Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)

1995-07-15 / 165. szám

1995. július 15., szombat HATTER A szarkaláb is kornyadozik Nem látni se gólyát, se szöcskét, csak az ember bírja az iszonyatos hőséget Balogh Géza Levelek, Vaja, Szamosszeg (KM) — Harmincnégy fokot ígér a meteorológia mára. A reggel azonban még hús, kí­váncsi, játékos szellőkölykök kergetőznek a parkolóban. A kocsi belseje viszont már figyelmeztet: kutya meleg lesz, jobb lenne egy légkon­dicionált szobában tölteni a napot. Ám ez csak kevesek kiváltsága. A kombájnosok, a dohánytörők, vagy az uborkaszedők egészen biz­tos, hogy a tűző napon seny- vednek, s amint elnézzük az eget, még csak egy kis hűsítő záporra sincsen kilátásunk. Sejthetik ezt maguk a gazdá- szok is, mert a harmadik, ne­gyedik falut is elhagyjuk már, de sehol egy lélek, oly üres a határ, hogy akár november is lehetne. Öntöznek Végül valahol Levelek után, a baktai erdő tövében tűnik fel egy traktor, de az is egy hely­ben áll, mintha csak pihenne. Porzik a szürke homokút, eső­ért kiált a föld, ám a fasoron túli paradicsom-, s dohánytáb­lák harsogóan zöldek, a kora­nyári esők hatása még mindig érződik. Ám besegít az ember is, a dohánytábla közepén ha­talmas sugárban spriccel a víz, öntöznek. Az a messzire látszó traktor is a szivattyút hajtja, a teljes öntözés felelőse pedig a magyi Csada József. Ma reggel állt szolgálatba^ s miután még csak kilenc körül jár az idő, a melegből még nem sokat ér­zett, de a cipőjét már lerúgta, csak úgy, mezítláb járkál a csövek mentén. — A mi dolgunk még iste­nes, hiszen ha nagyon nagy a hőség, legfeljebb a sugár elé állunk, bár vigyázni kell, mert egykettőre ledönti az embert a lábáról — nyújtja kézfogásra a tenyerét. A traktor szomszédságában lakókocsi, benne ágy, asztal, szék... de ki az a bolond, aki most oda bújna. Az asztalon A földműves életében ez az egyik legszebb pillanat Harasztosi Pál felvétele elemózsiásszatyor, de Csada József még ahhoz se nyúlt ma. — Nincs az embernek ilyen időben étvágya — mondja. — Valamikor úgy délután három táján jön meg az éhség, s aztán már csak éjszaka veszem elő legfeljebb a kenyeret. Huszonnégy órás a szolgálat a dohánytáblában, aztán hu­szonnégy óra pihenő követke­zik. Ámbár pihenésre nem na­gyon futja, hiszen neki is van egy kis dohánytáblája. Ha nem is nagy, egy hold, de rengeteg a munka azzal is már ilyentájt. Megéri azonban a vele való foglalkozás, legalábbis a töb­bihez képest. Csodájára jártak — Öt holdon gazdálkodom, de az az egy hold dohány leköröz mindent — folytatja. — Hogy mást ne mondjak, azt beszélik, a gabonáért, vagyis a rozsért kétszázhetven forintot kínál­nak mázsánként! Úgy látszik, teljesen megbolondult a világ. A borzasztóan alacsony fel- vásárlási ár miatt zúgolódnak Vaján is, ahol mint évek óta már, az idén is az uborka az egyik legnagyobb sláger. Már ha sláger lehet az, amit szid­nak. A falut Nyírparasznyával összekötő műút két oldalán zöldellnek a gyönyörűen gon­dozott, hagyományos módon művelt uborkatáblák, de mind­össze egyetlen parcellában lát­ni embert. Illés Istvánná, és a leendő menye szedi a termést, az anyósjelölt egyáltalán nem rejti véka alá a véleményét. — Lehet, hogy jobban já­runk mi is. ha az