Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-16 / 219. szám
Mester Attila A Picador SC kiesőre állt. — Meg kell vesztegetni a bikát — csapott az asztalra a fenntartó szerv vezetője —, másképp nem megy. Dos Santos Angelics del Santa Maria kettő, aki holnap arénába lép, nemrég gyógyult ki egy veszélyes tompordöfésből és két halálos szerelemből, tehát nem fog teljes értékű formát mutatni. Azonkívül tegnap a Fel torreádor nevű éjszakai mulatóból látták kitántorogni, vörös posztóval a kezében. — A bikát nem lehet megvesztegetni — szólalt meg a matadorok edzője. — Mariót nem kellett volna elkényeztetni. Mester Attila (1938-1985). Vasárnap immár tíz éve lesz annak, hogy megyénk ígéretes költőjét, publicistáját, lapunk munkatársát gyógyíthatatlan betegség ragadta el. Rá emlékezve közöljük írását. KM-archív felvétel — Maga miért beszél bele? — mordult fel egy grand, aki szintén fenntartó lett volna, de még soha sem adott egy grandot sem. — Maga mindig mindenbe belebeszél. — A bikát akkor sem lehet... — Mindenkit meg lehet, csak nem mindegy, mennyivel. Erre most áldoznunk kell. Az éjlepel alatt osont a „megvásárló” bizottság az aréna melletti istállók felé. A bika már aludt. Felköl- tötték. — Bika úr, arról volna szó, hogy a vasárnapi viadalon... — Ledöföm Santa Mariót — mondta a bika és keresztbe tette a lábát. Úgy ledöföm, mint a pinty. — De kedves Pinty... illetve Bika úr — mondták neki az alázatos sportvezetők, nem lennénk hálátlanok, mondjuk húszezer pesetáig. — Es az erkölcsi érzék — gyújtott rá a bika egy cigarettára — a sport tisztasága hol marad? Ejnye uraim. — Esetleg harmincezerig is elmehetnénk. — Elég! — állt fel a bika. — Akkor hát megegyeztünk. Itt a boríték. — A szófecsérlésből elég! Ha nem hagyják abba a zaklatást, elmegyek labdarúgónak. Azt a sportot még lelkesedésből űzik. Azt még nem fertőzte meg ennyire a pénz. Es most aludni szeretnénk uraim. A küldöttség tanácstalanul ballagott a holdfényes spanyol éjszakában. — Mondtam ugye, hogy nem lehet — jegyezte meg csendben a matadorok edzője. — Szegény Santa Maria — bólogattak a többiek is, és befordultak az utcában, a Fel torreádor felé, ami még nyitva volt. A Picador SC másnap természetesen kiesett a bajnokságból, a matadorok edzőjét leváltották, s a toro-to- tón nem volt azon a héten 13+1-es találat. (1985) Egy tenyérnyi Montmartre Szerzeteseknél tanult, majd tanyasi vándortanító volt a művész Elek Emil felvétele és reprodukciói vészettörténészeket is sikerült becsaliznom. Persze, a klasszikus megoldások sem idegenek tőlem. Volt, aki nem oly rég az utolsó klasszikusnak nevezett a szakmában, megállapítván, hogy a Mosakodó című képem a tiszta valőr festészet mintapéldánya. Lírai kiáltvány az esztétikum mellett. □ Végre nagysikerű tárlattal léptél a közönség elé a nyíregyházi Városi Galériában. Mi történt veled mostanság; mi zajlik körülötted? — így, a hetedik iksz közelében annak örülök elsősorban, hogy tudok dolgozni; no, meg a kiállításom szintén boldogsággal töltött el. Mert kell a kiállítás! Egymás mellett a képek egészen másként hatnak, mint a műterem egyik-másik szegletében. Témáim, hál’ Istennek — vannak; a zene, az irodalom, a mozgásművészetek pedig mint ráerősítők inspirálják a szellememet, táplálják az energiáimat; megtartanak — már amennyire lehet — fiatalnak. □ Vitatkozó, protestáló ember vagy; és hívő művész. De valami egészen más módon, mint sokan vélik. — Hiszek egy istenségben; egy erőben, ami mindent igen tökéletesen megalkotott körülöttünk; nekünk „csak” az együttműködést kellene megtanulnunk a természettel. Mert meg lehet tanulni! □ Ez a létfilozófia nyilvánvalóan megjelenik ars poeticádban is? Mi a véleményed a kortársművészetről? — Nem hiszek abban, hogy a műalkotásnak nem kell kifejeznie semmit; ez butaság. És egy másik fontos dolog: a rútnak semmiféle esztétikai joga nincs! A mocsok, a szenny kiállítási darabbá avanzsáltatása egyfajta perverzitás. Ez előbb-utóbb lecseng, nem kell majd senkinek. Mert az emberben minden romolhat (romlik), csak az erkölcse tisztul-javul, ahogy rátör az öregség. Ha ezt valljuk, akkor az szintén belátható: a gonoszság és a félrevezetés ideje egyszer majd mégis lejár. Ezek végiggondolásához visz engem közel nap mint nap Vivaldi, Corelli zenéje; Francois Villon és Faludy György poézise; az ódon breviáriumom. No, meg a sakk! Ha tehetem, ha van partnerem, sakkozni szoktam; olyan nekem, mintha üdülni mennék. □ Hol szoktál alkotni? Itt, az egyes posta tetőterében? — Láthatod, mindkét állvány a „kezdő állapotban” leledzik. Az egyik még üres, a másikon már vázlatolok. A Bocskay utcai műtermemben pedig a kő- és faszobraim születnek. Meg a nagyméretű vásznaim. Kőbe, fába faragom a figurákat; a festészet mellett sokat szobrászkodom. Vallom: a festőnek egy idő után igenis ezt kell csinálni; minden megmintá- zandót körbe kell járni; mert egy szobornak — álljon bár egy terem sarkába — háta is van; azon egy szemölcs, egy sebhely. A művésznek — ha ad magára — azt is látni kell, és „megcsinálni”, megfaragni, megoldani — mert ez a dolga...Csak ez. (Középső ovális képünkön: A Remény születése.) A nyíregyházi nagyposta negyedik emeletének magasába röpít a felújított lift; átsétálok a függőfolyosón, majd egy vasajtó bevisz a padlástérbe; kissé kaotikus a terep, de egy újabb ajtón át immár a műterembe toppanhatok. A pár hét múlva hetven esztendős Huszár István festőművész, szobrász, grafikus alkotózugainak egyikébe. Egy tenyérnyi Montmartre — ez az első impresszióm, ahogy szétnézek a tégelyek, ecsetek, festőállványok birodalmában; a miliő, az egybehordottságában is szisztémákat felvillantó rendezetlenség, az ötletes tárgyak mint dologi „gégék” vesznek körül. Még szót sem váltottunk, máris otthonosan érzem magamat. Egy sajátos ta- cepao tovább oldja a tisztelet parancsolta visszafogottságomat; ez olvasható a félívnyi kartonon: A magázást kitalálták az ostobák, hígagyúak. Itt törvény — te tegezz! □ Mondj az életrajzodból néhány slág- vortot — szánom rá magam a tegezősdire —■, mert bevallom: nem sok, amit a hét évtizededről tudok! — Diósgyőrben születtem; hetven éve, október 16-án. A gimnáziumot ott kezdtem el, de a két utolsó osztályt már a nyíregyházi kir. kat.-ban jártam. Apámat, aki detektív volt, idehelyezték a Nyír ség fővárosába; azóta kötődöm a megyéhez jómagam is Közben azért akadt sorsformáló esemény az életemben: tizennégy esztendős lehettem, amikor beadtak a szüleim a kőszegi Societas Verbi Divini szerzetes iskolába. Három évig voltam ott; mondhatom, kemény tanoda volt. Ott kezdtem el böjtölni, ma is „gyakorlom” ezt a penitenciát. □ Úgy tudom, a felsőbb iskoláid kapuinak „megnyílásába” az idő közbeni társadalmi-politikai változások is jelentősen beleszóltak. — A tanítóképzőt szintén Nyíregyházán végeztem el. Aztán, 1945 után — apám foglalkozása miatt — egyszeriben X-es származású lettem; főiskolára így nem pályázhattam. De akkoriban már eldöntöttem: mindenképpen festő leszek. Állásom nem volt, míg aztán 1947-ben mégis hozzájutottam. Tanyasi vándortanítói státust ajánlottak fel; Vencsellő-Rózsástanya, Ti- már-Vadász szállás, ezek voltak — mások mellett —, ahol okítanom kellett a gyerekeket. Csak megemlítem: kis surmókként a tanítványom volt Kozák András színművész is. A komolyabb művészi próbálkozásaim mégiscsak e nomád körülmények között születtek. Szinte semmim sem volt az elszántságomon kívül. Vásároltam tíz darab petróleumlámpát; este öttől másnap hajnalig szültem a grafikai lapokat; éjszaka ugyanis színekkel aligha lehet dolgozni. Könyveket szereztem, tanultam a szakmát — önművelő módszerekkel. Akkoriban már kísérleteken törtem a fejemet; pl. kiötlöttem a fametszetkészítésnek egy fortélyát; farostból, némi rafinériával, színgazdagabb alkotásokat tudtam kihozni, nemcsak fekete-fehéret. □ A képzőművészeti főiskolára — ha jól sejtem — nem jutottál be. Nem is akartál, vagy úgy érezted egy idő után: nemigen van már szükség, hogy dokumenttel bizonygasd — A művész és alkotásai művész lettél a szó legnemesebb értelmében? — Itt, Nyíregyházán jártam Ősze Dénes és Berki Nándor szabadiskolájába; aztán Rakamazon rajztanárkodtam; 1963-tól Művészeti Alaptag vagyok; a papírért, csakhogy meglegyen, nem tartottam lényegesnek eljárogatni sehová... □ Mióta vagy szabadúszó? — A dátum pontos: 1969 óta. Jó régen! Vallom: a saját erőfeszítéseim árán kell megtanulnom mindent. Ezért kísérletezem örökké. Nem tudok belenyugodni, hogy bármelyik művészeti iskola, vagy irányzat megszabja: ilyenvagy olyanformán kell dolgozni mindenkinek. Ez abszurdum. Nem hiszek egyébként a zsűrizés minden- hatóságában sem. Öncélú, önkényes, mi több: rosszindulatú lehet. Lejön valaki Pestről mondjuk ilyen indíttatással: Na, lemegyek, lezsűrizem a giccseket! Ézt így nem szabad csinálni... □ A kísérletezést említetted mint egyes festői korszakaid jellemzőjét. Milyen technikákat érzel a sajátodnak? — A rézkarc művelésében van egy-két remek „trükköm”; az egész Radnóti-so- rozatomat ezzel csináltam meg. Aztán a nyomdaiparban használatos domborporral is remek dolgokat lehet megvalósítani. Az égetett arany munkáimmal még a profi műA létezés diadala Kállai János EMLÉKEZÉS A bikát nem lehet... Napkelet • A KM hét végi melléklet; 1995. SZEPTEMBER 16„ SZOMBAT
