Kelet-Magyarország, 1995. október (52. évfolyam, 232-256. szám)
1995-10-14 / 243. szám
1995■ OKTÓBER 14., SZOMBAT 13 Az alkotó arca a tömegben A Bronzháromszög kiállítása a Nyíregyházi Városi Galériában A bontakozó nemzetközi kapcsolatokról, kulturális értékcserékről, népek szellemi közeledéséről csak pozitívan szabad írni. Fokozott a megfontoltság, ha közeli szomszédokról van szó, akikkel mindennap találkozunk és az egymás között elhangzó jó szó mindennél fontosabb. Méltányolni kell a három alkotótelep, az uherské hradiste-i (Csehország), a körmöc- bányai (Szlovákia) és a nyíregyháza-sóstói munkatársai igen nagy szervezési, sőt fizikai munkáját, amíg a kezdeti Körmöc- bánya-Sóstó kapcsolatot háromoldalúvá bővítették. Csak aki próbálkozott már hasonlóval, az értheti meg mit jelent kiválogatni, szállítani, kiállítani ötszáznegyvenöt érmét és kisplasztikát. Egyet kell értenünk a szép kiállítású katalógus kritikusaival, Luba Belohradská- val, Nadezda Senovával, Prókai Gáborral és Jaroslav Pelikánnal, akik rövid értékeléseikben a művésztelepek létének fontosságát, és a telepek közötti kapcsolattartás termékenyítő hatását emelik ki, és kevesebbet foglalkoznak a szakmai értékeléssel. Kétségtelen, hogy a művésztelepekre szükség van. Prókai Gábor említi: az életművekben és a kiállításokon egyre gyakrabban a Sóstón készített érmek, kisplasztikák jelentek meg. Az innen vitt élmények és tapasztalatok inspiráló hatásúak voltak bolgár, orosz bronz öntőműhelyek létrehozásában. A németországi Iserlohnban, a csehországi Uherské-Hradisteben működő művésztelepek működésében. A telepeken résztvevő alkotók sokféle színvonalat, művészeti hátteret reprezentálnak. Együtt munkálkodásuk segíti az önértékelés nehéz folyamatát, segíti az egyéni értékrend kialakulását. Hiszen a bronz minden csínját-bínját ismerő művész, aki a nagy elődök módjára szinte meg tudja mondani hova nem folyik izzó anyag a formába, ha rossz volt az előkészítés, nem lepődik meg a samottosf 'ipszből lassan kibomló szobor izgalmas átványán, nem áll meg fémrevék, tarajok játékának sokféleségénél, s csak akkor használja őket, ha a kompozíció megkívánja. A viaszveszejtéses technika lehetővé teszi egészen bonyolult lombkoronák, organikus szövevények megformázását is, de egyben csapdát is rejt, ha a művészen túlnő a blikfang. Ezek a művésztelepek, különösen a na- gyobbmúltú sóstói, hatalmas anyagával elgondolkodásra kell hogy késztessen minden szobrászt, aki itt munkához lát. Ta> Győrfi Sándor: Apám emléke II. Ián a bővülés a csehországi és szlovákiai tapasztalatokkal, megerősíti azt a sejtést, hogy nagyon ritkán akad új dolog a nap alatt. A szobrászi gondolat megelőzi a kezet, s ha ez az eltökélt belső látás hiányzik, nem tudja pótolni az anyag bármily virtuóz játéka sem. A fent említetteket nem volna szerencsés konkretizálni, hiszen a kiállítás most inkább ünnep mint megmérettetés. De az öröm hangjai mellett meg kell említeni, már csak a jövő érdekében is: szükség volna mindhárom alkotótelepen az önkritikusabb, kritikusabb szemléletre. Nagy szavakkal: az örökkévalóságnak szánt művek bői az idő lassan eltünteti a létrehozás re- velatív körülményeit, a nem önmagából fakadó pozitívumokat, és az utókor (már talán száz év múlva is) egy bizonyos itáliai sótartóval fogja összehasonlítani a műveket, és sok esetben a nehéz bronz könnyűnek találtatik majd. Éppen ezért volna szerencsés egy, a régiótól távoli, független zsűri meghívása (mondjuk a Fidem nem e tájra való tagjaiból), amely testület, ha nem is kizárólagos érvénnyel, de messziről jött elfogulatlan, friss szemmel látva mondana ítéletet a fölhalmozott anyagról. Azt hiszem ez elsősorban a közönség érdeke, amely közönség a tulajdonképpeni mecénás, nálunk is, Szlovákiában és Csehországban is. De a megmérettetési lehetőség a szobrász számára is fontos. A szakmai hierarchia, egy belterjes közegben, csak lassan rendeződik el a valódi értékek szerint. Talán így megkérdőjeleződnének a barkácsolt anyagtársítások, a deja vu érzésének előfordulása ritkulva, és a mívesség újra elfoglalhatná az őt megillető helyet. Az erőfeszítések ismételt méltánylása mellett szólni kell a kiállítás rendezésének néhány szinte magától előjövő kérdéséről. Hogyan lehet bemutatni egy ilyen, minden tekintetben heterogén anyagot. Hol marad az alkotó arca a tömegben? Lehet- e súlyozni, minőség szerint? Meg tudja-e különböztetni a látogató a művésztelepek alkotásait? Egyáltalán meg lehet-e, mikor oly sokszori jelenség, hogy egy művész több helyen