Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)

1995-07-13 / 163. szám

1995. július 13., csütörtök HÁTTÉR Ha törik az élet, törik a derék A Hotel Hajléktalan • Ha lesz egy kis pénzem, azt mondom: szerbusztok! Télen-nyáron kint zúg a mosógép A szerző felvétele Szőke Judit Fehérgyarmat (KM) — Na Géza, ma jó napod lesz! — kapta fel kissé a mondat leg­végét az alacsony, láthatóan munkához szokott kezű fia­talember, miközben jókorát paskolt a disznó hátuljára. Kérdő tekintetemre össze­csippentett szemmel moso­lyogva válaszolt: átviszem a barátnője mellé. Aha — válaszoltam, mint aki egy kicsit azért ért az állattar­táshoz. A hátsó fertályban van a disznóól, mellette a trágya­domb. Lebetonozott szaka­szok követik egymást. Az utolsó ház Jóval távolabb a tenyérnyi ve­teményeskertben gyönyörű kelkáposzta, karalábé, s min­den. ami hirtelen kell a ház kö­rül. Az épülethez még köze­lebb homokozó, otthagyott já­tékokkal. A gondnoktól kap­tam a precíz információkat: 36 állat van jelenleg, a 8 kisma­laccal együtt (értékük olyan ötszázezer forint körül van), 19-et adtak le nemrég. A lakók közül többen elismerően bólo­gatnak. Valószínű, összesen nem láttak életükben egy- összegben ennyi pénzt. Ezért is kell a hátsó magas falszerű kerítés, védeni a vagyonkát, s elsősorban persze az embere­ket, az esetleges zaklatóktól, betolakodóktól. Fehérgyarmat utolsó házát, ahol az egyik szomszédban csak a kukoricák vannak, alakította át az önkor­mányzat hajléktalan szállássá. Megvettek egy régi családi házat, belül a teret több ember, akár család számára tették sze­parálná, hozzá is ragasztottak $ még egy „lakosztályt”, s egy i melléképületrészt. Az imént még a disznók körül szorgos­kodó 29 éves férfi és 22 éves felesége két gyerekkel él itt, ők óvodába járnak. A tempe­ramentumos anyuka kihasz­nálta a kicsik távollétét, s mint kiderült, a műszakváltásból adódó szabad délelőttöt — a járdán szaporán jár a forgótár­csás, ütött-kopott mosógép, kattog a centrifuga. Nem jó kötözködni — ez a válasz arra, miért élnek itt. Decemberben múlt egy éve, hogy a Hotel Hajléktalan lakói. Ha ez a le­hetőség nem lenne, csak az ut­ca maradna... Szikár monda­tokkal válaszolgat a miértekre. Dolgoznak most már mindket­ten, ő is kapott alkalmi munkát a Pappkemél, három műszak­ban, szombat-vasárnap is szü­retelnek. — Ha most nem tudunk egy kis pénzt összeszedni, soha nem megyünk el innen. Ha lesz egy kis pénzem, azt mon­dom, szerbusztok... Nyitott szálló Mert vágyaik vannak nekik is. A szobácska tiszta, a berende­zés nem is lehetne puritánabb. Egy ajtók nélküli kétajtós szekrényben épp megy a tévé, felhangosítva, hogy mosás közben valami elnyomja a disznók zaját. A családosok­nak apartman jár, úgyhogy van egy kis főzőfülke is. Min­denki önellátó, de mint kide­rül, meg-megkínálgatják egy­mást. A szálló nyitott, vendé­geket is fogadhatnak. Jönnek persze olyanok is, akiket nem szívesen látnak. Mint például a nagyapa-vigyázta két kicsi apukája is. A válófélben lévő anya menekítette ide az ötéves és a hároméves kicsit, de nem engedi ki őket az udvarra sem. Bent játszanak éppen. A Mo­nopoly kártyáit rakosgatják. Januárban kényszerültek ide. Ahol nem zavarnak, ott lenne