Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-30 / 204. szám
1995. augusztus 30., szerda HÁTTÉR Tökrossz lett a dinnyeszezon Kereslet hiányában a termés java része még mindig érintetlenül hever a táblán Idén kétszer is meg kellett venni a négyforintos dinnyemagot, mondja a dinnyés Kékesi Attila Galambos Béla felvétele Balkány, Jármi (KM - GB) — Bizony felejthető lenne a megyében közel ezer hektárt művelő dinnyetermesztők számára a lassacskán lecsengő idei szezon. Ám egy köny- nyed legyintéssel még sem tehetik túl magukat a dinnyepiac ez évi összeomlásán. Azáltal ugyanis, hogy kereslet hiányában a termésük java része még mindig érintetlenül hever a táblán, nagy valószínűséggel egész éves munkájuk értelme megy szemük láttára veszendőbe szeptember elején. A hagyományosnak mondható nagycserkeszi termesztő körzet mellett az utóbbi években jelentős dinnyeterületek koncentrálódtak a Mátészalka, Nyírbátor és Balkány környéki településeken is. A Bal- kányt Kállósemjénnel összekötő út az újabban „dinnyefészekké” fejlődött Perkedpusz- tán vezet keresztül. A út mellett, kíváncsi szemek elől barátságos akácfasorokkal takar- tan, dinnyeföld dinnyeföldet követ. Az egyik tízhektáros táblában kisebb csapat szedi, s rakja halmokba a csíkos-zöld héjú, piros bélű, mézédes gyümölcsöt. A rokoni alapon társult családi vállalkozás egyik balkányi tagja, az eredetileg autószerelő Kékesi Attila (30) négy éve kezdte a dinnyetermesztést: Kamionra várva — Kétségtelenül ez a legrosszabb évünk. A közepesen sikerült első kettő után, tavaly olyan kiváló esztendőt zártunk, hogy az akkor is bérelt 5 hold földről mindent értékesítettünk, s kilónként 15 forintnál kevesebbért belföldre sem adtunk el dinnyét. Most viszont az egy hold fekete héjúból (hagyományos sötétzöld fajta a szerk.) egy darab sem kelt el és az ebben a táblában lévő négy hektár csíkosból mindeddig csupán 16 tonna ment el exportra. Mára ugyan várunk egy kamiont, ám — mint ahogy ezt az idén már tapasztaltuk — egyáltalán nem biztos, hogy meg is jön. A fiatalember, a táblához kilátogató felesége, karjáról átveszi hét hónapos kisfiát, a gondjait láthatólag leginkább feledtetni képes kis Juliánót. Mintha máris nyugodtabban folytatná: — Ez a szezon, az ültetés idején palántapusztulást okozó hidegtől eltekintve — amikor a tönkrement növények nyomán kapával helyre vetettük az újabb drága magot — végül is biztatóan indult. Volt elegendő tavaszi csapadék, s így a melegben szépen fejlődött a dinnye, s az újravetés ellenére utolérte önmagát. Ám az ideális körülmények között a gyökereinek nem kellett mélyre hatolniuk, így a júliusi aszály nagyon megviselte a növényt, ami el is rúgta a később megkötött kis dinnyéit. A többi gyümölcs sem fejlődött megfelelően és egy részük kényszerérett lett. Export nuku — Ezután jöttek a piaci problémák. Azon kívül, hogy nem volt elég exportlehetőség, a belföldi kereskedelem is mohó volt. Mint ahogy most is 20 forintért árulja a termelőtől 5-6 forintért megvett dinnyét, egész évben magasan tartotta az árakat. Nem is vásároltak az emberek annyit mint máskor. Jellemző, hogy míg tavaly innen a tábláról vitték teherautóikon a miskolci kereskedők a dinnyét, ez évben egy sem jött. Két fiatal férfi érkezik autóval, mindkettő a dinnyéskaláka rokon, illetve jóbarát tagja. A vékonyabbik, perkedpusztai tömb-méretekről is tud adatot szolgáltatni: „az itt, körülöttünk lévő, mintegy 35 hektárnyi dinnyeföldön már tönkrement úgy 50 tonna gyümölcs, s még legalább háromszor ennyinek ez lesz a sorsa egykét héten belül.” Katalin, a fiatalasszony, aki mint Tiszabercelen végzett dísznövénykertész, idén petúnia- és futómuskátli-neveléssel, s -értékesítéssel segített be a családi kassza hizlalásába, leplezni próbált szomorúsággal mondja: —Jelenleg úgy állunk, hogy ha az összes költségünket összeadjuk — a földbérlettől a vetőmag árán, a talajmunkán, a növényvédelmen keresztül á szedés munkabéréig —, akkor az idei árak mellett talán nullára kijön a dinnyénk. Tegnap elküldtük a csőszt is. Nincs értelme tovább fizetni. Ám ez sem ment már meg minket a veszteségtől. Pedig végre saját ház építésébe szerettünk volna kezdeni, Attila pedig egy táblarészt öntözéses gazdálkodásra akart berendezni. Most persze nem lesz egyikből sem semmi. Csak egy lehetőség marad — teszi hozzá egy hun- cutkás mosoly kíséretében — nyerni kell a lottón! Piacvédelem óh! Az idén mintegy ötezer tonna dinnyét előállító, s ebből ez idáig mintegy háromezret értékesítő mátészalkai termesztő körzet egyik termeltető, értékesítést szervező — egyébként dunántúli illetőségű — kft.-jének dolgozik Kiss Attila. A fiatalember, aki Jármiban integrálja a helyi termelőket, ekként adja magyarázatát a dinnyepiaci csődhelyzetnek: — Kétségtelenül megnőtt a termelési kedv, nagyobb volt a dinnyekínálat mint korábban. Ezt csak súlyosbította, hogy a hazai szezon elején még beengedték az olasz, görög dinnyét is. Nálunk ilyen a piacvédelem. Bezzeg Szlovákia! Nem, vagy csak alig vett tőlünk, mivel neki is bőven termett. A szüret kezdetén még elég jó, 20-23 forintos árakat lehetett elérni, ám a korábban szüretelő déli megyék hamarosan alákínáltak az árakat tartani próbáló északiaknak, így Szabolcsnak is. A belföldi viszonteladó kereskedelem is sokáig mesterségesen magasan tartotta az árat, ami a kereslet csökkenését vonta maga után. Mára 5-6 forintra zuhant a dinnye ára. Ennyiért még valamennyit szállíthatunk lengyel piacra, ha sikerül. Ez az összeg viszont már csak a munkabér nélküli költségek fedezésére elegendő. Csak legalább ennyit megkapnánk — sóhajt föl most a sok szedetlen dinnyetábla tulajdonosa. Ám aligha van már erre remény. Y-jr i tudja hányadik al- K kálómmal feküdt in- JL jL fúziótól és gyógyszerektől függve azon a kemény vaságyon. Volt, mikor azt mondta, a halál is jobb a fájdalomnál. Mindenki elhagyta. Egy-két levél, néhány udvarias hangú telefon. Ennyi maradt. Időnként meglátogatta egy régi ismerős. Órákon át beszélgettek. Elsősorban a múltról, nagyon ritkán és „óvatosan” a jelenről. A jövő valahogy nem került szóba. Mikor az embernek már csak napjai és órái vannak hátra, nem is érdemes. Eddigi életét végigpergette maga előtt. Egyszer, egyetlen egyszer volt teljesen valakié. A talpától a fejebúb- jáig. Hányszor visszasírta magában azt az érzést, azokat az évtizedeket. Mikor még őszinte ember voltam..., mondogatta magában, s mindig elszorult a szíve. A csalóAz infúzió dósok és kudarcok megedzették. Már csak emlék volt, hogy egyszer valakiből mindent meg akart érteni, minden mozdulatát ismerni. A társa lenni. Olyannyira, ha elveszti, egy darab örökre haljon ki belőle. Persze, mint annyi minden ez is illúzió volt. Be kellett látnia, nem volt része a másiknak, minden fájdalmat egyedül élt meg. Mikor elváltak, úgy érezte, egyszerűen képtelen elviselni azt a fizikai kínt, amit a csalódás okozott. Ült a szobában, és percenként a nyitott ablakhoz rohant levegőért. Fulladozott. Akkoriban csak Vivaldit hallgatott. Hónapokkal később, nagyon tudatosan erős várat épített maga köré. Így utólag visszagondolva sokak számára bevehetetlennek bizonyult. Évekig nem értette: miért fontos a másik számára, ha megérintheti, ha hallja a hangját. Ha együtt tölthet vele öt-tíz percet. Hm. A másodpercek öröme, önfeledt boldogsága régóta ismeretlen volt a számára. Bezzeg akkor, minden beszélgetést elraktározott magába. Hosszú évek múlva is emlékezett a legapróbb mozdulatokra, érintésekre. Talán nem is az agyába, a génjeibe ivódott minden pillanat, amit a másikkal tölthetett. Hallgatott. Időnként megpróbált mosolyogni, de inkább úgy tűnt, mintha a fájdalom rángatná a száját. Valójában nem is tudta, miért érez ilyen iszonyatos, minden porcikájába belehasító kínt. Mennyi nő. Mennyi kapcsolat, szerelem, viszony. Mindig ettől irtózott. Egy lenni a sok közül. Egy kedves emlék, egy feledhetetlen együttlét. Ahogy ott ült az ágya szélén, érezte hódító illatát, nézte a hajának rakoncátlan fürtjeit, fáradt szemét. Egy gondolat suhant át az agyán: vállalom. Lesz ami lesz: még egyszer valakit a génjeibe, a testének a legapróbb zúgaiba szeretne örökre eltenni. / Erezni akarja utoljára újból és újból azt a fizikai fájdalmat, amit a másik hiánya okoz. minden úgy volt, mint V régen, néhány évtized- kJ del ezelőtt. Fizikailag fájt a másik hiánya. Minden percében magán érezte kezének búcsúzó, biztató szorítását. Bírd ki! Ne add fel! Szükségem van rád! Akkor döbbent rá: megöregedett, belefásult az életbe, az életébe. Már nem volt nagyon régen semmi, csak egy infúziótól függő öreg, fáradt test. Nyéki Zsolt Y~7 elaprózott agrárig ágazatunk szereplői X nehezen ismerik fel az összefogás, az együtt egymásért kényszerét. Természetesen megyénkben sincs ez másképp, ma még itt is egyfajta „szövetkezés-fóbia” uralkodik a kistermelésben. Ami az elmúlt évtizedek tapasztalataiból kiindulva valamennyire érthető is, de azért öt-hat évvel a rendszerváltás után már nem igazán hasznos dolog a múltra, az erőszakos beléptetésekre, a központosításra és a nagy közösködés demoralizáló hatására hivatkozni. Ez legalább olyankor eszébe juthatna minden agrárvállalkozónak, amikor a nyakán maradt termésével a bűnbakot keresi a felvásárlóban, a gazdajegyzőben, a kormányban, sőt, az újságíróban is, egyedül önmagát nem okolja a tervszerűtlen és költséges termelésért. Pedig jó recepttel már több, fejlett agrár- gazdaságban megedződött szakértő is szolgált: szerezd meg azt a tudást, amivel hatékonyabban termelsz és jól értékesítesz, vagy fogjatok össze többen, s együtt fizessétek meg azt az embert, aki megmondja, mit mikor s hogyan csinálj, s piacot szerez termékeiteknek. Ezzel szemben ma nálunk a: a helyzet, hogy a kárpótlással nagyon sok olyan ember jutott földhöz vagy gyümölcsöshöz, akinek a mezőgazdasági munka csak másodállás, jövedelemkiegészítő tevékenység. Gyökerek nélkül nem ért hozzá, pénz hiányában nem fejleszt, s csak a legszükségesebbért fizet. Ugyanez az ember ha ügyes-bajos dolgaival felkeres mondjuk egy ügyvédet, vagy egy orvost, természetesnek tartja, hogy súlyos forintjaiba kerül a bajainak orvoslása. Viszont ha egy szaktanácsadó (aki épp úgy pénzt fektetett tudásának megszerzésébe, mint az ügyvéd, vagy orvos) kér pénzt, mert a levél mikroszkópos vizsgálata után pontosan meg tudja mondani, mikor s hogyan védekezzen a kártevők ellen, azt jobb esetben kineveti a gazda. Inkább hazamegy,, s permetez ő maga, azután csodálkozik, hiába szórta le növényeit húsz alkalommal, mégis elvitte a gomba, a megmaradt termésnek pedig magas az önköltsége. Nyaralás végén Ferter János karikatúrája .. .... ........ .............................. ■....................... Lisztrapszódia Balogh József M ár nem csak a verebek csiripelik, egészen konkrét az információ: szeptember elsejétől emelkedik a liszt ára. Mi ebben az új, vagy az érdekes, amikor hetente, naponta tapasztalható a jelenség más élelmiszereknél, iparcikkeknél? Voltaképpen semmi. Hacsak az nem, hogy a kenyér nem egy az élelmiszerek közül, hanem „az élelmiszer”. Fülünkbe cseng még a nap- koriak hangja, akik néhány hete gépeikkel elzárták a forgalom elől a 41-es utat, mert elfogadhatatlannak, szégyenteljesnek tartották a gabona árát, de sztárjk, vagy demonstráció nélkül is tudja mindenki, hogy a tíz évvel ezelőtt hatszáz forintért felvásárolt búza ára az idén sem volt több nyolcszáznál, legfeljebb az kaphat majd tavasz táján egy ezrest egy mázsáért, aki tudja addig valahol tárolni. Olcsó a hasonlat, de az „élet” árához csak ilyen illik, hogy miközben egy öt- venfilléres fagylaltgömb ára mára húsz forint lett — a belvárosban ennyit kérnek érte —, a 3,60-as kenyérért 60-80 forintot kérnek, addig a búza az állandóság jelképe maradt. Lehet hozni indokul, hogy bezzeg közben mekkorára nőttek az energiaárak, a szállítás költségei, bruttósították a béreket, s az után is magasak a járulékos fizetnivalók, egy határig az ember ezeket az érveket el is fogadja. Ilyen okok gerjesztik az inflációt. De igazából akkor lehetnénk mi, vásárlók megértőbbek, ha azt tapasztalnánk, hogy a végeredményből — a mágas kenyér, vagy lisztárakból — nem csak a menedzsment fizetése, az igazgatótanács és a felügyelőbizottság tiszteletdíja tartja meg értékét, hanem arányosan részesül a termelő is. A címre visszatérve: a rapszódia az irodalomban csapongó gondolatmenetű óda, a zenében fantáziaszerű zenemű egy tételben. A liszt sorsára mindkettő kiválóan alkalmazható. Mert az ára — kívülről nézve — ok nélkül, csapongó gondolatok következményeként, fantáziaszerűen emelkedik. Tlidásnélkül
