Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)

1995-07-29 / 177. szám

12 Napkelet • A KM hét végi melléklete Kőszegremete magyar titkai „A mi értékeinket nekünk kell begyűjtenünk, nem várhatunk másokra..." TÁRHAT Szabados István grafikái Töredékek, montázs TF* "T” tcarészletek, lebontásra ■ I ítélt házak, a népművészet ■ 1 motívumkincse és a termé­szét örök szépsége jelenik meg a kisvárdai tanár-művész grafiká­in. Az alkotó tősgyökeres kisvár dai, itt járt elemi iskolába, s itt is érettségizett a patinás Bessenyei Gimnáziumban. A nyíregyházi tanárképző főiskolán 1974-ben szerzett diplomát földrajz­rajz szakon. Jelenleg — immár közel egy évtizede — a város 2. számú isko­lájában tanít. Hat éve rajzol grafiká­kat, eddig féltucat önálló kiállítása volt. Önálló tárlatain egy-egy alka­lommal több mint félszáz rajzzal sze­repelt. A népművészet motívumai nem csupán grafikáiban élnek tovább, hi­szen két évtizede rendszeres vendége a vásárosnaményi fafaragótábornak is. Mint mondja, erőteljesen foglalkoz­tatja a gondolat, hogy kilépve a tus­rajzok fekete-fehér világából új, szí­nes technikák révén a közeljövőben festményekkel is próbálkozzék. Ten­né mindezt a stílusváltás jegyében. De mint mondja, kedvenc témái marad­nak, $ tusrajzok készítésével sem hagy fel. Ablak, repkénnyel Toldi a petrencésrúddal mutatta a Budára vivő utat. Az avasi Kőszegremetén a villá- lathordó rúddal int a legény, hogy amott van Vámfalu, a Mike hegy alatt. S hány más szavunk van a csomóba rakott szé­nára, csak Erdélyben. Háromszéken bukó­nak, a Kővárvidéken mereglyének, Dés környékén rudasnak mondják. S mennyi­re eltérő megnevezése falvanként, vidéken­ként ugyanannak a tárgynak vagy foga­lomnak. A már említett Kőszegremetén a hársfát szádokfának nevezik, s a hárs nem más, mint az a háncs, amit a hársfa kérgéből hántanak, amit elsősorban szőlőkötözésre és a mogyoróvesszőből készült hátikosár cipelőkötelének használnak. A fűzfa ficz- fa, mely alatt a vízben nem fürödnek, ha­nem firidnek. Vagy más: a férfiak, ha bor­ral kínálják őket, nem azt mondják, hogy köszönöm, hanem „mán nehogy harag le­gyen.” Tehát nem azért isznak, mert kí­vánják, hanem, hogy ne legyen harag. A bort rendszerint Miskásan töltik, ami azt jelenti: a pohár kétharmadáig, hogy jusson is, maradjon is. Ha nagyon hideg, akkor Guguc-melegen isszák, vagyis a tenyerük­kel szorongatják, pátyolgatják a pohárt, hogy egy picit melegedjen. A megnevezés Guguc Lajcsiről származik, akit egyébként Dohi Lajcsinak hívtak valamikor. De nem tartozott emberszámba Kőszeg­remetén, akinek nincs gúny- vagy ragad­ványneve. Könnyű kitalálni, miért kapta egy jóvágású, nyugtalan férfi a Falukakas nevet, ki volt Amerikás Károly vagy Csaj- li Pista. Sebes járása okán apámat Futó La­cinak nevezték még a kölykök is... Mindez csak piciny ízelítő abból: mit gyűjthettek az elmúlt napokban az avasi szórványmagyarságban a szegedi József At­tila Tudományegyetem néprajzi karának hallgatói. Húsz harmadéves hallgató, há­rom tanár — dr. Juhász Antal tanszékve­zető tanár, dr. Bellon Tibor, a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára és Bakó Judit zenetanár — verte fel a sátrat Kőszegre­metén. Innen jártak a másik két magyar­lakta községbe, Vámfaluba és Avasújvá­rosba, s persze az olyan hagyományőrző román településekre is, mint Avasfelsőfa- lu (Negresti-Oas), Ráksa vagy Bikszád. Bikszád eredetileg Bükszád, vagyis a bük­kösnek a szája, mármint régi magyarul. A szegediek tudatosan választották nyá­ri gyakorlatnak az észak-erdélyi szórvány­isméi a haditudósítások uralják a médiát. A háború képpel, hanggal és a hír műfa­ját kizárólagosan lefoglaló áldozatstatisz­tikákkal van jelen az 50 éve tartó, állító­lagos békében. De milyen is az a háború, amely a szomszédunkban pusztít? Sokat látnak belőle, ám keveset tudnak róla. És most itt van egy könyv, Slavenka Drakulio horvát újságírónő elszántságából — aki riportjaival már megdöbbentette a tehetetlen nyugatot — a magyar olvasónak is elmondja: mit jelent ölni... A Balkán Expressz című riportgyűjte­ményt, Gállos Orsolya fordításában, az Officina Nova adta ki. Ebből közlünk egy részletet. (Halál — élőben) Azt mondják, a kislányt akkor ölték meg, amikor éppen süteményt evett. Talán így történt: reggel volt, ragyo­gó, hideg reggel. Azt kérdezik, hogyan sü­tött süteményt Szarajevóban egy asszony, a kislány édesanyja? Honnan vette a lisz­tet? Az olajat? Akárhogy is, a két és fél éves kislány, aki épp hogy felébredt, oda­ült az asztalhoz, hogy megreggelizzen. A következő pillanatban gránát süvítését hal­lotta. Talán megijedt, és az anyjához ug­rott — talán nem. A gránát hangja itt meg­szokott dolog. A lövedék áttörte a házte­Sövény (Szér) magyarságot, ugyanis a legtöbb néprajzku­tató ma is a székelységhez és a csángók­hoz megy gyűjteni, annak ellenére hogy az erdélyi magyarság közel fele szórvá­nyokban él, s ezeken a részeken erodálód­nak leggyorsabban néprajzi értékeink, te­metődnek el néphagyományaink. Dr. Ju­hász professzor a nyolcnapi gyűjtés nyo­mán kijelentette: jobban nem is választhat­tak volna. Amit itt láttak, hallottak, leje­gyeztek, filmeztek, színesebbé és egyúttal árnyaltabbá teszi azt a képet, amit a hall­gatók eddig a magyar népi kultúráról al­kottak. Táborhelyük előtt naponta kétszer is végighaladt a ménes és a csorda, a kert­ből a közeli dombon legelésző kecskenyá­jat láttak, s a Túr felső folyásánál régi gu­bakészítőkkel találkozhattak, s a felsőfa­lusi Kallóban megnézhették azt a helyet is, ahol egykor a debreceni, fehérgyarmati, tu- nyogmatolcsi gubások ványolták a gyap­jút, a cifraszűrnek valót. Bakó Judit tanár­nő olyan dalokat jegyzett le, amit talán éneklőik e találkozás nélkül örökre maguk­kal vittek volna a sírba. Joggal mondta dr. Bellon Tibor a neves néprajzkutat és szakíró nem csak az utol­só órában, de annak is az utolsó percében érkeztek. Az utóbbi évek nagyobb nyitott­tőt és becsapódott a konyhába. A kislány a padlóra zuhant. Villámgyorsan történt az egész, és a kislány halott volt, mielőtt a szülei vagy a nagyszülei megérthették vol­na, mi történt. Mikor az apja az ölébe emelte, hogy segítségért fusson, már késő volt. Aztán egy tv-kamera érkezett a helyszín­re. Talán egy vagy két órával a becsapó­dás után. Láttuk a parányi konyhát, most már a kislány nélkül, a padlón a tégla- és vakolattörmeléket, szétszórt cipőket, az ő