Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)

1995-08-03 / 181. szám

Északon divat egyedül élni Brüsszel(MTI-Panoráma) — Az Európai Unióhoz tar­tozó országokban meglepő­en gyorsan növekszik az egysziilős, csonka családok száma — derül ki az EU statiszikai hivatalának friss adataiból. Jelentősen emel­kedik a gyermektelen há­zaspárok és a magányosan élők száma is. A tagországok lakosságá­nak 89 százaléka ma még családi kötelékben él. Fo­lyamatosan emelkedik vi­szont a házassági okmá­nyok nélkül családot alko­tók száma, mint ahogy nö­vekszik az elvált szülőkből és nem közös gyermekek­ből álló családok száma is. A nyolcvanas évek elejétől 25 százalékról 50 százalék­ra nőtt azoknak a családok­nak az aránya, amelyekben a gyermekekkel csak egy szülő él együtt. Ez idő alatt a válások és különköltözé- sek száma sokszorosára emelkedett. A gyermekes családoknak ma csaknem 18 százaléka egy szülő irá­nyítása alatt áll. Különösen magas a válá­sok száma a skandináv or­szágokban, Nagy-Britanni- ában, Belgiumban és Ausztriában. Az elmúlt év­tizedben emelkedett a ma­gányosan élők aránya is. Tíz évvel ezelőtt a háztartá­sok 22 százaléka volt egy­személyes, ma 27 százalék ugyanez az arány. Folya­matosan csökken azoknak a családoknak a száma, ahol több nemzedék él egy ház­tartásban. Ezt a jelentés egyrészt az életkor növeke­désével magyarázza, más­részt azzal, hogy a fiatalok egyre gyakrabban hagyják magukra szüleiket. A skan­dináv országokban például az egyedül élő fiatalok és a magányos nyugdíjasok a háztartások 30-40 százalé­kát teszik ki. Ráadásul a fi­atalok egyre tovább élnek egymagukban, az aggok pedig a szociális ellátás ja­vulásának köszönhetően ma már nehézségek nél­kül egymaguk is el tudják látni háztartásukat, még ak­kor is, ha tartósan beteges­kednek. A déli országokban ugyanakkor még mindig nem divat egyedül élni. Spanyolországban és Por­tugáliában a háztartásoknak csupán egynyolcada áll egyetlen főből. . - ■ ' Kimerítő mézeshetek Cukorbetegeknek kevesebb kalória London(MTI-Panoráma) — A cukorbetegeknek má­soknál kevesebb kalóriára van szükségük, ami arra is magyarázatot ad, hogy mi­ért lettek cukorbetegek. Brit kutatók jutottak erre a következtetésre, miután ter­hes nőket tanulmányoztak, akiknek más nőknél köztu­dottan kevesebb kalória kell, és azt vizsgálták, hogy a cukorbajnak milyen hatá­sa van rájuk. A Nature című londoni tudományos lapban közölt tanulmányukban írják, hogy az inzulinra nem szo­ruló cukorbetegeknél olyan genetikai tendencia érvé­nyesül, amely szerint szer­vezetüknek kevesebb éle­lemre van szükségük. Ez nagyon hasznos volt az em­beriség történetének kezde­ti szakaszában, amikor éhínség és a természeti ka­tasztrófák igen nagy ve­szélyt jelentettek. A cukorbaj gyakoribb az olyan populációknál, ame­lyeknek tagjai a múltban hi­ányt szenvedtek, most pe­dig bővelkednek élelmisze­rekben, zömükben túlsú­lyosak és ülő életmódot folytatnak — idézi a Reuter a kutatók megállapítását. Amikor valaki eszik, tes­te átmenetileg felmeleg­szik. Ez az étkezés utáni hőfejlesztésnek nevezett hatás elégeti az ember napi kalóriaszükségletének a 20 százalékát. Terhes nők ese­tében ennek aránya kisebb, ami valószínűleg a magzat védelmét szolgálja. A brit kutatók azt tapasztalták megfigyeléseik során, hogy a cukorbajos terhes nők még kevesebb kalóriát égetnek el, mint más terhes nők. Emellett kevésbé érzéke­nyek az inzulinra, a cukor felhasználását szabályozó anyagra, amely a cukorbe­tegség kulcsfontosságú té­nyezője. Bizonyára ez is olyan védelmező hatás, amely évezredek során ala­kult ki a nők egy részében. Akiknek terhességük idején kevesebb élelemre volt szükségük, azoknak több esélyük nyílt arra, hogy az éhínséget túléljék és egész­séges gyermekeket hozhas­sanak a világra. Ennek fényében a cukor­betegek legalább azzal vigasztalhatják magukat, hogy valamikor réges régen magasabb rendű génjeik voltak. Könnyed, laza és felszabadult Képek, káprázatok Párizsban és a Loire völgyében • Munkatársunk beszámolója Kállai János Párizs (KM) — Az, hogy mi­ként verbuválódik egy hét na­pos autóbusztúra közönsége, történetesen Franciaországba, jórészt a véletleneken múlik. Persze, azért a személyes mo­tivációk ereje mégiscsak ala­posan bejátszik a jelentkezők végső döntésébe: hová, merre, meddig, s legfőképp mennyi­ért. Merthogy: a pénz beszél, a kutya ugat, a karaván pediglen halad... Nos, itt torpanjunk meg egy szóra! A nyíregyházi Riviera Tours Kft. Loire völgye — Pá­rizs elnevezésű kiruccanásá­nak ugyanis volt egy „sivata­gi” forróságú szakasza. De ne vágjunk a dolgok elébe! Csak szép sorjában, ahogy az ese­mények megtörténtének. Start a nyíregyházi Kórház közből, hajnali négykor. Csat­lakozók Debrecenben, Buda­pesten, aztán irány Ausztria. A „riviérások” nagyvonalú és előrelátó szervezését biozo- nyítja, az odaútba iktattak egy röpke éjszakai megállót, vagy­is — miután futólag mindenki gyönyörködött Salzkamergut csúszós partú tavainak egyiké­nél, a Mondsee-nél — kialud- hatta mindenki magát ágyban, párnák között, Salzburgtól mintegy 15 kilométerre, Henndorf panziósított magán­házaiban. Kellett a pihenő, mi­velhogy a párizsi „befutóig” egy kemény, Németországon átszáguldó nap állt még a kitű­nő buszvezetők, s a nem ke­vésbé jeles útikompánia előtt. Két és fél óránkénti egészség- ügyi szünetekkel tarkítva a né­metföldi sztrádamonotóniát, a késő esti órákban lehorgo­nyozhatott a Volvo-busz Go- ussainville-ben, az FI elneve­zésű automata-hotel bejárata előtt. Párizs, a közel tízmilliós megapolisz külvárosa: panzi­ók, fogadók, pizzériák, ol- csóbb-drágább hotelek egy­más tőszomszédságában. Az éjféli órában csaknem teljesen kihalt környék; a Charles de Gaulle repülőtér két-három- percenként fel- és leszálló gé­peinek robaja is inkább csak a hajnali-reggeli peiódusban sejteti a légikikötő közelségét. A F 1-ben a két ágyas plusz pótfekvős szobák kiszámított szűkösségük ellenére is kom­fortosak, tiszták, elegánsak. A kétezernél több kilométeres út töredelmének kiheverésére al­kalmasak. Az első francia nap kezdetén ismerkedés a konti­nentális reggelivel (ha ugyan az, amit kapunk): vaj, dzse­mek tucatja; frissiben sült, ro­pogós és könnyű baguette- (kenyér-) darabok, kalácssze­letek, kávé, tej, rostos na- rancs...Annyit fogyaszt belőle mindenki, amennyit bír; spáj­zolni viszont nem illik és nem szabad... A Loire völgyi kastélyok felkeresése és megtekintése még szelektáltan is kitölti az első szervezett program időke­reteit. Franciaországba épp ottlétünkkor (július 20-a kö­rül) robbant be a nyár. A tom­boló kánikula negyven fok kö­zelébe löki a hőmérő higany­szálát. Érthető, hogy a légiós­buszjárat fülledtségét — a lég­fúvókák szakadatlan szolgála­tai ellenére — nehezen bírja a társaság. A királyi-nemesi re­zidenciák sorából felületes szemrevételezéssel sem futja többre háromnál. Amboise, Chenonceau, Chambord. Amboise önmagá­ban elképesztő és gyönyörű; a plusz meglepetés pedig a Szent Hubert képolna, ahová Leonardo da Vinci hamvait helyezték el örök nyugalomra. Mindhárom kastély kertje, parkegyüttese a „zöldkölté­szet” csodája; a rekkenő és tik­kasztó forróságban az enyhü­lés szigetei. Építészeti stílusok — gótika, reneszánsz, barokk, rokokós motívumok — békés együttélése, egy sokszázados kultúra örökbecsű, megőrzött és máig jól funkciomáltatott objektumai. Párizsra — tisztán — két nap jut; de két hét, év, sőt évti­zed sem lenne elegendő. Az első impressziók mégsem sok­kolnak. Jómagam úgy érzem, mintha Budapesten haladnánk keresztül, csak valamivel na­gyobbak a méretek, gigantiku­sabb a nyüzsgés. Egyébként nagyon „otthonos” minden, és fantasztikusan kellemes; kön­nyed, laza, felszabadult, és nemzetközi... Mindenfelől zúdul ránk Ázsia, Afrika, az amerikai kontinens túra-misszióinak áradata. Elég egy szemvilla­násnyira leszakdani a csopor­tunktól, japánok, koreaiak, arabok, törökök raja vesz kö­rül. Párizs törékeny szőkesé­gei, ti illanó léptű hajadonok, asszonyok, merre kószáltok? Beleízelkedünk a nevezetes­ségekbe. Nincs megállás; sor­ra bejárjuk a tervbe vett hely­színeket —jól választotta meg a Riviera Tours az idegenve­zető személyét; fiatal, határo­zott, ismeri a viszonylatokat, tudja a lényeget mindenről (néha még többet is mond a francia históriából, mint amennyit kábuló agyunkkal be tudunk fogadni). Szóval: A Sainte Chapelle, azután a Notre Dame, később a Pompidou központ. Ez utób­bi küld igazán „padlóra” min­denkit. Hatalmas, modem és izgalmas, felbecsülhetetlen in­formációtömeget rejt csövek­kel, traverzekkel, huzalköte- gekkel díszített testében. Hu­szonegyedik század...A javá­ból. Mozgólépcsővel a tetőre; ki­látás a Fekete koporsónak „be­cézett” felhőkarcolóra; e na­pon még magasabbról is belát­ható lesz a sugaras-körkörös szerkezetű gigapolisz. Három liftfutam: Eiffel-torony — in­nen majdnem ellátni Magyar­országig. Az acélmonstrum lá­bainál a Mars mező szökőkút- jai zúdítják a langyos víztöme­get; lubickolnak a gyerekek, lábmártóznak az idősebbek, sörözés, limonádézás, fagyi­zás... Kell az enyhület, nagyon kell, hiszen beékelődött a dél­utánba a Montmartre, amit szintén meg kellett mászni. Az interkontinentális kavalkád itt Kastélypark — Chenonceau már csaknem áttekinthetet- len...Kínai, marokkói, spanyol szó vegyül némettel, magyar­ral, orosszal, japánnal; franciát elvétve hallani. A Sacre Coeur (Szent Szív) bazilika bejáratá­nál magyar útbaigazítót is kí­nálnak; ingyen és szívesen ad­ják, csak kérni kell. Alkakmi zenekarok a lépcsősor lábánál, a Festők teréhez vezető sikátor egyik szegletében kopott, öreg harmónikás rezegteti egy köz­helyes sanzon futamait. A pik­torok birodalmában festői a zűrzavar, jóllehet kissé kom- merszebb a vártnál. Három-öt­száz frank egy akvarell, netán egy szerényebb olaj; százért akár el is készíthető a villám­portré; csak győzzük bukszá­val. Az igazi, a talajba tipró mű­vészi kaland mégis a másnapi Louvre-látogatás. Három órá­nyi megoldhatatlan penzum. A világ jelenleg legnagyobb gyűjteménye, megelőzte a szentpétervári Ermitázst, pe­dig hát az sem almáspite! Hat­vannyolc kilométernyi szem- leút a falakon belül; a felhal­mozott alkotások egyenként és csupán másodpercekig kuksi­zása hetekig, hónapokig eltar­tana; majdnem két kilométer­nyi külső falhosszúság; nem számolom, minek, a Milói Vé­nusz, a Szamotrakhei Niké, Leonardo da Vinci Mona Lisa című álom-mosoly-öröm kompozíciója mérőműszerek­kel befoghatatlan üzeneteket sugároz... De hát mit is láttunk akkor Párizsból? A hétköznapok egyszerűbb, kódolatlanul és vezetőtlenül magunkévá tehe­tő mozdulásaiból? Azért jutott belőlük — nem kevés. Égyik reggelen megadatott egy disz­kontáruház nyüzsgése, ahol a city (cité) méregdrága Lafa­yette üzletbázisa után valame­lyest vásárlóképesnek érezhet­te magát a magyar...Apropó, árak. Magasak, számunkra na­gyon. Mégis: telve a kávéhá­zak, az éttermek, az áruházak, a kisebb-nagyobb üzletek. Fogyasztanak, költenek, élnek és szórakoznak az embe­rek; görcsök, konvenciók és megszólásos ferde nézések nélkül. Akadnak azért nevezetessé­gek, ahol nem kell a pénztár­cába nyúlni. Az Invalidusok pl., Napóleon monumentális gránitszarkofágjának a megte­kintése, a Nagy Diadalív (megmásszuk férfiasán a több száz lépcsőt), a Champs-Ély­sées látványosságai, a Con­corde tér... A Défense negyed (ez a rész a modem, Párizs futurista­szürrealista városálma) bejárá­sának lehetőségéért különös­képpen hálásak vagyunk a „Tours” idegenvezetőjének, Erikának. Ide mindenkinek el kellene zarándokolnia: a tü­körköpenyű felhőszurkálók közé, a bizarr szobrok, a kalei­doszkóp szökőkutak varázsla­tába. Azért, hogy testközelből érzékelhesse bárki: a múlt idők Párizsa befogadta, „szer- vesítette” a harmadik évezred vívmányait — mindenben, mindenki által, mindenhol. Vacsora. Ez szintén meg­adatott. Hamisítatlan belvárosi étterem. Elegáns kiszolgálás. Tonhalsaláta, filézett csirke­mell baracklekváros szószban, bodza- és pisztáciafagyi; pár kortynyi bordeaux-i vörössel leöblítve...Mesés, elegáns; tar­tást ad az embernek, amikor távoztában a pincér szemé­lyenként elköszön, mi több: kézfogással búcsúzik... Sétahajózás a Szajnán; ez sem marad ki; huszonkét híd alatt elsuhanva; beleszerelme- sedve — immár végzetesen, visszavonhatatlanul — Párizs­ba. Minden, a hömpölygő fo­lyamot átívelő kő-beton-vas- fa remeklésnek története van, de egy idő után már nem a há­rom nyelvű tolmácsszövegre figyelünk; inkább befelé, ma­gunkra, mindannyiunkra, akik már eljutottunk a fények váro­sába, s rájuk, akik még ez idá­ig nem jöhettek el... A városok városa türel­mes...Kivárja, elvárja őket is...Mert szüksége van az új­bóli és újbóli felfedeztetésre, miként nekünk, földi halan­dóknak a megmártózásra...Mi- ben is? Netán az életben? A jó, a teljes, az emberi létformá­ban. Igen, azt hiszem, ez a nyár számomra egyik legna­gyobb tanulsága... Képszemle a Festők terén, a Montmartre-on A szerző felvételei CSUPA ÉRDEKES 1995. augusztus 3., csütörtök ra kimerült, hogy társai vál­lukon vitték a mentőautó­ig • Az ifjú házasok úgy hatá-, ráztak, hogy a férj lakásán töltik a mézesheteket ­— A férfi kába volt és sajgó fájdalmat érzett háta- ban, majd összerogyott a napafi kellős közepén — ír­ja a lap, anélkül azonban, hogy kitérne a házastársak nemzetiségére avagy az át- ; meneüleg megrokkant férj korára. ......... .......................-......-.... Kuvaitváros hétfő (MTI) s — Hasogató hátfájással és ; kimerültséggel sürgősen ; kórházba szállítottak egy kuvaiti férfit, aki mézeshe­teinek első hat napján napi hatszor szeretkezett 17 éves feleségével. : — Sápadt és erőtlen volt, annyira gyönge, hogy szá­ját sem tudta már beszéd­re nyitni — idézi a Reuter az Al Vatan című kuva­iti lap hétfői jelentését. A cikk szerint a férj annyi- ...................................

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents