Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-09 / 213. szám
1995■ SZEPTEMBER 9„ SZOMBAT Nagy Tamás illusztrációi Sárándi József: Foglalkoztatóban Szabadságom ott kezdődik hol a tiétek végződik Ragasszatok fület a játékszamarak fejére erszényt a kengurukra én a tükör előtt iázok helyettetek nak, a gyengélkedőnek. Favágó szerszámainkat szorgos munkával fényesítjük, csor- bulatát köszörüljük. Mindig résen vagyunk, mert a korgógyomrú ordasok is egyre jobban kattogtatják ronda pofájukat... Erre a bölcseletre, a farkastörvény megfogalmazására, a székelység fennmaradásának folytonosságára illenék ismét poharat emelni, de az üres pohár emelgetése Farkaslakán is illetlen dolog. Jó, hogy csak egyetlen pohár borban egyeztünk meg, de Menyhért bátyám sem tudhatta pontosan, milyen értelmes a hallgatóságot képviselő atyafi, s mennyit szeretne elsajátítani a farkastörvényből. Kértem hát az ötödik két- décentes adagot. — No látja; — nézett rám kedélyesen a magyarázó — most már hiszem, hogy kegyelmed aztán nem fukarkodik a tandíjjal. A farkastörvénynek még a záró rendelkezéséért is fizet. Ez a pont pedig így hangzik: azért nem csak hátát támasztva áll közös ügyéért, fennmaradásáért egymás mellé a székely... S hogy szavainak nyomatékát is szolgáltassa, lassan, kissé reszkető hangon kezdte a gyönyörű székely nótát: „Hargitai fecskemadár hosszú útra készül, Nem hagyná el piciny fészkét könny- hullatás nélkül. Én es, én es úgy elmennék messzi tájra, Ha szívem a Hargitáért oly nagyon nem fájna.” Alig jutott Menyhért bá’ a nóta második soráig, a kocsma valamennyi vendége ott állt asztalunk körül. Nem háttal, szemben egymással. „Én es, én es úgy elmennék...” — teljes torokból zengett a szép szöveg. Öreg, fiatal fújta a dalt és ölelte egymást. A farkastörvény magyarázója meg csak nézte, figyelte ábrázatomat, hogy vajon ér- tettem-e valamit a jól megfizetett leckéből? Avagy ismételhetem majd alkalomadtán a fizetséget törvény-magyarázásért a Hargita tövében? Illusztráció Hankó Vilmos Székelyföld című könyvéből kas. Tanította furfangra, óvatosságra, s hogy legyen esze, tartson össze, mert önmagán, nemzetségén kívül ebben a hegyvölgy birodalomban senki jóságára nem számíthat az egy Istenét leszámítva... Újabb szünet, újabb élvezetes kortyolga- tás következett, s Menyhért bátyám borának apadása szavai, mondandói gyarapodásában mutatkozott meg. Szava fűzésében jártuk a Hargita meredélyeit, ismerkedtünk a királyfenyővel, a szomját oltó, sziklából fakadó tiszta forrással, az erdei gombák fenséges zamatéval, s egyszer csak újra a farkashoz értünk. — Hatalmas, félelmetes az ordas — folytatta válaszát asztaltársam — de eleddig legtöbbet mi győzedelmeskedtünk felette. Győztünk, mert egyedül nem indulunk a havasokba... Ha megyünk, fejszénk, szekercénk folyton kezünk ügyében áll. Ha jő az ordas vagy annak csordája, egymásnak vetjük a hátunkat... Az ember jobbra-balra tudja forgatni, kapkodni a fejét. A farkas meg testével együtt fordul, ez a nagy hátránya. A favágónak van éles, nyeles szerszáma, ke- ze-karja idomul a favágás nehézségéhez, s mint a villám csap le az erdők rémére... Könyvekből olvastam, a Hargita környékén, Gyergyóban, Csíkországban, Háromszék falvaiban, Sóvidéken is többször lejegyeztem: a székely egyik fő jellemvonása a szűkszavúság. Bizony, Menyhért bátyám azon a vasárnapon — a maga kivételével — alaposan rácáfolt erre. Nagyon, de nagyon erősítette a szabályt. Olyannyira, hogy már negyedszerre ürítette ki egészségemre poharát, mikor kimondta: — Farkastörvény ez, kérem, igazi farkastörvény. S mi egyre nagyobb tiszteletben tartjuk eme íratlan törvény szakaszait. Ha sokasodni látjuk az ordasokat, többen, jobban tömörülünk. A félőket, bizonytalankodókat nem fogadjuk be a védőfalba, mert az ordasok közt sincs helye a hitványFalumentésre — skanzen Élet a múlt századi szatmári falvakban • Szentendrei gondolatok A Sóstói Falumúzeumban A skanzen — skandináv fogalom. Az első szabadtéri múzeum alapítása Arthur Ha- zelius nevéhez fűződik. A stockholmi skanzent 1891-ben létesítették, azzal a céllal, hogy megőrizzék a múlt egy részét — régi épületeket, használati eszközöket, a vidéki életforma tárgyi és történelmi emlékeit. Később számos más svéd, norvég, finn és dán városban építettek skanzent — megmentve a falusi épületeket, munkaeszközöket. (Később az egész világon elterjedt ez a fajta mentési munka — a kihalásra ítélt falusi épületeket konzerválták, és új helyen, az eredeti formájában, az eredeti anyag fel- használásával újból felépítették, Magyar- országon a zalaegerszegi és a szentendrei skanzen volt az első ilyen építmény. Igaz, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum csak áprilistól október végéig van nyitva, mégis Szentendre és az ország leglátogatottabb intézménye. Rengeteg gyerek, iskolás csoport és külföldi ismerkedik rendre itt Magyarország legjellegzetesebb tájainak népi építészetével, falusi és mezővárosi népcsoportjainak kultúrájával, életmódjával. A hagyományos településtípusok tájegységek szerinti csoportosításban állnak a hatalmas területű térben, Szentedre határában, a Pilis hegység lábánál. Időben pedig a 18. század végétől a 20. század első évtizedéig terjed a gyűjtemény emlékanyaga. Amikor az első kiállítás, a Felső-Tisza- vidék tájegységéről gyűjtött, berendezett épületek megnyíltak, 1974-et írtak. Azóta felépült a Kisalföld, a Nyugat-Dunántúl jellegzetességeit illusztráló együttes. És sikerült megszerezni egy bajai tímárműhelyt — valamennyi felszerelésével és ott áll teljes pompájában a mándoki görög katolikus templom és temető is. A templomban néhány nagyobb ünnepen még misét is celebrálnak. De nem holt látvány a többi épület sem. Rendre megelevenednek az évszakokhoz, munkavégzéshez kapcsolódó népszokások, mint a téltemető, tavaszköszöntő énekes népi játékok: a kiszejárás, a zöldághordás, a komálás, a pünkösdi királynéjárás, a szüret, a fonóbeli élet, a tengerihántás. Gyerekeknek szervezik, de felnőttek is élvezik a mesterségek, műhelyek köré csoportosuló múzeumi foglalkozásokat. Olyanokat, mint a kenyérlángossütést, a vajköpü- lést, a mézeskalácssütést, a fonást, szövést, a gyertyamártást, a rongybabakészítést. Az olyan tematikus foglalkozásokban — mint az Élet a múlt századi szatmári falvakban vagy Az elvetett kendertől a vászonig, a Szegény paraszti gazdaság a nyugati végeken, a Falusi iskola és tanítólakás a 19. század végén, meg a Mindennapi kenyerünk — a mindennapi élet a naptári és családi ünnepek, népszokások, a ház körüli munkák elevenednek meg. És gondoltak a kiállításrendezők a vak gyerekekre is. Nekik a bagladi lakóház egyik kamráját rendezték be tároló és főző edényekkel. Ezeket kézbe vehetik, megtapinthatják, s a Braille-írásos feliratok is segítenek az eligazodásban. És nemcsak itt, mert készült a vakok számára az egész múzeumot bemutató katalógus is, ugyancsak Braille-írás- sal. Ami a múzeum jövőjét illeti: tervezik az ország többi tájegységének, elsőként az észak-magyarországi, a közép-tiszavidéki részek skanzenbeli felállítását. Bemutatnak majd egy észak-magyarországi mezővárost, minden jellegzetességével, a Bakon-Bala- tonfelvidék, a Dél-Dunántúl és az Alföld településeit és néhány különálló szakrális épületet meg iparosműhelyt is Szentendrére telepítenek. Természetesen az ütemezésnek a pénzügyi lehetőségek szabnak határt. Ami most azért is került napirendre, mert a Művelődési Minisztériumban felröppent egy olyan elképzelés, miszerint a múzeumot átadnák önkormányzati működtetésbe. Ekkor már csak az a kérdés, ki finanszírozná a múzeum költségeit, fejlesztéseit. Mert hogy az önkormányzat a feladathoz nem kap külön pénzt. (Hiába a törvényi előírás, hogy meghatározott önkormányzati feladathoz meghatározott anyagi eszközöket köteles biztosítani az állam.) Ezért aztán meglehetősen szkeptikusok a múzeum dolgozói. Ám ebből a látogató mit sem érez. Egyelőre. MÚZSA Utassy József: Galambok A tetőn galambok marakodnak, áll a csetepaté, hullnak tollak, a tetőn galambok marakodnak. A hímek csőre, karma villog, szárnyukon vércsepp virít itt-ott, a hímek csőre, karma villog. Hogy tépik egymást, hogy gyűlölik! Koponya koppan, reccsen, törik. Dehát mi történt, mi zajlik itt? Egy fehér tubica félrelépett, miatta dúl a harc, hull a vércsepp, egy fehér tubica félrelépett. Ismerős kép ez valahonnan, de már isten se tudja, honnan! Csárdást rop a szél piros tollal. Kádár Márta Elek Emil felvétele
