Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-12 / 189. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Béke galéria Amgalan Ceuegmid: Kislányom ~W" 7" evés olyan dolog van a vilá1/ gon, amiben minden ember egyetért. Ezek között bizo- JL nyara az első helyet foglalja el a békevágy. Éppen ezért érthető, hogy a művészeteknek minden évszázadban tárgya volt a harc, a pusztítás, a félelem és az ellenük vívott küzdelem. Gyakran felvetődik a kérdés, hogy tehet-e valamit a művészet azért, hogy kevesebb legyen a világon a háború, s egyszer valóban eljöjjön a teljes béke. Negyven képzőművész sajátos tisztelgését jelenti az a kiállítás, amelyet a nyíregyházi Városi Galériában rendeztek Békességet magamnak, másoknak címmel nyílt a Nemzetközi Békenapok alkalmából. A bemutatott munkákat a Sóstói Nemzetközi Éremművészet és Kisplasztikái Alkotótelep gyűjteményéből válogatták. Paul Cvetich: Bosznia Orr Lajos: Keretes Szűcs Róbert felvételei Az élmények fonásvidéke Szubjektív gondolatok: Tiszabecs és Szabó Lőrinc a Tücsökzenében Bakajxza András Életállomás volt Tiszabecs, vagy két állomás közötti közelség-távolság, avagy a kettő együtt? Az egyik elfogadható választ A föltámadás szomorúsága Ady-versben vélem megtalálni: „Keresem magam közelségét, / A szállaló Időt / S a tükröt, a varázsosat, / A megismer- tetőt.” A másik lehetséges talán megerősítő választ két Tücsökzene- versben (Varázstükör, Táj épül, omlik) leltem meg. „...repültem, káp- rázva... a vágyva üldözött / valóság varázstükrei között.” Vágy és valóság, esemény és emlékezés végül egyet szolgál: „...hogy értsem magam, s hogy megértsetek”. Elindul hát a költő az elfutott idő keréknyomán, feleletet adván a küldő és kérdező életnek. Mennyi elsuhant év, táj, kép vágyik újraszületni, köztük az eszméltető Tiszabecs! A varázslatot tücskök kezdik, folytatják az őket is túlzengő emlékek, melyektől meggyógyulhat vagy elvérezhet az ember. A miskolci gyermekkor bűvöletében fogant záróversben tűnik föl először ez a távoli, felső-tiszai település. „Tiszabecs kérdez... életem beszél.” Amikor a Tücsökzene fölhangzott, akkor halt meg a becsi nagybácsi, a serdülő ifjú bölcs tanácsadója. („A Rettenetes Év/vitt el, ez a 44/45.”) Létbölcseleti költeményben — akárcsak a Tragédiában együtt van, íme az élet és a halál. Önmagát építi Szabó Lőrinc, amikor — zaklatottság és romok felett — életre kelti a „derék, derűs, magyar pap” pompás portréját. A 352 tizennyolcsorosból egybeillesztett versfüzér közepe táján találkozunk a megismerés örömét és szorongását fölfedező debreceni diákkal. (IV. Debrecen. Érlelő diákévek 1908-1918) Debreceni diák? És ti- szabecsi! Aki a Miatyánkra emlékeztetőén nevezi meg gazdag aratású nyarainak teremtőjét, az sosem merítheti ki a köszönet kútforrását. „...ami csak szép volt, valóság, s csoda /...ami fény van bennem és öröm, / mind nektek köszönhetem, köszönöm, / vakációim, rekkenő nyarak, / s Mihály bátyám, ...ki vagy a föld alatt.” Szerelem volt hát a vakációs Becs, a legnagyobbé (s költőnél az egyetlené), a Megismerésé. „Tiszabecs, tücsök, harangszó...” Ilyen üdén, telten, holtig sajgó impressziókban szólal meg a falu („egész falvak, megyék káprázata”) az ötvenhez közelgő költőben. 1947-ben — a lelki lábadozás idején — lát napvilágot Tücsökzenéje. Rajzok egy élet tájairól alcímen. Tiszabecs, a múlhatatlan múlt, apró a dús örömök boldog szigete, gyógyítja az emlékezőt: jusson el végül jobbik önmagához, „...ha rád gondolok, az egész biblia / mosolyogni kezd, mosolyognak a / mezők, ég-föld” — árad az emlékezés A tiszabecsi tiszteletes c. lírai remekében. A versbe írt jókedvű Mihály nagybácsi a történelmi Szatmár összes ízét, színét kínálja „szerelmetes öcsém”-nek évről évre megismételt vakációs meghívásaiban, s főként az együtt töltött időben. (Szabó Lőrinc is papoknak ivadéka — apai ágon, mint a Tiszabecs-közeli Csécsén született Móricz — az anyain.) íz és szín fogékony lélekben el nem vész, hanem örök formát lel, s visszasugárzik az élmény forrásvidékére. Debrecen, Szatmár az egész Egynek hitt világ (benne a kilencszáz éves Becs) a diákkor delejében... Egy vers egy strófa, hívó- és válaszrím egymásmel- lettiségben arról beszél, a lélek sáncai háborúságot nem szenvedtek még, bár kétely és halál zaklató előőrsöt küldött felderítésére. „Azt adja a világ, / amit belelát a kíváncsiság.” — határozza meg önmaga, s a lélek odüsszeáját járó ember lényegét. „Ez a sáros-poros / nagy falu s a városi Debrecen / volt hosszú esztendőkig életem / kettős kerete.” Eny- nyi a 111. „tücsökzene” szociográfiai pontosságú üzenete. (Az 1913- as évben 1463 lakosa volt a jórészt református s egytemplomos településnek.) A becsiek, „csizmás magyarok”, nagy, munkás nyárral, paraszt virágokkal, sárguló búzamezőkkel várták a hűs parókiára érkező tizenéves úrifiút. A Szabó Lőrinc-ver- sekben áll még az ősi papiak, sok magyaros vendégjárás tanúja. Megfordultak itt fáklya-szándékú lelkészek, pompás magyarok is... Mihály bácsi, a „jó szív sok szeretet” vonzotta — marasztot- ta őket, s — mert egyedül élt — megtestesítette az atyai házat. A Tiszabecset halhatatlan versekbe bűvölő Szabó Lőrinc tíz évvel a Tücsökzene születése után maga is elhallgatott. Szatmár, Tiszabecs (Részlet a Tücsökzenéből) Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak, " ' húsomba ittam parazsatokat, húsomba és csontomba fényetek, tigrisrot napot, szeszlángkék eget, vad deleket, mikor szinte kigyút az árnyék is és menekül, lapúl. meggy, málna vétet, felforrt temetőt, szikra lepkét, villám szitakötőt, nagy búzatáblák öntvény aranyát, Látott szájjal lihegő éjszakát, s ami csak szép volt, valóság $ csoda, egesz falvak, megyék káprázata, s ami csak jó, mindazt, ami idehoz valahonnan ez a tücsökzene, mind, ami fény van bennem és öröm, < mind nektek köszönhetem, köszönöm, vakációim, rekkenő nyarak, s Mihály bátyám... ki vagy a föld alatt. SZAKONYI KÁROLY: Szívek zárkái * Délután. Rábán felébred szunyókálásából; hanyatt fordul a recsegő, plüss takaróval fedett díványon, feje alá gyömködi az összegyűrődött díszpárnát. Ruhástól heveredett le, az utóbbi időben gyakran elpilled ebéd után. De elég egy röpke órányi alvás, hogy újra pihentnek érezhesse magát. Felfrissülve nyújtózik, fülel; a konyhából neszeket hall; Liza, a felesége csendben motoz oda- kinn, nehogy felzavarja. Rábán Fülöp elmosolyodik, az álmára gondol; miként valamelyik éjszaka, most is Lizával álmodott; folyóparton sétáltak, vízbe hajló, sűrű fűzfaágak alatt. Az asszony derűs volt, egyszeresek kiperdült mellőle, a folyóba vetette magát, és hívta Rabánt is úszni; áttetsző volt a víz, de ő mégsem követte; erre aztán Liza kijött a partra; ruhátlan volt, testén vízgyöngyök peregtek; csodálatosan megfiatalodott; a régi-régi Liza állt előtte, feléje tárt karral. Rábán szeretné őrizni álma hangulatát, de hegedűszó üti meg a fülét; lágy, andalító dallam szüremlik be a szobába az öreg pesti ház köznapi zajaiba vegyülve; még kintről, a négysávossá szélesített külső kőrútról is hallatszik a járművek dübörgése — és közben árad a hegedűből a szelíd dallam. Elszáll az álma. Rábán oldalt fordul, kiül a dívány szélére, zoknis lábával előkaszálja a papucsát; kinyújtott jobb kezével a fekhelye melletti török asztalkán matat; kitapogatja a cigarettás dobozát meg a gyufát, rágyújt. Vajon ki hegedül ilyen szépen? Liza rányit. Lizának éles a hallása; különösen kifinomult azóta, hogy figyelnie kell férjére. — Felkelsz? — Ki hegedül? — Ja? Az udvaron, egy férfi. Odalenn, az udvaron. Felébresztett? Rábán figyeli Liza hangját. Milyen nyugodt, gyanútlan. Ha tudná, mit álmodott róla az imént. Elmosolyodik magában; ha tudná Liza, hogy meztelenül látta ott a folyóparton. — Megvan a papucsod? — Már belebújtam. Ide jönnél? — Itt vagyok — érinti meg Liza. Felsegíti, pedig Rabánnak semmi baja, felkel ő frissen egymaga is. — Gyere. Kiülsz a gangra? Süt a nap, jó idő van, gondoltam... Es tudod, hogy jobban szeretem, ha oda- kinn dohányzol! Igen, persze... — Rábán szeretné megőrizni az álombéli Liza képét, Lizáét, akinek mellén, lapos hasán és íves csípőjén végigperegtek a vízcseppek, de illanékony a látomás. Érezni Liza kezét; szabad tenyerével végigsimítja. — Valami baj van? — Nem, semmi, csak... — Reszel a bőröm. Azt érzed? Valami krém kellene, mert ezek a mosogatószerek kimarják. Gyere. Felteszem a kávét, kivezetlek... Liza megfogja a könyökét, vezeti. Rábán rábízza magát, de azért ösztönösen előrenyújtja a másik karját; néha nekiütközik a bútoroknak; a minap is meglökte az asztalt, és összetört egy régi vázát, amit még nászajándékba kaptak. Liza nem veszekedett vele, de kicsengett hangjából a szemrehányás. — Milyen szépen hegedül az az ember! Kéregét? — Nem néztem — mondja Liza. Kiérnek a konyhán át a gangra. Rábán ujjá- val megtalálja a fehérre mázolt, avítt to- nett szék karfáját; ebben szokott üldögélni. — Na, jó. Megyek, csinálom a kávét. — Várj csak! — nyúl utána Rábán. — Mondd el nekem, milyen ez a hegedűs! — Milyen lenne? — veti oda Liza. — Egy sovány fiatalember, farmerban. — Fiatal? Muzsikus cigány? — Tudom is én! Tudom is én, hogy cigány vagy nem cigány! — Csak azért kérdezem, mert azelőtt nem ilyenek jártak. Emlékszel arra a tan- góharmonikás vénemberre? Meg arra a keszeg alakra, aki olyan borzasztóan cinco- gott a hegedűjén. De ez nagyon szépen játszik. Ez valami klasszikus muzsika... — Nem értek hozzá — mondja Liza. Nem érti, mit akar ezzel a kéregetővel a férje. — Klasszikus vagy sem, én azt honnan tudjam? Felteszem a kávét. — Nem dobnál neki valamit? Néhány forintot. Ahogy szokás. Egy darabka papírba csomagolva. — Senki sem dob neki. — Senki? Az egész házból senki? — Nem dobálják az emberek a pénzüket. És én sem vagyok hajlandó... — Liza! — Megfogja az asszony kezét. — Liza! Az én kedvemért! Olyan szépen játszik! De siess, mert abbahagyhatja!