árnyékban ücsörgünk, s nem költjük pén­zünket a drága vetőmagra, vegyszerre. Nézzék meg, alig több mint hatszáz öles ez a da­rabka, annak is csak az egy ré­sze uborka, a vetőmag mégis tizenkét ezer forintba került! A munkánkat már nem számol­juk, pedig az uborkát szó sze­rint a kezünkkel kapáljuk, az ujjainkkal lazítjuk meg a föl­det. És mit gondolnak, meny­nyit adnak kilójáért? Húsz-hu- szonkét forintot! Tavaly sokkal jobb volt, öt­ven forintot is kaptak, most azonban a fél arasznyi uborká­ra sem biztos, hogy folyama­tos lesz a kereslet. — Ó, butaságokat beszél­tem az előbb, azért ez is pénz, még ha kicsike is — módosítja az iméntieket Illésné. — Hét gyermeket neveltünk fel, ne­künk sosem volt időnk henyél­ni. A gyermekek többsége már kirepült, most már megcsen­desedhetnénk mi is..., de hát üldögéljünk a kapuban!? Keserves élet Vaján, a nyírségi akácfasorok között még el is viselhető a meleg, pár faluval odébb, túl a Krasznán viszont már reszket a levegő. Szamosszeg és Sza- moskér között kilométerekre van a legközelebbi árnyék, még a szarkaláb is komyado- zik a búzatábla szélén. Jó het­ven kilométert tettünk már meg eddig, de itt látjuk az első kombájnt dolgozni. A sza- mosszegi Kosa László és Pus­kás Ferenc búzáját vágja, a két gazda zsörtölődik. — A kora tavaszon még csodájára jártak ennek a vetés­nek olyan kövér volt, de aztán jöttek az egerek, a galambok, a drótférgek..., most jó, ha lead negyven-negyvenkét mázsát hektárja. De még mindig job­ban jártunk, mint a gabonát vető nyíri gazdák, akiket há­romszázötven forintos átvételi árral riogatnak, bosszanta­nak. A hirdetéseket böngészve úgy tűnik, a búzát el lehet majd adni, a legtöbb felvásárló ajánlata korrekt. De ha igazak a hírek, s a rozsnak tényleg ennyi lesz az ára... — Én inkább beszántanám, de annyi pénzért nem adnám — fakad ki Kosa László. — Mi még a búzát sem adjuk most le, betároljuk. Szerte a világban emelkednek az árak, hiszen gyenge volt a termés, azt tanácsolom mindenkinek, aki csak teheti, raktározza el a terményt. Biztosan jobban fog járni. Nézzük az órát, délután fél három, és a tarlón kibírhatat­lan a hőség. Nem látni se gó­lyát, se szöcskét, csak az em­ber bírja ezt az iszonyatos me­leget. S mi, a mezőn állók még nem is szólhatunk. Fent, a kombájn fülkéjében tán ötven fok is lehet. Keserves élet a földműves élete. Ámbár, mikor volt kényel­mes, biztonságos? I ... j A szószátyárkodás előbb-utóbb visszaüt (miként a ninja oda­vág, meg vissza — az annyát a gonosznak...). Ármány va­gy ok-e én, alattomos és sunyi árny, az ólálkodás fantomja? Önvádjaimban fürösztve pi­ronkodó arcomat, vajh, meg­tisztulhatok é, adandsz nekem feloldozást, magyarba ojtott Batman forever-nek? Kimondtam, megmondtam, elmeséltem, kiadtam, elszór­tam, hintettem, úgy tettem, mintha, pedig dehogy... Visz- szaéltem! A bizalommal! - maddal). Beszélgettünk, so­kat, sokszor, sokfélét, kerül­getve, mint macska a forrót, próbálgatva a kapcsolat főtt- kása-kohézió ragasztósát. (Hú, ebbe beleszárad a lá­bam, e sután-bután felmagzó virágszóba! A patafizikus mindenit...) Fabuláltam, mi több, a konfabuláció szivárványos délibábjába veszett ábrándos tekintetem, s most aztán meg­nézhetem magam, mikéntha foncsortalan tükörben torz fizimiskámat látnám! — Legfeljebb telefonon, ha... — biztosítod a cérnavé­kony egérutat. — Ha, legfel­A büntetés... jebb, oda(ide)csörögsz... Zö­rögsz, ha, csak, legfeljebb... De a személyes láthatás fe- gyenc-kegyelme, a rács mö­göttiek jutalma, a „beszé­lőre” bocsáttatás engedelme nem! Na, az innentől, mos­tantól nem. Az istenek sem akarják, mi­ért rugózkodnék hát én az ér­telmetlenség tartományaiba visszavezényelt örömökért? Töltöm ezért meghatáro­zatlan idejű büntetésemet. Nem ügyködök, fondorkodok, konspirálok, csak rovom a sorokat egymás alá, szövöm a megtartó hálót, amibe be- lepottyannak soványka múl­tunk semmi-emlékei. Mert­hogy, őket is én szültem egy kiképzelt, elgondolt, agya- ment szeretet-panoptikum ki­állítási darabjaiként!-nak). A kerékbe tört nyelv aprómun­kával még egyberendezhető, de az elsiklott utakért kárpót­lást senki sem ad(-hat). Futnak a nyár vonatai, száguldanak a sivatag-forró- ságú autóbuszok, beleőrül­nek a bitumen-gőzös roha­násba a „rönók”, a „porsík” (netán: a prostik is), a rozs­dás csotrogányok, az egy­máshoz zsugorító kispolsz- kik. Üres lesz tőlem, tőled, tőlünk a kánikulai hónapok szauna-sátra. A retorzió ka­tegóriája: az elvileg. Meg­utáltam az ideologizált, elto­ló elméletieskedést. A selyem simaságú megoldatlanságok hitegetését. — Ráérek, elvileg, nincs akadálya, elvileg, így lesz, úgy lesz, elvileg... Viheted, teheted a füstre, akárhová — a gyakorlat teszi a mestert, a „praktice”; engem immár semmi, királlyá pedig vég­képp nem. Ahogy eljött a délután, egyre pontosabbak lettek kö­rülöttem a készülődés moz­dulatai. Elrendeztem az asz­talomat: a papírfecnik sarko­san, a tollak-ceruzák merőle­gesen, az olló, vonalzó, radír szimmetrikusan. Víz a vázá­ba, rózsaszín virágköteg, fir­kámon üzenet, ha már nem lennék. Bár vagyok. Még igen. A dorgálás elmarad: sem­mit a lényegről, csak jelensé­gekről (mondja Sziámi-Sziá­mi Müller Péter). Utcanevek, közös ismerősök, esemény­lenyomatok bizarr egybeesé­sei, a nevetős rádöbbenés tu­domásul vétele, valami transzcendentális nyugalom, egyszersmind az elválás szo­morúsága, az önbecsapás hártyavékonyságú védőbur­ka. A csend, a mondattalan hallgatás, ez a vezeklés peni- tencája. Kitart lombhullásig (nem gyöngyvirágoktól in­dultunk!), addig bízvást. Az­tán pedig a hívó óceán-távo­lok hullámmoraja, ahogy Charlie (Tátrai Band!) bele- rekedtezi á hajnali magány ködlésébe: Ne szólj most, kérlek / Szavakkal nem tudsz hatni rám... A z idő összetör mindent / És ha túl soká vársz, elszáll... Tolul a gics- cses elérzékenyülés, szószá- tyárkodik az önítéletvégre­hajtó, a one way ticket (a re­túr-jegy abortált változata) zsebbe csússzon. Horgonyt fel! Hajózni szükséges... A büntetés-eső gyémánt- csöppjei visszahullnak rád, amíg integetsz... raezopont Magyar termék Nábrádi Lajos Y y ‘r^ adták a lapok, §—§ hogy július 11-től is- M. í. mét termel a Duna­keszi Vagongyártó és Javító Kft., a termelés újra indítá­sával 1300 embernek terem­tettek munkalehetőséget. Légkondicionált személyko­csikat gyártanak a Duna- parti településen. Budapest és Hegyeshalom közt fognak majd közlekedni ezek a va­gonok. Magyar termék kerül tehát a magyar piacra. Jó volna, ha több magyar gyár — itt mifelénk, keleten is — kapna támogatást, injekciót az újrainduláshoz. Immár a harmadik kor­mány ígéri, hogy a magyar termék és a magyar munka­erő előnyt fog élvezni a kül­földivel szemben. Az ígéret egyik és ritka példája a du­nakeszi eset. Mi a helyzet a valóságban? Az, hogy a külföldiek hasznot húznak a magyar termékek, a ma­gyar szolgáltatások, a ma­gyar munkaerő rovására, kárára. Példa erre, hogy hazánk nyugati részén a külföldiek átjárnak — számukra — ol­csó fogorvoshoz, fodrász­hoz... E keleti végeken pe­dig itt a kínai, valamint az ukrán és a román dömpin­gáru. Igaz, hogy ezek a ke­leti termékek igen olcsók, szinte mindenki által megfi­zethetők. Am ha újra indulnának, illetve ha a régi kapacitás­sal termelnének a magyar ruhagyárak, cipőgyárak, gumigyárak, akkor talán a saját dömping áruinkat ad­hatnánk olcsón. S ebben az esetben ezer meg ezer ma­gyar munkanélkülit lehetne foglalkoztatni. A mostani magyar kor­mányfő a minap megint hangoztatta, hogy a keleti szomszédainkkal szemben be kellene vezetni a vízum- kényszert. Főleg a bűnözés és a feketemunka csökken­tése végett. Nos, a kényszer bevezetése késik, bizonyára el is marad, s az olcsó feke­temunkások a szigorúbb bírság ellenére százával dolgoznak megyénkben, a honi munkanélküliek rová­sára. A Bokros-csomagból ta­lán hiányzik a hazai termé­kek és a hazai munkaerő fo­kozott védelme. | Vazelin-vagyon Szőke Judit Y^- evés olyan dolog K van, amit mi, magya- JL V. rok kifogástalanul, „abban hiba nincs” alapon tudunk megoldani. A leg­utóbbi ilyen a patikák állam- talanításának példája. Nem állítom, hogy a sokszereplős téma túl egyszerű, de amennyire az elvek tiszták voltak, oly mértékben nem volt egyetértés már a végre­hajtás módszereit illetőn sem. S akkor jött még csak a java, a végrehajtás! A mi vagyonátadó bizott­ságunk számára nem volt kétséges, hogy az önkor­mányzatokat illeti a patikák tulajdonlásának joga. Eb­béli véleményével sokáig egyedül volt. Élen jártunk ebben a szellemű döntésben még 1992-ben, majd ez év januárjában akkor is, ami­kor — a feltételek megléte mellett — 4 állami patikát magántulajdonba adtak. Fellebbezések kilói szü­lettek, viták garmada bon­takozott ki a kezdetektől. Állandó egyeztetés, „két lé­pést előre-egyet hátra” jel­lemezte a folyamatot. Az AVÜ foggal-körömmel ra­gaszkodott a vagyonhoz, a TÖOSZ is igyekezett szót kapni a vitában, a népjóléti és a belügyi tárcának is volt mondanivalója, a két leg­magasabb bírói testület egymással konkurráló ál­lásfoglalást hozott, nem be­szélve a hányadokon, ará­nyokon fennakadó önkor­mányzatokról. Az érdek-és nézeteltéré­seket nem lehetett könnyű egyensúlyban tartani úgy, hogy még a jogszerűség se szenvedjen csorbát. Három évig tartott, szerdán vége- szakadt végre a hivatali idő- és kötélhúzásnak — miközben pedig szép csen­desen, szintén spontán je­lentek meg a magánpati­kák. Igazuk volt. De nekünk, valamennyiünknek közvetve sokba került ám a vacako­lás, mert ahogy a magánpa­tikákra adták ki az en­gedélyeket, a mostohagye­rek államiak értéke—stílu­sosan szólva — vazelinként olvadt. Februári adatok szerint ötvenről húszmilli­árdra. *. Kellene már egy kis eső is... Ferter János rajza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents