Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-12 / 215. szám
1995. szeptember 12., kedd HÁTTÉR Nem ég a ház a teátrumban Csupán a pénztelenség miatt csikorognak a gépezet fogaskerekei Hamarosan szebb lesz a szervezőiroda Gyüre Agnes Nyíregyháza (KM) — A megyeszékhelyen hamar híre terjedt, hogy Verebes István, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója az évadnyitó társulati ülésen még tőle is szokatlan vehemenciával kelt ki azok ellen, akik a teátrum szervezőirodájának siralmas állapotáról tehetnek. Korábban több nyilatkozatában szóvá tette azt: az önkormányzati vezetőktől nem kap elég erkölcsi és anyagi támogatást. Sérelmezte, hogy az intézmény nem kapta meg azt a 2 millió forintot, amelyet az illetékesek egyszer már odaítéltek, s azt is fájlalta: akik tehették volna, nem cáfolták meg a pletykákat, melyek szerint ő mindenáron rá akarta volna tenni a kezét a szabadtéri színpadra. Tízszeres díj Eközben a városban szárnyra keltek olyan mendemondák is, hogy a színház nem fizeti a villanyszámláit. Mi az igazság? — kérdeztük Tóth János gazdasági és műszaki vezetőtől. O a következő helyzetképet festette: — A rendszerváltás után az akkori nyíregyházi önkormányzat tízszeresére emelte a szervezőirodánk bérleti díját. Mi több okból nem tudtuk ezt elfogadni. Először is: a színház a megyei és városi önkormányzat egyik intézménye. Ha a támogatás összegét nem emelik, miből fizessük az egekbe szökő „lakbérünket”? Másodszor: a jövőben a szervezőirodában olyan nonprofit tevékenységet szeretnénk végezni, hogy az ország bármely kulturális programjával kapcsolatban tudjunk felvilágosítást és jegyet adni, sőt az utaztatást is megoldjuk. Az eszközrendszerünk megvan hozzá. Ám a fokozatosan megvalósítandó többletfeladatainkat talán a fizetnivalóink megállapításánál is méltányolni kellett volna. Harmadszor: a szervezőiroda igencsak lehangoló műszaki állapotban leledzik. Ha jártak ott, értesülhettek arról, hogy nincs megoldva a hőszigetelése, belső fűtése, a szennyvíz egyre többször önti el, a külső vakolat meg hullik. Ennyi pénzért nem ez járna. Tavaly decemberben megnyertük az eddig elhangzottakat taglaló bírósági pert. A végzés szerint négyzetméterenként 6000 forintot, plusz 1500 forint áfát kell azóta fizetnünk. Az addig felhalmozódott 2 milliós lakbéradósságunkat pedig elengedték. Jelenleg egy forint tartozásunk sincs. Önerőből Idén februárban tárgyalásokat folytattunk Csabai Lászlóné polgármesterrel arról: osztozzunk meg az iroda külső és belső felújításának finanszírozásán. Ha az önkormányzat vállalja az előbbit, mi elvégeztetjük az utóbbit. Ám azzal a feltétellel, hogy az így felmerülő költségeinket később „lelakhassuk”. Nyáron, holtidényben meg kellett volna történnie a homlokzatfelújításnak és a külső nyílászáró cseréjének. Ám most is lehet megoldást találni, mert ideiglenesen be tudjuk költöztetni az irodát a színház épületébe, a műszaki dolgozóink társalgójába. Most már áttérhetünk arra a bizonyos régen várt 2 milliós támogatásra. Ezt egy februári, pecséttel, és aláírással ellátott levélben dr. Czap Lajos, a megyei közgyűlés főjegyzője ígérte nekünk a külön keretből. Azért kértük, hogy meg tudjuk oldani belőle a nagyszállási telephelyünk kellő mennyiségű villamos-energiával való ellátását. A pénz nem jött, de mi saját magunk kigaz- dálkodtuk a 2 milliót. Sőt, ennyiből még az öltözőket is rendbetettük. Hogy akkor mégis mire kellene az a 2 millió? A társalgónk szebbé tételére és a konyha átalakítására. Ne hi- gygyék, hogy a sült galambot várjuk. A kb. 34 milliós bevételünkből 14 millió származik a jegyekből és bérletekből, 20 milliót azzal keresünk meg, hogy a nélkülözhető helyiségeinket bérbe adjuk, bérfűré- szelést meg díszletgyártást vállalunk idegen színházaknak, és kiadjuk az autóbuszunkat, kamionunkat. Csikorgó kerekek A szabadtéri színpadot illetően: 1992-től folyamatosan, több bizottság előtt szóban és írásban is vázoltuk az üzemeltetési elképzeléseinket, a parHarasztosi Pál felvétele kosítási, épületfelújítási, színpad-rekonstrukciós, szcenikai és ütemezési tervet. Közben évek teltek el, és mostanra úgy döntöttünk, hogy nem ajánl- gatjuk tovább a mi alternatívánkat. Ám még mindig azt mondjuk: a szabadtéri színpadfelújítás egy komoly felkészültséget igénylő tervezői feladat, nem beszélve a kivitelezésről. Ezért számonkérhetően kellene folytatni. Hallgattasék meg a másik oldal: mint megtudtuk, a nyíregyházi önkormányzati hivatal az előttünk álló két hét alatt negyedmilliós költséggel kívánja megoldani a külső felújítást, amelybe a nyílászáró cseréje nem fér bele. A belső felújításra vonatkozó javaslatot elfogadják. A megye főjegyzője pedig arról tájékoztatta lapunkat, hogy a 2 millió forint ügyét egyszer már napirendre tűzték, de a közgyűlés levette a tárgyalnivalók sorából. Legközelebb a szeptember 21-én kerülhet újból szóba ez a téma. Tehát a teátrumban nem ég a ház, csupán az általánosan tapasztalható pénztelenség miatt csikorognak időnként a képletes gépezet fogaskerekei.-m—j Idobált ivóleves do- m-f hozok, papírhulladé- JL-J kok, dinnyehéj. A folyópart nemrég még forró homokjából, melyet lesulykolt az augusztus végi vihar félig betemetve mutatják magukat. A fűzfák, nyárfák felsóhajtanak, hajlongó ágaik emlékeznek a nyüzsgésre, a lubickolok tarka forgatagára, akiket hűsölni hívott a folyópart, a beregi nagy kanyarhoz, a két folyó találkozásához. Pedig micsoda találkozás ez: a szelíd, szőke Tisza és a zavaros, szennytől „áradó” Szamos. A pecsenyesütők, söntések, talponállók, presszók mind bezárva, csak hétvégén nyitnak ki, hátha akadnak, akik nem csak gyönyörködni akarnak a Teremtőnek e művében, a tengerpartra emlékeztető homokpadon, s nézve, ahogy simuló tükrével robog a folyó, hanem fogyasztani is. „A folyó oly simán, oly szelíden / Ballagott le parttalan medrében...” — jut Szezon után a Tisza-parton eszembe Petőfi gyönyörű verse. A beregieknek oly sok e folyó, s e kanyarulat, mely pár évtizede szinte vonzza ide a hűsölni vágyókat. Azóta kiépült a strandrész kiszolgáló egységeivel. Gyermekkoromban még belépő sem volt. Csak kerekeztünk a hatalmas nyárfák között a poros földúton, s oly boldogok voltunk, amikor a füzes mögött megcsillant a víz, s a forró homokban igyekeztünk minél előbb habjaiba. Minden változik, sok nyaraló, pihenő épült itt a parton, megváltoztatta az ugor- nyaiak, jándiak életét, s az ide látogatók sokasága, a kishatárforgalom révén a „keleti külföldiek” csak egy nem, a folyó. Most is úgy épít és rombol, mint valamikor. Én még ittam a Tisza vizéből, s a benne főtt bablevesből ettem, mert oly tiszta és oly lágy volt. Ma a települések és a város nem kis küzdelmet folytat az egészséges ivóvízért, melynek köbméterét már alig tudják megfizetni a lakosok. Voltak évek, amikor nagyon szennyezett volt a víz. Most az ipari tevékenység összezsugorodásával újra tisztulni látszik, hacsak a beömlő másik nagy folyón a „szomszédok” nem küldenek valamit. És jönnek a horgászok, akik mindig esküdtek a Tiszára, mert a benne „termett" hal mindig is jobb volt halászlének, mint a többi. Valamikor ha fürödni mentünk mindig vittünk magunkkal ennivalót, mert még akkor nem volt, s ha volt is, számunkra megfizethetetlen volt. Mintha ez kezdene visszatérni. Legalábbis erről árulkodnak az eldobált hulladékok, papírba gyűrt ételmaradványok. Milyen nyugodt és méltó- ságos minden. Még a fecskék is, akik néhány napja már köröznek, búcsúzkodnak, összeverődnek. Néha megnyalintják a vizet szárnyaikkal, mely oly kellemes, enyhét adó volt még pár napja. Most olyan, mint akit elhagytak. Az árusok, kereskedők szívják a fogukat, mert nem jön be az, amit reméltek. Hiszen miből is jönne be? A gazdagabbja nem idejön, még a várostól is kissé távolabb eső folyópartra. Csak akinek nincs más, s valamennyit tud még áldozni pár órás kikapcsolódásért, s a fiatalok az esti, szépen fejlődő szórakozási lehetőségért. Elhagyatott a szezon utáni strand, csendes napokat él, mint a füzes a folyóparti fák, melyeken már megjelentek a közelgő ősz hírnökei, a sápadt levelek. Á széi felborzolja a vizet, a pecások is összébb húzzák magukat, akárcsak én. Bizakodnak benne, hogy hallal ajándékozza meg türelmüket, itt ahol ősidők óta sok ember nek adott megélhetést aTi- sza, s megnyugvást a horgászat. Kováts Dénes A statisztikák és a tapasztalatok szerint is megyénkben a legnagyobb az illegálisan munkát vállaló külföldiek száma, ellenőrzésük és leleplezésük szinte megoldhatatlan feladatot jelent a hatósági ok) számára. A téma aktualitását az őszi betakarítások adják, hiszen az építkezések mellett a mezőgazdaság a „fekete munkaerő” legnagyobb felvevőpiaca. Illegálisan vagy turista útlevéllel érkeznek a romániai vagy vagy ukrajnak „vendégmunkások”, akik amellett, hogy keményen dolgoznak, meglehetősen kiszolgáltatottak a munkaadóiknak. Hiszen nem ritkán találni példát arra is, hogy nem fizet a munkaadó, miképp az is gyakorta előfordul, hogy a lebukás miatt nem jutnak pénzhez a dolgozók. Hellyel-közzel a modern kori rabszolgaság mintapéldáiként szolgálhatnának. Érdekesség, hogy bizo * * nyos esetekben magyar alapítású betéti társaságok tagjaiként szerepelnek egyesek, előfordult már, hogy ukrán „táncoslányok" mutattak papírt arról, hogy egy bt. kültagjai. Nyugodtan nevezhetjük sajnálatosnak a tényt, hogy a hatóságok az időnkénti sikeres akciók ellenére is gyakorlatilag tehetetlenek, hiszen igazából sem kellő apparátusuk, sem idejük nincs arra, hogy folyamatos ellenőrzéseket tartsanak a legfrekventáltabb, — hogy ne mondjuk: a leginkább „fertőzött” térségekben. Előfordult: mire oda értek a bejelentett helyszínre, már senkit nem találtak ott. Arról nem beszélve, hogy az ügyintézés és adminisztráció is hosszadalmas, ráadásul nem ritkán sziszifuszi munkát végeznek, hiszen az egyik nap kiutasítottak napokon belül — esetleg új okmányokkal — visszatérnek. Az okok nyilvánvalóak, hogy miért célszerűbb külföldieket foglalkoztatni, az kevésbé—miért jó ez a társadalomnak?... Szöveg nélkül Ferter János karikatúrája A szeretet tömege Kállai János *w^wwrfWwwtfwwvvwwwwvwwvwwr.w.wwraWftWMV.y.wvv.w A Nyírségi Ősz ’95 eseménydömpingje közepette — nagyobb híiyerés nékül—nyílt meg Huszár István festőművész kiállítása a nyíregyházi Városi Galériában. A szerény küllemű meghívón kívül semmi beharangozás, semmi felhajtás. A nép pedig —megyeszékhelyünk művészetbarát polgárainak szí- ne-java, a tanítványok, az alkotótársak, ismerősök, barátok—csak úgy tódult a rangos bemutatóhelyre. Szépen fogalmazott a galéria megbízott igazgatója, amikor az egybezsúfolódott várakozókat köszöntve mondta: a reprezentatív tárlat fogadásával Nyíregyháza tiszteleg nagyra becsült művésze előtt; egyszersmind abból az alkalomból, hogy Huszár, az örökifjú vagabund immár hetvenedik évéhez ért. Pályája meghatározó évtizedei kötik városunkhoz, emberi, művészi kapcsolatainak sokasága és ereje táplálja mindmáig optimizmusát, inspirálja a teremtésre. Maga a művész említette még a tárlatnyitás előtt: megyénkben (műteremének ominózus leégése óta) csupán Vásárosnamény közönsége szemlélhette mostanság a képeit. A látvány nóvumai néhány röpke pillantással alig fedezhetők fel a festményeken, arany-ezüst- bíbor-kék árnyalatokban pompázó vásznain. Behatóbban és alaposabban kell körülnéznünk, hogy rájöjjünk: ez a csupa líra, csupa érzelem Villon-imádó minket, a város, a vidék, a haza, a szűkebb és tágabb pátria figuráit örökít meg a portréin, a triptichonok szelvényein. Ami esetleg feltűnhet—hozzátéve: gyönyörű aktjait szemlélve talán az ellenkezőjét kellene állítani —, mintha megso- kasult volna a szomorúság, mélyebb lenne a fájdalmak kútja, kegyetlenebb a kitaszítottak, a hontalanok nyomorúságos magányának az ábrázolása. Persze, a sompolygó öregség felhőin, a ránktornyosuló bajok halmazán, a Haláltánc ballada apokaliptikus kavargásán felülemelkedett valami, amíg zajlott a nyitás hivatalos aktusa; valami, amit nevezhetnénk a tömegek szerete- tének. De nem! Keserűen historikus íze lenne. A szeretet tömege — ez talán jobb. Sokat kapott belőle Huszár István. Bízvást: nemcsak néhány órára! j$ >'• % zJ? € * J * T* J á É J Feketén Kommentár Törő István tárcája