dolgozott, befogadható-e több mint száz alkotó egyéniségének, erejének, tudásának, tehetségének, egymással rivalizáló ilyen mennyiségű terméke? A kérdésekre a legtöbb esetben csak egy mosoly és a széttárt karok válaszolnak. Annak örüljünk, ami van. Még van. És talán azok a karok és kezek egymásba kapcsolódnak még sokáig, lesz bronz- művesség Közép-Európában, gonddal formált műtárgyakat világra segítve, olyanokat, mint az egykor a görögök tripuszai, a háromlábú bronz, borvegyítő edényei voltak. Snejsena Simeonova (bolgár): Hanyatló Sipos Béla illusztrációja déglő elvitt a messzi múltba. Itt folytak le a főispáni beiktatások. Kállay András installációjánál egy hétig muzsikált Benczi Gyula. Itt történtek a követválasztások. Be- niczky Miksa itt buktatta meg ellenjelöltjeit. Itt győzedelmeskedett Kossuth Lajos zászlaja, Irányi Dániel, a turini remete helytartója, itt nevezte ki város követének Mes- kó Lászlót. A tirpákok oly hű fiai voltak a függetlenségi eszmének, mint Rákóczi szabadságharcának a felvidéki tótok. Minden követválasztás egy-egy erőpróba volt, amikor a nyíri föld lakossága törhetetlen hűségét újból bebizonyította a negyvenA nyolcas eszmékhez. Ferlicska Kálmán népszerűsége kellett ahhoz, hogy Nyíregyházán követ lehessen a kormány jelöltje. Ezekben az időkben már eltünedezőben volt a régi élet. Benczi mind ritkábban muzsikált. Kállay Sarolta, a vármegye legszebb lánya, férjhez ment. Ezeregyéj meséjéből való Szopkó Olga, asszony lett. Falura költözött Koczogh Piroska, Virág Irma menyecske lett, a város szépe, Sternné visszavonult a főtrafikból. A Kállai utcán ritkábban hangzott fel az éji zene, az álmatag Zinnerné, a szép Kiár lányok ablaka alatt. A Bleuer kisasszonyok is menyasszonyok lettek. A Sesztay lányok gyűrűt váltottak, Jósa András bátyánk, Szabolcs vármegye legkiválóbb szülötte, családi tennivalók híján, bevonult múzeumába, honfoglalás korabeli ócska sarkantyúk közé. A Selyem utcától a Sasig hallgat a muzsika. Elek Miska ezredes, Bogár Lajos (a legszebb pepita nadrágjában), a nóbel Kertész Bertalan, Bodnár Pista és a vármegye első gavallérja, Péchy Gyula, valamint a tenorista hangú Böszörményi Kornél, a város első gavallérjai ideálok nélkül maradnak. A Kacsari bandája, az öreg Jóba, a Nyírvidék egykori kiadója szemrehányásokat tesz Inczédy Lajos szerkesztő úrnak a rövid báli névsorok miatt. Elkomolyodik az egész város, már csak az öreg Baruch doktor képviseli a jókedvű ifjúságot, egyet-kettőt kiált a Hársfában Hurai László ügyvéd úr. Kálnay László százesztendős anekdotákat mesél, Ferenczi Józsi csendesen zongorázik, a Betyár-kávéházat bezárják, elhalkul a város, csendes, komoly emberek váltják fel a régi romantikus lovagokat, három- emeletes palotákat építenek a kis viskók helyén, amelyekben szép leány lakott, józan, bölcs, előrelátó emberek mendegélnek a piacon, ahol egykor Mikecz Józsi, az Ébredjünk szerkesztője heccelte a parasztokat. A nagyvilág, a szabadkirályi városok ranglétrájára emelkedik az egykori vadregényes Nyíregyháza. A Sóstói út villái, a vasúti út palotái egy régi indiánus világ dzsungeljén épültek, a gavallérok kilovagoltak a Morgó temetőbe. Körülnézek a városban és maholnap már senkit sem ismerek ifjúkori bolondságaimból. MÚZSA Sárándi József: Reflexiók 1. Kisiklás egy terepfelvételből Topográfia ide-oda életünk megfoghatatlan halként siklik tova. 2. Tollrajz Költők kozott a legjobb tetőfedő tetőfedők között a legjobb költő vagyok. 3. Járulék Már imádkozni sem tudunk, rég elfeledtük az imát, meghalt a magyarban a magyar s az emberben a világ. Erdei-Szabó István: Indulok kalandra bajra Egy arc szívemig világlik ebben a hajnali csöndben fészkelődünk mint tenger a megrabolt tükörben ki hozta ránk ezt az éjszakát hiába kérdem lassan tisztán reménytelenül vergődik a szívem lehalkítom ezt a századot csontom velőm titkát lesi hányszor születünk s halunk meg az áttetsző reggelig ki jön el értünk hozzánk miféle Isten enyhít a kínon várakozom holt vágányra tolt ablaktalan vonatokon Valami készül érzem ez a hitvány tavasz renitens halott virágok bazsalikom-illata, ébressz segíts meg engem napvilág bár sápadtan reszket fényed segíts meg haragoddal Isten hogy kibírjam ezt a lassú évet Kéne már egy tiszta évszak kristálycsönd-fényű tél állok reszkető reménnyel pogány örömök melegénél Lezuhanok a lélek tárnáiba privát fájdalom kerít csatangolok éjszakákon át szívem szakadtáig mészfehér fény vakít újra indulok kalandra bajra a fájdalom penészzöld szakadékain túlra Nagy Tamás illusztrációi
