Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-09 / 213. szám
1995. szeptember 9., szombat HATTER A szülőotthon sorsa eldőlt Csalódott képviselő • Politikai rivalizálás, vagy valami más • Célok és eszközök... Út a szülőotthonba. Vajon merre vezet ezután? A szerző felvétele Kovács Éva Budapest-Nyírbátor (KM) — A jelenleg zajló egészség- ügyi reform részeként hazánk kórházaiban, egészség- ügyi intézményeiben jelentős racionalizálásra kell számítani. Ráadásul vannak területek, amelyek fölött nem is annyira a pénz, sokkal inkább a szakma mondott végső ítéletet: a szülőotthonok esetében például már évekkel ezelőtt, amikor tevékenységükről azt állította, eljárt felette az idő... Az előző parlamenti ciklusban meghozott magzatvédelmi törvény tovább nehezítette a helyzetet, hiszen az abortusz elvégzésére alkalmatlannak minősítette a szülőotthonokat, így azok hatásköre és munkája jelentősen megcsappant. Nincs pénz A gazdaságossági szempontok előtérbe helyezése a gyógyításban persze nem légből kapott ötlet, az újfajta finanszírozás bevezetése a háziorvosi rendszer elindításával még Surján László minisztersége idején megkezdődött. Nem véletlenül. A szakemberek által elvégzett számítások szerint ugyanis a magyar egészségügyben jóval több pénz fogy el, mint amennyi indokolt, s amennyit az ország gazdasága elviselni képes. A változás, a racionalizálás persze nem mindig megy csendben. Az országban hol itt, hol ott lángol fel a vita, érvek és érzelmek vívják csatájukat. Mint az elmúlt napokban Nyírbátorban, amikor a helyi szülőotthon sorsa pecséltetett meg azzal, hogy a Népjóléti Minisztérium nem támogatja fennmaradását, az Egészség- biztosítási Pénztár nem finanszírozza működését. Ez derült ki abból a válaszból is, amelyet dr. Pusztai Erzsébet MDF-es képviselő kérdésére a Parlamentben dr. Kökény Mihály politikai államtitkár adott. Váratlanul érte Mint már az Országházban megtudtuk, a szabolcsiakat meglepte és váratlanul érte az MDF padsoraiból elhangzó felszólalás, hiszen Nyírbátorhoz két, MSZP-s parlamenti képviselőnek is köze van, akiktől joggal várhatták el a helyiek a támogatást. Veres János Nyírbátorban élő képviselőt különösen felzaklatta a dolog: — Váratlanul ért és teljes meglepetésemre szolgált, hogy a szülőotthonért az MDF-es Pusztai Erzsébet emelt szót, mert az ügyben hetek óta próbálok segíteni, s elérni, hogy az intézmény legalább az ágyszámok csökkenése árán, de megmaradjon. A szükséges teendőkről Petrócz- ki Ferenc polgármesterrel és képviselőtársaimmal még július első hetében megegyeztünk, s abban maradtunk, ha elérkezett az idő, amikor a szakma és a nyírbátori önkormányzati testület érveinek képviseletére van szükség, jeleznek felénk, s mi természetesen elvállaljuk a közbenjárást. Választ adni — Abban a tudatban voltunk, hogy a szülőotthon elkerüli a bezárást, hiszen a legutóbbi időkig egyikünk sem kapott másfajta jelzést. Aztán egy- szercsak arról értesültünk, mégis megszüntetik. Hosszú lenne sorolni az ezután történt intézkedésket és részleteket, tény azonban, hogy én a Népjóléti Minisztériumban igyekeztem az ügyben mindent megtenni. Mindvégig abban a hitben voltam, még nincs minden veszve, amikor legnagyobb meglepetésemre a Parlamentben a kérdés és a rá adott válasz elhangzott. Oda a remény Nem állítom, hogy nekünk sikerült volna az intézményt megmenteni, de mindebben az a furcsa és sajnálatos számomra, hogy miközben szerintem nyitva volt a körülmények ismételt mérlegelésének lehetősége, a helyi közös érdekeken felülemelkedett valakinek vagy valakiknek a politikai érdeke, mert bizonyára úgy gondolták, hogy az Országgyűlés nyílt fórumán feltett, jól hangzó kérdéssel egy párt népszerűségének növelése többet jelent, mint egy Nyírbátort érintő probléma esetleges kedvező megoldása. Csalódott vagyok.. A kérdést megfogalmazták, a kérdés elhangzott, arra választ kellett adni. A döntés immáron megszületett, azt megváltoztatni nem lehet. Úgy látszik, a kérdés feltevése fontosabb volt, mint annak esetleges kedvező megoldása. lJ Csalódott vagy megbántott? — Kifejezetten csalódott vagyok, mert egy olyan cél, amelynek érdekében tettem lépéseket, egy ilyen furcsa érdek által vezérelten immár nem valósulhat meg. Petróczki Ferenc, Nyírbátor polgármestere szintén csalódott, csak éppen más okok miatt: — Nem értem a Veres János várakozását, mert napi kapcsolatban volt az önkormányzattal ebben az ügyben, tudta, mikor hol tart a dolog, s fáradozásait épp ma köszöntem meg egy neki címzett levélben. Jómagam helyeslem és természetesnek tartom, hogy a Parlamentben Pusztai Erzsébet emelt szót ügyünkben, miközben igen nagyra értékelem azt a munkát,'amit Bírta Sándor és Veres János, a két MSZP-s képviselő végzett. Azt tartom, ez esetben a cél a fontos, nem pedig az eszköz. Hasznos funkció — Kategorikusan visszautasítom, hogy a kérdésfeltevő személyének kiválasztásakor politikai indokok vezettek volna bennünket — folytatja Petróczki Ferenc —, mi csak kerestük azokat a módokat, amelyekkel a térség gondjain segíteni tudunk. A sárdobálást feleslegesnek tartom, s nem szeretném, ha az eddigi nemes együttműködést az utólagos politikai vádaskodás terelné ropsz mederbe. A szülőotthon sorsa eldőlt, feladatunk most az, hogy megpróbáljunk az épületnek új, hasznos funkciót keresni. Mert feladat is bőven maradt. A donor menyasszonya ide? Talán... gyűlölködni? Megvető pillantással mérni végig azt. akinek ez a baleset szerencse volt...? Persze, gyászruha. És igen mutatós szőke szépség. Arcán nincs szemrehányás, de különös jóindulat sem. — Nos, hogy van? — kérdezi meglehetősen közömbösen. — Köszönöm, jól. Eléggé jól... Nem mondja, hogy örül neki. Már nem is a beteget nézi. Kissé fátyolos szemmel pillant ki az ablakon. Vajon mit lát bele az odakint vonuló felhőkbe? Csönd. De miről is beszélgethetnének? A beteg most azon töpreng (persze, tudja, hogy csak képletesen az érzelmek fészke a szív, de mégis...) azon töpreng, hogy a benne dobogó új kismotorban még nem is léggé soká tartott, míg t-j látogatókat fogadha- JLj tott. Először a szüleit engedték be hozzá. Ragyogtak az örömtől. A műtét kiválóan sikerült. A szervezet befogadta az új szívet. Úgy dobog fiuknak a mellkasában, mintha a sajátja volna. Azután bejöhettek már hozzá mások is. Rokonok, kollégák. És az egyik napon az orvos nagy óvatoskodva puhatolózni kezdett. Szeretne találkozni vele valaki... De nem is tudja, engedélyezze-e... Nem fogja-e felizgatni... Vagy legalábbis feszélyezni... Nos hát, a donor menyasszonyáról volna szó. A betegnek némelyes fölépülése után kerülő úton a tudomására jutott, kié volt az a szív, amely most meghosszabbítja az életét. Az orvos ennek nem örült, de ha már így esett, nem tagadta le. Igen, nála mindössze egy évvel idősebb, huszonhat esztendős fiatalember. Motorozott. Elütötte egy autó. Szerencsére, még idejében sikerült kiemelni a szívét, a család is beleegyezett. Szerencsére... Az újszíves eltöprengett ezen a szón. Szerencsére. Neki szerencse. Szerencse az, hogy a másik figyelmetlenül vezette a motorját, egy dömper kerekei alá került. Szerencse, hogy ilyen fiatalon vége szakadt egy életnek. Szerencse... Már nagyon rossz állapotban volt, nem soká tudott volna az új szívre várni. Azt mondta, csak jöjjön a menyasszony, nem fogja felzaklatni. Pedig dehogyis nem! Meglehetős idegfeszültséggel nézett a találkozás elé, volt valami olyan az érzéseiben, mintha a maga menyasszonyát várná (neki nem volt). De... vajon miért jön oly rég ez iránt a lány iránt... S most, ezzel a szívvel, talán neki is azt kellene éreznie. És... Igen, mintha halványan, halványan érezné is. Igen. Tetszik neki. Szívesen elfogadná a menyasszonyának. A lánynak meg az jár az eszében, hogy —• milyen furcsa, sőt, talán rémítő—a vőlegénye most részben él. Egy igen kicsiny részben. Bent, ennek a fiatalembernek a mellkasában. Ugyanaz a szív, amely őt nem is olyan régen... És mintha cseppnyi megnyugvással venne tudomásul, hogy ha már így esett, ez a szív ennek a rokonszenves, ijedt szeműnek jutott. Feláll. — Csak látni akartam. Már megyek is. Könyörgő tekintet: — Kérem, jöjjön el máskor is. — Persze, eljövök. Mindketten ugyanarra gondolnak. ................ ...........'........... V........ ' . . ......... ... Jogos erdek A napokban Nyíregyházán gyűltek össze sokadszorra a gázprivatizációban érdekelt települések polgármesterei és jegyzői. Dr. Lengyel László, a privatizációs miniszter helyett érkezett vendég megkérdezte: szabad volt-e egyáltalán megépíteni ezeket a vezetékeket? Egyik polgár- mester visszakérdezett: megmondaná-e, ő hol lakik, s fontolgatta-e annak idején valaki, hogy Pestnek arra a részére kell-e gázvezeték? Az elkeseredett hangulat nem véletlen ebben a megyében. Hetente juttatják kifejezésre az önkormányzati vezetők, hogy érdekeiket erősen sérti az a privatizációs elképzelés, amit most konkrétan a gázvezetékekkel szándékozik tenni az AV Rt., amely egyedül döntötte el, milyen formában fogja privatizálni a gázszolgáltatást. Azt mondják, csak a gazdaságosan működő objektumokat kívánják bevonni a privatizációba. Ez megyénkre nézve rendkívül kellemetlen. Csupán emlékeztetőül: a megye 228 települése közül majdnem 200-ban van vezetékes gáz, s 178 településen közös erővel — állami, helyi ön- kormányzati támogatással, amelyiknek egy része a lakosság befizetéséből származik — épült meg. Az emberek azt hitték, hogy egy normális üzleti tevékenység részesei lesznek, most pedig kiderül: a nagy gócpontokat megvásárolják, az új tulajdonos kénye-kedve szerint emeli majd a szolgáltatás díját, a kis önkormányzatok vállán pedig ott marad a saját hálózat üzemeltetésének minden terhe, s hiába ölték bele a sok pénzt, nem fognak visszakapni semmit. Az önkormányzatoknak manapság erőn felül kell egy sor feladatot megoldani. Legalább a cinizmust illene ilyen helyzetben félretenni, s ha az állam a közös tulajdon nagyobbik részének gazdája, akkor sem lehet büntetni a meghozott áldozatokért, s átnézni a kisebbik tulajdonos jogos érdekei felett. Utravaló: — Fiam! Zsebpénzre már ne számíts!!! Ferter János rajza Közös a kassza Nyéki Zsolt-w f a most a2t vesszűk i—i alapul, hogy az or- X A szág egy nagy család, s minden állampolgára lehetőségeihez mérten azonos arányban gyarapítja a közös kasszát, akkor talán sajnálhatjuk is, innen, a keleti szegletről a Balaton partján működő vállalkozásokat. Az idei szezon ugyanis soha nem látott pangást hozott Közép-Európa legnagyobb tavának körzetében. Az éttermek, szállodák és más vendéglátó helyek tulajdonosainak panaszaival telve a sajtó, sirámaiktól hangos az éter, a televízió népiden sétányok képeivel támasztja alá a drámai helyzetet. A magyarokra jellemző „ha az én lovam megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is” mentalitással akár most kárörvendhetne a keleti polgártárs, hogy úgy kell nekik, eddig is extraprofitot termeltek a magyar tengernek köszönhetően, ami legalább úgy a miénk is, mint az övék, a hasznot viszont a tó csak ott termeli. Ideális állapotokat feltételezve tegyük fel, hogy a vállalkozók a tényleges forgalom után adóznak le ott is. Az azért mégis elgondolkodtató, hogy egy 44 forintos sörből hogyan lehet 700 forintos, s egy 260 forintos pezsgőért miért kell 5-6 darab ezrest leszurkolni. Hasonló a tarifája egy szobának, pedig a vécé és a zuhanyozó az udvarban van. Hát nem romantikus? Szabadpiaci elven működő gazdaságunkban persze annyit kérhetek egy áruért vagy egy szolgáltatásért, amennyit véleményem szerint elbír a kereslet. De ilyen árképzés mellett nem is csoda, ha a kutya sem kíváncsi a szép magyar tájakra, a magyaros ízekre, s ha mondjuk Spanyolországban is ugyanannyiért kapja meg a csapolt nedűjét a sörkedvelő német, hát inkább egy igazi tenger partján szórja el a pénzét. A visszaeső idegenforgalom pedig itt is ugyanúgy fáj, mint az ország nyugati felén. Legfeljebb az egyes emberek bevételkiesése tér el, igaz, az nagyságrendben. Kelet-Magyarorszag 3 Balogh József V.V.V.'.V.V.V.V.V.V.V.V.VAW/.V/.WAV.V.V.V.W/AW.V.V.V.V.V.V.V
