Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-22 / 197. szám
1995. augusztus 22., kedd HÁTTÉR Meghurcoltatás szolgáltatásért Egy nyolcvanhat éves olcsvaapáti lakos küzdelme nem csak önmagáért Györke László Olcsvaapáti (KM) — „Az életem végig kemény munkával telt el, mégsem nézték semmibe, mindenemet elvettek. Kérem, keressenek meg, és egyszer írják már meg az igazságot erről a szerencsétlen kis faluról” — írja szűkszavú levelében Balogh Sándor nyugdíjas Olcsvaapáti- bol. Á gátak közé szorult kis település egyik mellékutcájának végén szerényen lapul meg az öreg ház, mely alig látszik ki a lugas alól. A fonó augusztusi napnyilak elől a hűvös első szobában keres menedéket a panaszos, Balogh Sándor, aki már betöltötte nyolcvanhatodik életévéi. Per és ítélet — Előkészítettem a papírokat — mondja, ahogy bemutatkozunk egymásnak. Először egy bírósági ítélet kerül elő, mely kelt Fehér- gyarmaton, 1995. június 8-án. Ebből megtudhatjuk, hogy dr. Páti András ügyvéd által képviselt Mezőgazdasági, Kereskedelmi és Szolgáltató Szövetkezet, Nábrád mint felperes Balogh Sándor olcsvaapáti lakos alperes ellen 20 012 forint művelést költség és járulékai iránti perében nyilvános tárgyalás alapján meghozta az ítéletet. Az ítélet szerint a városi bíróság kötelezi az alperest, hogy a felperes részére fizessen meg 15 nap alatt 4157 forintot, annak az 1955. évi január hó 1. napjától járó évi 20 százalékos kamatát és 4000 forint perköltséget. — Égbe kiáltó igazságtalanság — mondja kommentár helyett az idős ember. Visszamenőleg Hogy érthető legyen a történet, néhány szót az előzményekről. 1992 augusztusában a földalapokat az érdekegyeztető fórum elfogadta. Ez év Balogh Sándor őszén (az időpontról a bírósági ítélet indoklása is említést tesz) az immár földtulajdon nélkül maradt nábrádi téesz a földeket (így az 1993 tavaszán panaszosunk birtokába került parcellát is) felszántotta. A szántási díjat követeli tulajdonképpen visszamenőleg a jogutód szövetkezet. — Nem értem — mondja Halász Csaba, Olcsvaapáti polgármestere —, hogy egyáltalán milyen jogon mentek rá azokra,a földekre, amelyek akkor már nem voltak a téesz tulajdonában. Az említeti bírósági ítélet szerint Balogh Sándor a 8364 forint permetezési díjból előlegként kifizetett 5300 forintot, valamint további 15 019 forintot. — Nem értem ezt a permetezési díjat sem — mondja bosszúsan az idős ember. — Tessék nézni, itt van egy papír, amit a nábrádi szövetkezet küldött még februárban 3900 forint permetezési díjtartozásról. — Tanúkkal tudom igazolni, akár írásban is, hogy a földemen semmiféle permetezést nem végeztek. Ami pedig az 1992-es szántást illeti, furcsának találom, hogy olyan szolgáltatásért hajtják be rajtam, szegény kisnyugdíjason a díjat kamatostul, perköltségestül, amit először is nem kértem, másodszor semmi hasznát nem vettem, mert mikor megkaptam a földet, más év tavaszán, le kellett szántatni. any- nyit ért a téesz-szántás. (A bírósági okirat szerint elég lett volna tárcsázni. De ez végül is nem jogi, hanem szakmai kérdés.) — De ne tessék gondolni, hogy csak énvelem csinálják ezt a volt téeszurak. Vagyunk még vagy tizenöt-húszán, akiktől olyan szolgáltatásért akar pénz behajtani a nábrádi szövetkezet, amit el sem végzett. Tollvonással Balogh Sándor egy másik papírt vesz elő. Ez azt igazolja, mit vitt, illetve vitettek vele be 1960-ban a téeszbe. Eszerint két hároméves ló, egy eke, egy tíz hónapos üsző. egy szán, 7.98 hold szántó (rajta búza, árpa, lucerna, elvégezve őszi mélyszántás), 2 hold gyümölcsös, 820 négyszögöl szőlő, 1,2 hold nádas. — Tetszik látni, akkor ezt egy tollvonással elvették, egy fillért nem kaptam érte. De van itt más is. Á szőlőt, a gyümölcsöst a téesz 1976-ban ki- húzgáltatta. Arra számítottunk feleségemmel, hogy majd A szerző felvétele nyugdíjas korunkban ebből megélünk. Szegény asszony, abba halt bele, hogy még ezt is elvették tőlünk. Egy újabb papír kerül elő 1992. július l-jei keltezéssel. Ebben arról értesíti panaszosunkat Varga József, a Szikra Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnöke, hogy „...Önnek a felosztott vagyonból 181 544 forint értékű üzletrész jut”. — Hát ahogy maga nem látott belőle egy fillért, úgy nem láttam még én sem — teszi hozzá Balogh Sándor. Egy, az Országos Levéltár által kiadott okmányból kiderül. hogy 1951-ben államosították a Kordélyosok Munka- vállaló Szövetkezetét, melynek tulajdonosa Balogh Sándor volt. (Akkori vagyona: 220 ezer készpénz, 1 millió 400 ezer forrni folyószámlán, száz fő alkalmazott.) A Kár- rendezési Hivatal egy ezerforintos kárpótlási jeggyel „méltányolta” az egykori vagyont. — Hát így jár a magamfajta szegény ember. Még a bíróságra citálják. Csak csekély töredékét adnák vissza annak, amit elvettek, vagy legalább hagynának békén bennünket, ne követelnének olyanért pénzt, amit nem kértünk, amit el sem végeztek. L eginkább a körtékre vágyik, ahogy az emlékezet katakombáiban vibrál a nyár. Egyetlen forrongás a lég, a meleg párái, mint futkosó bárányok szállnak, tolonganak. Röptető kismadárként, angyalokként lebegnek, élvezve ahogy alájuk kap a szél. Az augusztusi forrongás, s benne a duzzadó körték. Hogy szerette pókhasukat, mosolygó arcukat, kecses nyakukat. Mintha a Matildét fogdosná, simogatná. Mintha cserépkancsókká válnának a kezében, s folydogálna belőlük a mézarany, imbolygó patakká, melynek partján legel két tehenke, s felbőgnék a gyerekkor ábrándos ragyogását. De koppan valami, s megcsillan a sáros konyha- kövön, a repeszdarab. Vilmos azért szerette ennyire a körtéket, mert nagyapó ujjainak vonását fedezte fel mindegyikben. Mint a hegedű dallamai, úgy nyikorognak most a szívében. Az idén már csak két ágat hozott névrokona, a Vilmos, az aranyló császárkörte. Ha beleharapott mindig az öreg jutott eszébe. És persze Ma ti Id. A kanyargós folyópart, ahonnan elcsábította ide, a A körték forrongás betonkolosszusaiba, s ahol az élet úgy rövidül, mint a gyertya kanóca a faggyút emésztő láng nyel- vecskéi alatt. Mert Matild is megrövidült néhány dologgal, amit a szervek kidobtak magukból... Most mégis a körték és az öreg. Ugyanúgy augusztus, lustán szálló porral a földu- takon, a cséplések nyomán szaporodó szalmacsomókkal az udvarokon. Vilmos gyerekfejjel is tudta, hogy nagyapó hozott valamit a háborúból az embert ötödölő tífusz mellett. Egy repeszdarabot. Az öreg érezte, hogy ott van a lábában, s néha vándorlásba kezd. mint valami holdkóros. Olyan rossz napja volt. hagyták is hadd mérgelődje ki magát. Mert a rakoncátlankodás után úgyis megnyugszik. Mélységes csöndjében lapulva csak egyszer-egyszer szisszend meg teherhordóját. Az öreg nem is törődött vele. Időváltozáskor a heg kipirosodott, me gvakar gáttá, aztán elhalványodott. De most a szemzés ideje van. A folyó pocsolyássá vált, halai pipálnak a mélyben. A magoncok békés nyugalomban várják, hogy eldőljön a sorsuk: hordozhatják e a nemes oltószemet, vagy szabadon virgonckod- hatnak, mint a vadlovak a prérin. Mert az öreg öntözte őket kitartóan, hogy adják héjukat. — Sajog a repesz. változik az idő — hallja az öreg dör- mogését. És megjöttek a felhők. Nyárfát megropogtató erejét ismerte már a szélnek, melynek nyomán potyog a gyümölcs. Ablak mögül nézték az ég harangját. A frissen fésült szalmacsomó szálait szedegette. Ménkő nagy dör- düléssel becsapott a villám. Vilmos tisztán emlékszik rá. ahogy lángolt a szalmacsomó. s az emberek futkostak a kavargó szélben. Merték a kutat, hozzáöntve a: égi áldáshoz. így is csak a szó Ima- csomó üszkös romja maradt. Az öreg a sámlin ült, hátul behúzódva a sütő mélyébe. Egy szót sem szólt. A ruha rátapadva. Füst- és koromszag mindenütt. Megadta magát, a Teremtővel nem tudott hadakozni. Kalapját mélyen a fejébe húzta. Majd a sajgó lábát dörzsölni kezdte, benyúlva a nadrág szára alá, feltűrve egészen a térdéig. Egyszer csak elkiáltotta magát: — Itt van a disznó! Valamennyien odanéztek. Hát a repeszdarab volt. Megunta végtelen vándorlását a vádli izomzatúban, s most távozott. kivetette a test, kiforrta magából, mint fatörzs a vágást. Az öreg vizsgálgatta. majd bosszúsan ledobta a kövezetre, hogy csak úgy pendiilt. Másnap rohant Vilmos a kertbe, nézni a körtefákat, mit művelt velük a vihar. Legszívesebben sírt volna, ahogy a megtépázott ágakat látta, s a levert gyümölcsöket félig betemetve a sárba. Ekkor meglepődött, mert az öreg ott hajladozott ma- goncai között, ahogy oltókésével szemezgetett. A mosolyára most is emlékszik, ahogy foghíjasán, borostás arccal hívogatta, hogy tanulja meg ő is. De őt inkább a gépek érdekelték. Most szemezni kellene, a megmaradt két ágból átörökíteni legalább annyit, amit az unokák megesznek. De nincsenek magoncok, és egyáltalán semmi sincsen, csak a repeszdarab, melyet ráhagyott az örege, hazahozva onnan a messzeségből. Közteherviselés Kováts Dénes-m t em véletlenül kísér- te nagy figyelem a L V Margitszigeten azt a fórumot, melyen részt vett Horn Gyula, hiszen számos olyan kérdéskörről szó esett, mely nemcsak azokat érdekli, akik erőteljesebben politizálnak, de azokat is, akiket társadalmi-gazdasági helyzetünk, illetve a kiút foglalkoztat. A vagyonadó bevezetésének gondolata többször felvetődött már az utóbbi időben, de igazából senki sem merte még felvállalni ezt a — bizonyos (elit)körökben nem véletlenül — népszerűtlen intézkedést. Arról van (lenne?) ugyanis szó — legalábbis az én olvasatomban — hogy a látványosan meggazdagodott elit. melynek tagjai ügyesen vagy ügyeskedve használták ki a jelentős hézagokat hagyó jogszabályokat, vagyonszerzésük, s nem bevallásuk arányában vállalnák a közterheket. Furcsán hatnak ugyanis azok a jelzések, melyek szerint vállalkozók (sok)ezrei élnek gyakorlatilag a létminimum alatt adóbevallásuk szerint, ugyanakkor a külcsín, a látszat egészen mást mutat, hiszen éves jövedelmük harminc- százszorosát is kiteszi gépkocsijuk vagy lakásuk értéke. Néhány ezer forintos jövedelemből pedig nem nagyon lehet ezekre szert tenni... Nem hiszen, hogy — a „hivatásos irigyek” kivételével — honfitársaink többsége sajnálja a javakat azoktól, akik valóban megdolgoznak érte. Az is tény, hogy nem mindenki egyformán ügyes, dolgos, nem mindenki rendelkezik olyan szakmával, ami átlagon felüli jövedelem megszerzését teszi lehetővé. Tulajdonképpen természetes, hogy vannak, akik jobban élnek másoktól, hiszen nem a kommunák társadalmát éljük. De az jó lenne — s ebben egyetértek a miniszter- elnökkel — ha a közterheket is arányosan vállalnák, s nem fordulna elő, hogy a bérből élő átlagpolgár többet adózik, mint a multimilliomos vállalkozó... Lőrinc úr! Ajánlom, hogy minél előbb találjon már valami más illemhelyét és ne rontsa itt nekem az üzletet Ferter János rajza r ............................... ..---------—-----------------j SÍ* ......... , 1 I Elszámolás Kállai János .v.v.v.v.v.vz.v.v.v.v.v.v.v.w.v.v.,.v.v.v/.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v.v/.v A z idestova búcsút intő nyári vakáció eseményeire, hasznosan töltött vagy céltalanul végiglődörgött napjaira ki így, ki úgy emlékezik vissza, ha — leülepedvén az élmények kavargása — számadást készít. Az iskolás korosztály számára felkínált táborozási lehetőségek e tekintetben különösképpen jó statisztikai terepet adhatnak a megérte-nem érte meg kérdéspár megválaszolására. Merthogy: ezek az együttlé- ti formációk—éppen azért, mert bennük részt venni kemény ezresekbe kerül—manapság korántsem csak a pancsikolás, sátorozás, tú- rázgatás, játszadozás önfe- ledtségével kecsegtetnek. A pihenést szinte kivétel nélkül megspékelik a praktikum elemeivel: úszást oktatnak, kismerterségek fortélyainak az elsajátítását ígérik, intenzív nyelvi kurzust ágyaznak bele a napirendbe. így volt ez megyénk Stúdium Nyelvoktatási Közalapítványának ausztriai üdültetési akciója esetében is. Közel száz szabolcs-szatmár-beregi diák (felsőtagozatosok és középiskolások), tíz magyar és nyolc osztrák pedagógus közreműködésével tizennégy napot tölthe- tett Bécs egyik kellemes gyermeküdülőjében. A nebulók pályázat útján nyerték el a kiutazás jogát: előfeltétel — az egyéni hozzájáruláson kívül — természetesen a német nyelv valamilyen szintű tudása volt. A germános precizitással szervezett programok — négy óra tanulás délelőttönként. négy órányi ismerkedés (minden délután) a „sógorok” történelmével, kultúrájával, a nevezetességekkel —alaposan próbára tették a táborozok állóképességét fizikálisán és szellemiekben. Persze, tegyük hozzá: akit különösebben nem vonzott az egész, az akár elbliccelhette a tanulással egybekötött lágere- zés fárasztásait. Csakhát így, a csupán üdiilgetőknek kissé drágára sikeredett a bécsi kiruccanás. Egy diák mintegy ötvenötezerért okosodhatott (ha akart!) anyanyelvi, echt német környezetben. És akkor még nem említettük az alapítvány rájuk fordított pénzeit. H a' | :;3' JT$ £ * T*j $ I aflfl