jó — fogalmazza meg az őzgi­dák jóságával világra pillant- gató okos, tiszta vonású kisfiú. A kicsi lány le sem veszi ró­lam a szemét, nem tudja mit várhat az idegentől. A papa valamivel beszédesebb. Ok is négyen laknak a másfél szobá­ban, nem tud segíteni. Eljön néha vigyázni az unokákra, el is szokta vinni őket. A lánya meggyet szedni ment. Nem tudják meddig maradnak itt, csak reménykednek. A harmadik család tagjai nincsenek itthon, hiába kopo­gunk. Azért, ha némi bűntu­dattal is, csak belépünk. Az ágynemű az utolsó kirebbenő mozdulatokat őrzi, van egy kis rumli, mint mindenütt, ahol gyerekek is vannak. Jelenleg négy földönfutó férfi lakik a szállón. A fakó kék szemű kis- öreg nem engedi, hogy lefény­képezzem, tiltakozik a neve említése ellen ő is. Állítólag mindkét fia ismert nevű, nem akar szégyent hozni rájuk. — Rossz ember voltam — ebbe a mondatba belefér az élete. — Volt nekem házam, de a gyerekeimnek adtam. It­tam, mindig jött a pénzt, de el is ment. Leszázalékolt nyugdíjas. Néha neki-nekirugaszkodik a vallomásnak, de a következő pillanatban egy szót sem lehet kihúzni belőle. Az álmairól, arról aztán végképp nem haj­landó beszélni. Fogai közt hé­zagok, fogatlan fésű. Pedig tudna mesélni. A többiek mondják, egész életében ivott, még disznóólban is lakott, volt sitten is. Négy hónapja nagyon beteg lett, ijedtében azóta nem nyúlt a pohár után. Szociális otthonról hallani sem akar, pe­dig ott kapna rendes reggelit, ebédet. — Tudok én főzni — rántja meg sértődötten a vállát. Ezt mindenki — de milyen jósza- gúakat! — megerősíti. Körbeállnak az udvaron, csak ha kérdezek, akkor vág­nak egymás szavába: megva­gyunk itt valahogy, mert mu­száj, hát együtt. Volt, akit a kórházból cipel­tek ide, rongyrészeg volt. Má­ra sikerült felépülnie, van munkája, albérletben lakik. El-eljön meglátogatni a régi sorstársakat. Emlegetnek má­sokat is, akik visszakerültek. Tehát van út innen kifelé is. Arra egyikük sem gondol, hogy messzire menne el. Isten hírével Az önkormányzat, a városi szociális otthon a tőle telhetőt megteszi, de a közös életforma problémáit nekik, maguknak kell megoldaniuk. Nagy az igény — sajnos — a férőhely bővítésre. Jó lenne egy éjsza­kai portás is. De nem panasz­kodnak, mert tető van a fejük felett. Aki menni akar, menjen isten hírével, nem tartóztatják, de akinek egyszer megtörik az élete, nehezen egyenesedik annak a dereka. JC Dankó Mihály Y j ízumkényszer beve- 1 / zetését tervezi a kor- V mány Romániával, Ukrajnával és Kis-Jugo­szláviával szemben—mind­ezt Horn Gyula miniszterel­nök erősítette meg a napok­ban egy televíziós beszélge­tés alkalmával. Azóta ezzel kapcsolatban sokan kinyil­vánították már véleményü­ket. A pro és kontra érvek egyaránt ülnek. A Külügy­minisztériumban is kifejtet­ték például: ez évben eddig 160 ezer külföldi belépteté­sét tagadták meg, ezek 80 százaléka ukrán és román állampolgár volt. Szóba került, hogy amennyiben megszületik a döntés a bevezetésről, a magyar ellenőrzési rend­szert az Európai Unió tag­országai is megfelelőnek tartanák, s elősegítené Ma­gyarország csatlakozását a schengeni egyezményhez. A másik oldalon viszont fel kell készülni, hogy megnő a zöldhatáron az illegális for­galom, a csempészet és a feketekereskedelem. Bevallom, egyrészt szo­morú lennék, ha tényleg sor kerülne az említett vízum­rendszer bevezetésére, mert pont azoknak a határon túl élő magyaroknak nehezíte­né meg a helyzetét, akik év­tizedekig csak sóvárogtak az anyaország, az esetleges egykori szülőföld, a roko­nok után. A határok meg­nyitása fellendítette a turiz­must is, gondoljunk bele a rendszerváltás után olyan területekre, történelmi em­lékhelyekre is eljuthattunk, ahova eddig mi csak gon­dolatban. Másrészt viszont renge­teg érv szól amellett, hogy valamiképpen véget kellene vetni ennek a bűnözőbeá­ramlásnak, feketemunká­nak, a garázdaságnak. Len­ne legalább egy szűrő, amely csökkentené a nem kívánatos elemek beutazá­sát. Mi, szabolcsiak különö­sen érezzük a gondokat. Nap mint nap olvashatunk, hallhatunk betörésről, lo­pásról, esetenként gyilkos­ságról, melyet alkalmi láto­gatóink követnek el magya­rok, vagy honfitársaik el­len. Nem egyszerű eldönter ni ki is a bűnöző és ki a be­csületes, tisztességes turis­ta. Bár tény, már rég nem igaz, hogy hozzánk a szom­széd országokból üdülni, vagy pihenni jönnének. Te is akkor érsz egy liter benzint, amikor kevés van belőled... Ferter János rajza | ' : : Víz, te halálosztó Kállai János * A halált nem szokás kommentálni. Az ér­telmetlen, tragikus hirtelenségű, balesetes, vé­letlen-vétkes emberpusztu­lás ténye önmagát tolja a közérdeklődés reflektorfé­nyébe. Ilyenkor, nyáridon, mikor minden oly könnyű, még szomorítóbbak a gyász feketeségei, a visszafordít- hatalan folyamatok kímélet­len lezártságai. Tiszadobon, a napokban fürdőzés közben vízbe ful­ladt egy huszonkét eszten­dős fiatal, aki nyilvánvaló­an nem az önmegsemmisí­tés szándékával vetette ma­gát a hűsítő habokba. Elveszése a víz temetőjé­ben riadalmat keltett a gyö­nyörű kastély területén kü­lönböző formációkban tá­borozok körében. A mo- solytalan tiniarcok, a ko­moly és súlyos mondatok sejteni engedték: a filmesz­tétikai táboros. megyénkbe- li diákok felfogták az eset drasztikumát. Éppúgy, mint a frissiben hozott tilalmat, ami immár az ottlétük to­vábbi napjaira is hatályo­sait. Nem lehet megmártóz­ni, úszni, pancsikolni, mert a baj nem jár egyedül. A táborvezető és segítője — aki még mint utolsóéves főiskolás kapott mindenes, így felügyelői szerepet az együttlét hetére — nem vál­lalják a felelősséget a meg­gondolatlan mozdulatokért. A tizennyolc szálkái, káliói, nyíregyházi középiskolást — kimondva, kimondatla­nul — rájuk bízták a szülők, a küldő iskolák a kamera­forgatás, filmnézés, elem­zés kellemetes és hasznos időszakára. Az említett eset, épp szomorú egyedietlensé- ge miatt, túlmutat önma­gán. Figyelmeztet vakáció­zó tanulót, fenyeget kirán­dul tató, üdül te tő, utaztató pedagógust. Igen: ijeszt, fé­lelmeket kelt a kísérőkben, a vezetőkben. Sok a baj körülöttünk. Parabellumos, kalasnyiko- vos rémek grasszálnak útja­inkon, parkjainkban, tava- ink-folyóink fövenyét sem kihagyva. Víz, te néha-ha- lálosztó, maradj meg leg­alább te mindig-éltetőnek! Vigyázz ránk, ha már ma­gunkra, egymásra ügyelni eléggé nem tudunk... Vízumkényszer Balázs Attila fotóetíídje

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents