Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-19 / 195. szám
1995• AUGUSZTUS 19., SZOMBAT Tekintélye egyre nagyobb Történelmünk első királyát századok, sőt egy ezredév múltán is tisztelhetjük Bernáth László Baj van az ünnepeinkkel. Nem szeretjük igazán még a nemzeti ünnepeinket sem. Gyanakvóak vagyunk: ki, mire akarja felhasználni, s néhány ezer, állásában érintett embert kivéve kevesen érdeklődnek a hivatalos szónoklatok iránt, alig valaki jön el — a lakosság számarányához képest — a települések nagygyűléseire. Illetve szeretjük az ünnepeket — a szabadnap miatt. El lehet végezni a ház körül elmaradt teendőket, vagy ha jósorsunk úgy hozza: elmehetünk kirándulni, rokonlátogatóba, vagy ahová kedvünk tartja. Talán az egyetlen kivétel augusztus 20. Lehet, azért, mert ez egyben a leggyakoribb magyar keresztnév viselőinek, az Istvánoknak a nevenapja is. Lehet azért, mert augusztus 20. mindig volt. Akkor is, amikor hivatalosan az „új kenyér ünnepének” nevezték. Lehet azért is, mert István király tekintélye az évszázadok múlásával egyre nagyobb lesz. Mert egyébként az nem igaz, amit az István a király című musical drámaszerzője több helyen megfogalmazott, hogy „volt idő, amikor Istvánt nem is tanították az iskolában.” Mindig tanították, Szent István és Szent Imre alakja Ágnes ki rályné diptychonján (Bem) legfeljebb a „szentségét” nem emlegették, meg a szerepét másként magyarázták. Nem minden áthallásos szándék nélkül. Istvánban a Keletről jött királyt kellett tisztelni, aki megvédte népét a nyugati ármánykodásokkal, hódítási törekvésekkel szemben. Szent István a Túróczi krónika brünni kiadásából MTI-Press reprodukciók Amiben persze volt annyi igazság, mint az ellenkezőjében. Abban ugyanis, hogy ez a Keletről a legnyugatabbra szakadt népvándorlásbeli csoport azért tudott megmaradni, meggyökeresedni itt a Kárpát-medencében, mert átvette és alkalmazta azt a (vallási) ideológiát és az azzal együttjáró államszervezési modellt, amellyel gazdaságilag és minden értelemben felzárkózhatott Európához. (Hogy ez az illeszkedés soha nem volt azért tökéletes, azt az is mutatja, hogy 1000 esztendő múltán is még ugyanez a nemzet programja.) Mellesleg a meggyökeresedéshez az is kellett, hogy az első száz esztendőben három európai nagyhatalom végvidékén, majdnem hogy a senki földjén, jól egyensúlyoztak, hol ide, hol oda álltak, az akkor még jelentős katonai erőkkel. Amikor ezt az erőt legyőzték Augsburgnál, eljött a döntés pillanata. Azt már csak írók, irodalomtörténészek, néprajzosok, meg persze a történelemtudósok tartják számon — de ők is csak igen ritkán emlegetik —, hogy a sikeres európai illeszkedés érdekében István nemcsak Koppányi végeztette ki, hanem a szó szoros értelmében tűzzel, vassal kiirtotta azt a sámánhiten alapuló magyar folklórt s minden hagyományt, amit ez a sztyeppi lovasnép Keletről hozott magával. Ez meg a történelem „harmadik oldala”, mert hogy időnként a múlt ilyen harmadik oldalakkal is rendelkezik. Ám sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik oldal nem kisebbítheti Géza fejedelem — mert el ne feledjük: ő volt a nagy kezdeményező — és István érdemeit, aminek az a lényege, hogy az ő döntéseik nélkül ugyanúgy eltűnt volna a térképről a magyarság, mint az avarok és még sok másik népcsoport, amelyik hosszabb, rövidebb ideig itt élt a Kárpát-medencében. Akár jól megtanítják ezt az iskolákban, akár nem, a közvélemény valahogy érzi, hogy augusztus 20. nemzeti, állami létünk ünnepe. Gyűlésre ugyan ilyenkor se járunk szívesen, meg talán több pohár emelkedik a magasba, hogy a köztünk élő Istvánokat köszöntse, mint ahányan a Vajkból lett király emlékét idézik, mégis ez az ünnep őrzi leginkább rangját, méltóságát, minden rárakódott salak nélkül. Tudjuk: történelmünk első királya mindjárt a legnagyobb volt talán, aki évszázadok, sőt egy ezredév múltán is a leginkább tisztelhetünk. Szent István és Szent Imre a Túróczi krónika augsburgi kiadásából Nagy Tamás illusztrációi ellene védekezés. Még a temetőnket is elárasztja a „Feltámadunk” keresztjéig. Az ember, aki ezt mondta, tiszaháti ember volt. Milyen ritka, már-már kipusztulóban lévő emberfajta. Tiszai nevelésű, vagyis a Tisza nevelte az életre. Ad, ha halbő a víz és koplal, ha a víz „megsoványo- dik”. Szófukar, kissé ferdevágású szeme azonban felvillan, ha szíves szóra talál. Ilyenkor meginvitálja homokvárába a vendéget. Szalonnát, rozskenyeret, pirított halat és savanykás vinkót tesz a barnára öregedett, vízitölgyből barkácsolt, talán évszázados, kajlalábú asztalra: — Tessék használni, jó étvágyat és egészséget kívánok hozzá. * * * Homokvár — mondtam. Mert az. A tiszaháti világban — ma már, mintegy harminc-harmincöt esztendő után, nem tudnám biztosan — volt még homokvár. Vagy mondjam a gátmegetti dombokba vájt, hűvös, tiszta, emberi szálláshely. Az évmilliók alkotta, majd homokkő keménységűre rakódott dombokba vájták bele ezeket a kétrészes, hálóhellyel és nappali tartózkodásra rendezett előtérrel, sőt „hercegi” magas bejáróval kidolgozott „várakat”. Három szelelővel, melyeket az állandó szél iránt az ügyesen ferdére állított üveglappal védtek, hogy még „világítójuk” is volt. Mert a kedvetlen Természet, mely szárazságot széllel, esőt viharral, majd ismét tikkasztó hőséggel úgy váltogatott, mint a természeti ember, aki ismeri a szagok veszélyét, a fehérneműjét, nem tűrte a vályogból vagy netán téglából épített házakat. Két-három esztendő és szétrázta, szétmál- lasztotta a leggondosabban épített kunyhókat is — ebben a néha gőzölgő, néha csontszáraz, széljárta, parti világban. így okoskodta ki a tiszaháti pép a homokvárak derűs és biztos szálláshelyét. „Csurog kívül, száraz belül, nyáron hűvös, télen meleg.” Ma is elfut a méreg, ha arra az újsághisztériára gondolok: „... az átkos feudalista rendszer barlanglakokká züllesztette a szegény, elhanyagolt tiszaháti halásznépet”. Megkérdeztek valaha is tiszaháti halászembert: miért él homokvárban? * * * Aztán a virágok. A busafejű harangvirág, a korán nyíló tökliliom, a kölyöklány-kékszemű útirózsa, a nádi kökörcsin, vagy az a furcsa illatú „réti fű”, mely soha nem volt fű, hasonlít ugyan a fűhöz, de piros-barnán, illatosán virágzik, és a tiszalápi fák, melyek az első meleg széllel, mint vágyódó, izzóan szerelmes, illatos, csábító lányok, kiöltözködnek. A nádban csavargó őzbakok, melyek úgy június-időben böffentget- ve keresik az alázatosan leselkedő, ravasz sutákat, az osonó vadmacskák, a sullogó rókanépség, mely mindent elkövet, hogy kölykeit jól tartsa, s — hát igen, annak idején — a nádifarkas, mely éjjelente vágyódó nótákat üvöltözött a vágott sajthoz hasonló hold felé. S mindig újra a kacsa- és szárcsanépség, sáp-sáp, tás-tás, keke, hahaha. Kora hajnalokon a reggelire vadászó öly- vek, sólymok, veres és barna kányák és héják „káros” átvillanásai. De végül is a csönd, a végtelenül szent és érintetlen csöndje a Természetnek, mely a dögtiszák világára úgy borult rá, mint halott klerikusokra az egyházi palást: — Szívem, ne haragudj, nem tudtam másként elmondani. Örvény. Nána, a Szamostorkolat. Lök, Szentmárton s minden cseppnyi település, mely valaha ott élt a Tisza mentén és beszélt, sóhajtozott, szenvedett, és halódott, valamiként megmaradt bennem, s él ma is. Bennem? Hiszem, nem. Továbbadom, hogy akik soha nem látták, akik talán soha meg nem láthatják, gondoljanak arra: van — (vagy csak volt?) — Magyarországnak néhány vidéke, melyek csodával határos gyöngyszemei voltak az Úristen alkotta szent és nagy Természetnek. „Sáp-sáp, tás-tás, krá-krá, krát-krát: Tiszaháti” * Részlet a Megfordul a szél című elbeszéléskötetből, amely a Püski Kiadónál 1992-ben jelent meg. Ilosvay Ferenc (1914-1990) író, újságíró a Pester Lloyd, a Magyar Nemzet szerzője, a Hétfői Hírlap szerkesztője volt. Rokoni szálak révén sok időt töltött Szabolcsban, első könyvét is Nagykállóban írta. 1956 után Bécsben élt. Hagyatéka az idén került a Jósa András Múzeum Kállay-gyűjteményébe.) MÚZSA Szepesi Attila: Szent Margit legenda „... Bódog-Asszonynak klastro- mában, Nyulaknak-Szigetében, nagy erős bizonságnak és hitnek alatta Szent Margit asszonyt le- lék csodálatos életű szentnek, miképpen életében meg vagyon írva.” (Jókai-kódex) Boldog királylány, jele margaréta, hajló virágszál, mennyei mátka: haja fürtjét szellő bontogatja, hamvas arcát napfény záporozza. Szeme párja tavak tiszta tükre, hangja halkult harangok ezüstje. Távoli tornyok hívják hiába, szirom keringél lépte nyomába. Királyok sarja, szolgálók cselédje, kórságos lelkek járulnak elébe: vakok és bénák, nyálzó eszelősök, enyhülni vágyó nyavalyatörősök. Nem figyel kardos királyfiakra, sem ördögfattyú henye kalmárokra, se kulcsárokra, törvénytevőkre, csak a felfénylő egyetlen Igére. Fohászkodik folyvást, magát veszni hagyja, örvények nyílnak fölötte, alatta: teste a röggé alámerülőben, lelke szárnyakkal emelkedőben. Jut a boldogok seregébe, margaréta-szirmok felragyognak érte. Szeme kékje búzavirágé, haja szálló fürtje aranyeső-ágé... Emlékezzetek boldog királylányra, kitaszítottak gyámolítójára: szava csöndjére, tekintetére, sziklát mozdító hite erejére.
