekünk, úgy gondolom, jobb lesz a megyei önkormányzathoz tartozni. Ha egy kézben lesz fenntartói és tulajdonosi szempontból a gimnázium, egyszerűsödhet a működtetés menete. Nem arra célzok, hogy a város rossz gazdája lett volna a Telekinek. Nem. Köszönet illeti az önkormányzatot az erőfeszítéseiért, de a pénztelenség nagy úr. A város anyagi kereteinek a korlátái beszűkítik a továbblépésünk lehetőségeit. Tudom, a helybeliek közül többen féltették a gimnáziumot attól, hogy teljes egészében a megyéhez kerüljön. Az aggodalmak, azt hiszem szűnőben vannak... 3 Továbblépést említett. Hol tartanak jelenleg, merre keresi az iskola a fejlődés útját? — Kétségtelen: ún. kisgim- názium vagyunk. Száznyolcvan diák, nyolc tanulócsoport, viszonylag alacsony osztálylétszámok. E tanévtől szakközépiskolai profillal bővültünk. Számítástechnikai közgazda- sági képzést folytatunk — egy osztályban, huszonhárom tanulóval. Követő iskolaként vettük át az egri Neumann János Szakközépiskola programját. Ez ötéves formáció. A tanulmányi idő ötödik esztendejében a tanulóink informatikus képzésben részesülnek. 3 A hagyományos gimnáziumi osztályokat valamilyen módon érinti-e profilbővítés? — Általános tantervű gimnáziumi első osztályunk most is van; a jövőben szintén szándékozunk indítani. A profilbővítés ezt a területet közvetlenül nem érinti. Persze, az igaz: a számítógépkezelői gimnáziumi gyakorlati fakultációt — az érvényes jogszabály értelmében — kifuttatjuk. A kisgimnázium Továbbra is választhatják, tanulhatják ezt a stúdiumot a gimnazistáink, de záróvizsgát nem tehetnek belőle. Merthogy az Országos Képzési Jegyzék (OKJ) a legegyszerűbb számítástechnikai alapismereteket adó szaktanfolyam időtartamát több mint 500 órában határozza meg. szemben a mi, eddigi 310 órás keretünkkel. Amit én, személy szerint ebben kissé különösnek tartok: egy bt. vagy egy kft., ahol talán egyetlen tanári végzettségű ember sem oktat — papírt adhat, ha történetesen — jó pénzért — mondjuk egy hatszáz órás kurzust szervez. 3 Kisgimnázium -— így jellemezte az intézményét. Mennyire vonzó most, napjainkban a löki gimnázium? Van-e jövője? —— Ha nem lenne jövőképünk, bele sem vágtunk volna a profilbővítésbe. Aztán: azért az utóbbi néhány évben sokat javultak a feltételeink; az új tornatermi épületrész, a bővítményeivel együtt csak egy szelete a működést jobbító beruházásoknak. Sajnos, a kollégiumunk nem sokat változott. Két épületben tudjuk elhelyezni az ötven bentlakót. Zsúfolt kollégium A két objektum közül az egyik alig felel meg az elvárásoknak, mellesleg igen leromlott állapotban van. A hálótermek zsúfoltak, a kastélyépület, melyben szintén gyerekek laknak, a diszfunkciós szerepkör mintapéldája lehet. De kell a kollégium, mert távolabbi településekről is jelentkeznek hozzánk. 3 Mint igazgató: hogyan tudja kezelni ennek a volumenében kicsi, gondjait tekintve „nagy” iskolának az ügyesbajos dolgait? — Egy ciklust töltöttem az igazgatói székben. Jövőre újra meg kell pályáznom a posztot, ha maradni akarok. Most úgy érzem: van bennem erő, hogy tovább vigyem a vonalat. Sokat tanultam — jogi, közgazdasági értelemben —, amióta elsőszámú vezető vagyok. Összeszokott, jó tantestülettel dolgozhatok. Az iskola tizennégy alkalmazottja itt nőtt fel, e falak között, itt tanult mint középiskolás. Az alma mater „tartalmát” szerintem az ilyenfajta kötődések adják.-» j em hiszem, hogy vala- l\l ha is lett volna egy tíír- 1 V hető töltőtollam. Pedig mindig szerettem volna, komoly tisztességes tollakat. Még inkább olyan torpedó- nagyságúakat. Meg aztán amik átváltanak különféle színekre. De hát ezek valahogy elkerültek. Vagy pedig egyszerűen nem maradtak meg mellettem. Ha véletlenül akadt egy úgynevezett „jobb darab”, az is rövidesen eltűnt. Valósággal elhagyott. Hiába, nem érezték magukat otthon a cetlik között. Apró kis cetlik: az írás mezőnye. Vagy egy levél tisztán hagyott oldala. De a szöveg közé is betörtek az én kusza, egymásba csúszó soraim. Még jobb a távirat. Ott mindig annyi üres hely akad. Csakhogy a komoly tollak utálták az ilyesmit. Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak. Ezek vettek körül — már amikor először kiraktam a cetliket. Borotvapengék meg kapszlik. A régi pengékkel hosszan faragtam a ceruzát. Szinte teljesen elfaragtam. Közben a cetlikre meredtem. Vártam, hogy majd csak történik valami. Jelt kapok valahonnan, hogy mégse kell elkezdeni. Megjön a felmentés. Nem jött a felmentés. A kezdés megszokhatatlan pillanata. Gyomorgörcs és hidegrázás. Hogy soha nem Asztalsarok tudom elkezdeni, és nincs is mit elkezdeni. És mindez reggel. Igen, reggel még tudtam magam fegyelmezni. A ceruzahegyezés mindenesetre hozzátartozott a reggelekhez. Meg a kapszlik. A régi ceruzakapszlikat mindig kiraktam az asztalra. Milyen asztalra? íróasztalnak aligha lehetne nevezni. Hatalmas, kerek asztal, akárcsak valami tó. Szüleim valahol a másik parton reggeliztek, ebédeltek. Főleg veszekedtek. Rémületes veszekedések úsztak az asztal fölött. Nem lehet tudni, hogy mikor robbantak ki. Talán egy régi-régi reggelen, amikor én még nem is éltem. Megtörtént, hogy apám falhoz vágta a tányért, és elrohant. Vagy anyám szaladt ki, ajtócsapkodások között. Aztán egyszerre csönd lett. Apám és anyám végképp eltűntek az asztal mellől. Magamra maradtam a cetlikkel. Fél óra, egy óra... akkor fölugrottam az asztaltól. Körözni kezdtem. A cetlik fölé hajoltam. Áthúztam valamit, beírtam valamitv Kimentem borotválkozni. Úgy vágtattam vissza szappanhabos képpel, hogy megint beszúrjak egy szót. Aztán átrohantam egy másik asztalhoz. A város túlsó végén egy presszó elhagyott, emeleti része. Az utolsó előtti asztal az ablak mellett. Itt kiraktam a cetliket. Megint elkezdtem azt a furcsa műveletet, ami egyáltalán nem hasonlított íráshoz. Inkább mintha idegbeteg vonalakat húzogatnék. Bejegyzések, betoldások, áthúzások — az egész valami olyan áthatolhatatlan masszában! — És ezt el tudja valaki olvasni? — hajolt fölém a presszós kisasszony. — Egyáltalán, el tudja ezt valaki olvasni? Valamit feleltem, és akkor megindult a beszélgetés. A kisasszony mondta, mondta a magáét. A férjéről, a férje szüleiről, akikkel együtt laknak, és akiktől soha nem is tudnak megszabadulni. Bólogattam, vállat vontam — közben leírtam egy fél sort. A kisasszony eltűnt, de csak azért, hogy egy másik röppenjen oda. — Tudja, mostanában egy szobrász jár ide, olyan penészpofa! Beszámolt a szobrászról, a presszó vendégeiről. Bólogattam és írtam. Jöttek-men- tek a tálcák, én meg belesüllyedtem a kéziratba. — Figyelsz te valamire? — kérdezte egyszer a lány. — Figyelsz te egyáltalán valakire? Mit mondhattam volna? — A cetlik! Hogy mindig csak ezek a hányadék cetlik! Ez még azért szinte elviselhető. Hiszen ilyenkor még jönnek-mennek körülöttem, hangokat hallok. De amikor a szekrény mélyéből előszedem az írógépet, és kirakom az asztalra! Akkor aztán csakugyan magamra maradok. Nem mehetek el sehova. A tálcák nem röpködnek körülöttem. A lányok eltűntek. Ilyenkor érzem, milyen sivatag unalom mindaz, amit írtam. Csak kihagyni, kihagyni! Valahogy úgy dolgozom, mint a film vágója a vágószobában. Kidobni, kivágni minden felesleges részletet! Semmi locsogás! Valami olyan düh fogott el... Úgy érzem, széttépem, megeszem ezeket a cetliket. Az biztos, hogy nem sok marad belőlük, mire véget ér a gépelés. Aztán csönd... a kifulladás csöndje. A gép még egy darabig ott áll az asztalon. Körülötte a szétszórt kéziratok. Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak és egy mogorva írógép. Ezek vesznek körül. (Mándy Iván Kossuth-díjas írót, aki életének 77. évében, október 6-án hunyt el, ma 11 órakor temetik Budapesten, a Kerepesi temetőben. — A szerk.) Bilincs Cservenyák Katalin •yk end a lelke mindenig nek — így a közmon- A. V dás, és legalább ezt az egyet nem ártana már komolyan venni. A közelmúltban Nyíregyházán vendégeskedő leideni polgármestertől csaknem szájtátva hallottam: ott aztán nincs pardon, ha valaki tilosban parkol, tíz percen belül úgy elszállítják a kocsiját, mint a sicc, s már készítheti is a bugyellárist, ha ki akarja váltani. Nem hatódnak meg attól sem, ha történetesen külföldi az illető. A KRESZ-táb- lák a világ minden nyelvén érthetőek. Nincs egyezkedés, nincs fellebbezés. Az önkormányzat szerint, egy rendeletet nemcsak megalkotni kell, hanem betartatni is. Ettől lesz tekintélye a testületnek és — ha jó — a rendeletnek, s szolgálja a tisztességes, többségben lévő városlakók érdekeit. Elgondolkodtató és megfontolandó ez az álláspont, már csak azért is, mert a megyeszékhelyen éppen elég gondot okoznak azok, akik ingyen terpeszkednek járgányaikkal a fizetőparkolókban, míg a bérletes, vagy jegyes „ utas” nem talál magának helyet. Évek óta napirenden szerepel, hogy tenni kell ez ellen valamit, hiszen a város esik el bevételtől emiatt. Egy nemrég elvégzett közvéleménykutatás szerint az autósok több mint fele egyetért azzal, hogy a notórius bliccelőket kerékbilinccsel próbálják végre rávenni a fizetésre. Egyrészt, mert nagyon jól tudják: a kieső bevételt majd a fizetőknek kell pótolniuk azzal, hogy emelkednek a parkolási díjak. Másrészt: ha a mulasztóval szemben nem alkalmaznak szankciókat, akkor nincs is tétje a dolognak. Következmény: romlik a fizetési morál. Évek óta mégis elbukik a kerékbilincs ügye. Nem vitatja senki, lehet, hogy személyiségi jogait sérti a notórius bliccelőnek, ha rövid időre mozgásképtelenné válik az autója, emiatt elkésik a munkából vagy az üzleti tárgyalásról. De nem ártana egyszer elgondolkodni azon is: nem sérül-e nap mint nap a tisztességesen, becsületesen fizetők önérzete a potyázok miatt! Szerszámosláda Ferter János rajza Engedély nélkül Orémus Kálmán A megyét járva, a környezeti állapotokat kutatva mostanában érdekes jelenségre figyeltem fel. Többször is előfordult, hogy amikor valamelyik település vezetőitől afelől érdeklődtem, van-e itt helyben szeméttelep, megpróbáltak kitérő választ adni, vagy azt mondták, van, persze, hogy van, de jobb nem írni róla. Kiderült aztán, hogy ennek a „zárkózottságnak” nagyon egyszerű a magyarázata, a telep ugyan üzemel, de a szükséges engedélyek nélkül. Előbb magam is felháborodtam, aztán kénytelen voltam belátni, hogy az adott önkormányzatokra a pénztelenség kényszeríti rá ezt a nem éppen legális helyzetet. Az engedélyek beszerzése ugyanis korántsem csupán a szándékon, az elhatározáson múlik. Az egyik településen részben pályázati támogatásokból fogtak neki a telep létrehozásához. Közben az árak emelkedtek, a pénz elfogyott, s nem tudták befejezni, így viszont senki sem ad engedélyt az üzemeltetéshez. A másik falu az „ősöktől” örökölte a telepet, mely teljesen spontán jött létre, ki tudja hány évtizeddel ezelőtt. Ahhoz, hogy ez megfeleljen a szigorú előírásoknak a legszerényebb számítások szerint is vagy tízmillió forint kellene. Pénz pedig nincs. Persze, számon lehet kérni a rendeletek betartását. Talán a törvény még arra is módot ad, hogy megbírságolják az illetékes önkormányzatokat, sőt esetleg be is zárhatnák ezeket a szeméttelepeket. Am úgy vélem, ez az az eset, amikor a törvény szigora több kárt okoz mint hasznot. Ettől ugyanis az önkormányzatnak még nem lesz több pénze, a szemét meg nem vesz tudomást a gazdasági nehézségekről, rendületlenül termelődik tovább. Félő, hogy ha bezárják a telepeket, akkor az emberek majd szerte a határban helyezik ki a hulladékot, mert valahová tenni csak kell. Ennél már mégis jobb, ha egy helyre viszik, még akkor is, ha ez nem teljesen legális.