cipőcskéit. A kamera felhúzott a mennye­zet felé, a becsapódástól keletkezett lyuk­ra. Az ég és a hideg nézett be a lyukon a konyhába. Az apa keze az asztalon, ott ül és sír. A kamera fölvette kék szemét és a könnyeit — így mi, a tv-nézők meggyőződ­hettünk arról, hogy ez történt, hogy való­ban sír a kislány apja. Durva házi gyapjúból kötött fehér pu­lóver volt az apán. A kamera a szeméről a pulóverre vándorolt, és mi megpillant­hattunk azon egy vörös foltot, jobbról, ahol magához szorította a kislányát, mi­kör fölemelte a padlóról — mikor már ké­ső volt. A vér még nem száradt meg, a folt világospiros volt, frissnek látszott. Is­merem ezeket a durva, kézi kötésű puló­vereket. Szinte érzem az ujjaim között. Las­Vénig László (Szatmárnémeti) felvétele sága, a felgyorsult információ, a tévén át áramló silány tömegkultúra, azaz nonkul- túra teljesen háttérbe szorította a százado­kon át kialakult, közösségmegtartó népi értékeket. A gyűjtők visszatérnek még, hisz sok a mentenivaló, kevés a szakképzett néprajzos. Kihívás lehet ez a nyíregyházi tanárképző főiskola néprajzosainak is. Őket is éppen olyan szívesen segítjük er­délyi táborozásaikban, mint a szegedie­ket. Csak itt, a határ közelében több olyan magyar falu van, ahol sok a mentenivaló, ahol nem járt vagy rég nem járt, netán csak átutazott néprajzos, esetleg Farkas József nyugdíjas mátészalkai múzeumigazgató. Hát akkor jegyezzék: Bábony, Csedreg, Kökényesd, Tamásváraalja, Adorján, Da­ra, Óvári, Túrterebes, Vetés. Máramaros- ban olyan szórványok, mint Domokos a Cibles alatt, a kővárvidéki Sárosmagyar- berkesz, a szénégető Gereben, az üvegfú­vó, famunkás Kövesláz. Hány másodperc van még abból az utol­só percből? Elegendő ahhoz, hogy rádöb­benjünk: a mi értékeinket nekünk kell be­gyűjtenünk, nem várhatunk másokra. Ha még lesz kinek átadjuk, s lesz-e még egy­általán szükség azonosságtudatra, magyar­ságtudatra. san száradnak, és az ilyen vérfolt sokáig nedves marad. A vér látványa émelyítő volt. A kamera azonban többször vissza­tért oda. Ez már fölösleges. Az ember azon­ban nehezen védekezhet az ilyen képektől — és nincs kinek elmondania, hogy fölös­legesek. Aztán át a kórházba. Először az anyát látjuk. Valami hordágyon fekszik, arcát el­takarja a kezével. Bejön az apa, abban a vérfoltos fehér pulóverben, és átöleli az asszonyt. Láthatóan ez a találkozás itt a kórházi szobában az első alkalom, hogy látják egymást a kislány halála óta. A ka­merák előtt — az első találkozás. Az anyá­ból kiszakad egy hang. Más körülmények között kiáltásnak, sikolynak mondanánk. De ez most az üresség hangja; ezzel a hang­gal mondja el az asszony a férjének, hogy mindent elveszített. Ez a vége, itt kell lennie a végének. A ka­mera nem hatolhat mélyebbre az emberi szenvedésben. Sem mi, a tv-nézők, sem akik a kamera mögött állnak — a ripor­ter, az operatőr, a hangtechnikus —, nem bírjuk tovább. Ezt be kell fejezni, ismétel­getem magamban, mialatt a kamera ha­lad tovább. Most bepillantunk a vérfoltos lepedő alá. Vörös folt a fehér lepedőn, ez a halál jele. Istenem, milyen világos a vé­SLAVENKA DRAKULIO: Egy asszony a frontvonalakon Síké Lajos Téli álom I.

Next

/
Thumbnails
Contents