Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)

1995-07-01 / 153. szám

azamm TÁRLAT Iparművészek munkái M űvész házaspár tárlata nyílt meg nemrég a nyí­regyházi Városi Galériá­ban. Kecskeméthy Zsu­zsanna textiltervező és Szőke János formatervező „Tárgynak lelke” cím- zetű kiállításán az ún. használati ipar- művészeti alkotások (gyönyörű texti­lek, bútorok, egyéb lakberendezési kel­lékek) tétettek közszemlére. A leomló függönyök, bútorhuzatok, ágyborí­tók, drapériák megálmodója 1982- ben diplomázott a Magyar Iparművé­szeti Főiskolán. 1990-től szabadfog­lalkozású művész, egyedi ruhákat és lakástextileket készít. Számos kollek­tív tárlaton szerepelt és nyert el díja­kat, egyéni bemutatókon szintén lehe­tett látni alkotásait országszerte. Fér­je 1981-ben végezte el a Magyar Ipar- művészeti Főiskola ipari formatervező szakát. Ő 1986 óta „szabadúszó” ter­vezőként dolgozik; egyedi fém- és kis­bútorokat készít. A Fiatal Iparművé­szek Stúdiója és a Művelődési Minisz­térium ösztöndíját egyaránt elnyerte. A Szórakaténusz Játékpályázaton ki­emelt különdíjat kapott a szobajáték kategóriában. Nagy Tamás felvételei Napkelet • A KM hét végi melléklete Búcsúzás Zsófi nénitől „Letérdeplek, és bal könyökömre támaszkodva elkezdek festeni...” r ''«* ' * w r, f ín'í ' re > ■■'<<> ■; re > re , • » v Soltész Albert A közelmúltban megint szomorú értesí­tést vettem ki a postaládámból. 1995. má­jus 31-én 85 éves korában elhunyt özv. Bácskái Andrásné sz. Láda Zsófia, a Nép­művészet Mestere. Ahol született és élete legnagyobb részét élte, Nagyhalász község­ben helyezték örök nyugalomra június 3- án. Az ottlévők fájó szívvel vettek tőle bú­csút, hiszen ő volt ott mindenki szeretett Zsófi nénije. Ismeretségünk több évtizedes volt. Úgy kezdődött, hogy az akkori könyvtáros, Ibo­lya asszony, aki Zsófi néni nagy tisztelője volt, vagy 10 festményével és rajzával ke­resett fel a József Attila Művelődési Ház­ban, hogy nézzem meg és véleményezzem. Látszott a munkákon, hogy naív előadás­módú, de döbbenetes kifejezőerővel bíró művek. Két nap múlva már ott voltam ná­la, és a helyszínen ismerkedhettem meg több száz alkotásával, amiket többnyire temperával festett kartonra. Elképedve néz­tem a nagy termékenységet. Témáiban magában foglalta a paraszti élet minden mozzanatát és szépségét. El­bűvölt, amikor a maga ízes beszédé­vel elmondta a ké­pek születését, me­lyek végigkísérték az ő életét. Aratás, cséplés, terménybe- hordás, boronálás, szántás-vetés lovak­kal és tehenekkel, a ház körüli munka az aprójószágokkal, esküvők, temetések. Felsorolni szinte le­hetetlen. Kérdésemre, mi­kor volt ennyi ide­je, hogy ezt a renge­teg képet megfesse, így válaszolt: „Ami­kor elvégzem a na­pi munkát, megvacsorázok, előveszem a felszereléseimet, és gyerünk a festés. Ami­kor az egész falu alszik, én bemegyek a nagyszobámba — amely földes — letérde­pelek és a bal könyö­kömre támaszkodva el­kezdek festeni, meg éne­kelni, mert mindig így szoktam, szinte úgy jön­nek elő a látomásaim, mint a vízfolyás.” Az első és második ki­állítása a nagyhalászi művelődési házban volt. Soha ilyen kiállítást még nem láttam. A szomszéd községek és falvak felől özönlöttek a férfiak és asszonyok. A terem tele volt kucsmás fejekkel és fejkendős arcokkal. Mintha a templomban lettek volna. Mi, nyí­regyháziak szerveztük, rendeztük és adtuk a szí­vünkből jövő műsort. Fábián József színész zongorázott és nép­dalokat énekelt, Bory Zsolt költő verse­ket szavalt, ők már szintén nincsenek kö­zöttünk. Én pedig a megnyitóbeszédet tar­tottam. Gyönyörű ünnepély volt. Alig akartak az emberek hazamenni. Sok-sok kérdést tettek fel. A két nagyhalászi tárlata ilyen volt. 1975-ben kiál­lított a Csepel Galériában. Még ebben az évben megkapta a Nép­művészet Mestere kitüntetést, amit a parlamentben adtak át neki. En­nek örömére a nyíregyházi Me­sekert Bábszínház tagjaival és Hor­váth Vince fafa­ragó naív művész társaságában meg­látogattuk Nagy­halászban és egy felejthetetlen, gyönyörű napot töltöttünk el nála. A lakásán amatőr kisfilmet készí­tettek róla, amely a megyei és országos kis- filmek fesztiválján első díjat nyert. A Ke­let-Magyarország c. lap időről-időre figye­lemmel kísérte eredményeit. 1978-ban kiállították képeit a kecskemé­ti múzeumban. 1982-ben védőszárnyaik alá vették a 10. Sz. Bölcsőde vöröskeresz­tesei. 1984-ben szép formátumú könyv je­lent meg A naív művészet Magyarorszá­gon címmel. Szerzője Bánszky Pál a kecs­keméti Naív Múzeum igazgatója, aki a könyvet özv. Bácskái Andrásnéval kezdi. Ezután nem sokkal bekövetkezik a nem várt tragédia: Zsófi néni jobb oldala lebé­nult. 1990. januárban. 80 évesen a bakta- lórántházi kórházban találjuk őt. Beteg­ágyánál is tele volt optimizmussal és a bal­kezével erőltette a festést, sőt, írni is meg­tanult így. Még több kiállítása volt, közös és önál­ló egyaránt, Nagyhalászban és különböző községekben. Gazdag, tartalmas életével erősítette a magyar népművészetet. Mű­veit megtekinthetjük a Kecskeméti Naiv Múzeumban és több magángyűjteményben, valamint Nagyhalászban, mely községet olthatatlan vággyal szeretett és ahol őt is szeretve tisztelték. Csupa szív, csupa jó­ság volt ez a kicsi asszony, mindannyiunk Zsófi nénije, kinek példamutató élete min­dig előttünk lebeg, kinek emlékét szívünk­ben megőrizzük, mint hangját a birtokom­ban lévő hangszalag. Bácskái Andrásné (1975) Archív felvételek BAUA LÁSZLÓ : A megrokkant bükkfa Akkoriban harmincadik életévem körül ép­pen összejöttek mindenféle bajaim. Épp- csakhogy megúsztam egy súlyos betegsé­get. A munkahelyemen egyik kellemetlen­ség a másik után ért, számolnom kellett az­zal, hogy egyik napról a másikra elvesztem az állásomat. És a családi gondok: a há­zigazdánknak szemeszálkája lettünk. Más tervei voltak a lakással, amelyet tőle bérel­tünk, de rövid úton nem tehetett ki ben­nünket — védett a törvény —, hát mindent megtett, hogy megkeserítse az életünket. Érdekes: ilyenkor az ember a vasárnap­tól fél a legjobban. Hét közben lefoglal­ják a tennivalói, de ezt a napot mintha csak arra találták volna ki, hogy az ember el­töprengjen kilátástalan helyzetén, egye ma­gát miatta. Legjobb ilyenkor menekülni ha­zulról. A feleségem, fiam rokonlátogató­ba ment, én meg a szabad levegőt válasz­tottam, a kóborlás, a magányos séta oda- künn... Az talán megnyugtat egy kicsit. Hát most ott voltam, pár kilométerre a várostól, az Ung vidékének azon a festői szakaszán, a Halálvölgyben. Csak a neve ilyen riasztó, a tájék megkapóan szép. Se nem erdő, se nem pagony... Egymástól meglehetősen messze növő fák sokasága. Mind különálló, de a többivel azért vala­hogy mégis közösséget alkot. Mondják: ezek a magukba mélyedni, búslakodni lát­szó fák szinte vonzották az öngyilkosokat. Valaha gyakran vetettek alsó ágaikra kö­telet. Innen e nem mindennapi név is: Ha­lálvölgy. Mentem... Mezítláb róttam lankáit, dombjait. Eredetileg csak azért huzakod- tam le, hogy átláboljak az Ungon. De a lábujjaim közben olyan kényelmesen ki­nyújtóztak, úgy éreztem: megkönnyebbül­ten föllélegzenek... Úgy határoztam hát, nem dugom őket vissza abba a sötét, szűk börtönbe. A két félpár cipő fűzőjével össze­kötve átvetettem a vállamon, így folytat­tam sétámat. Eleinte kissé bizonytalanul lépdeltem, el- puhult talpam bizalmatlanul mustrálta a pucér földet, ahogy a rég nem látott isme­rőst méregetjük néha: ugyan ki tudja mi­lyenné változott ezek alatt az évek alatt, míg nem találkoztunk vele — de vagy a századik lépésnél már ébredezni kezdett bennem az a csodálatos érzés... Mint egy­kor gyerekkoromban, most is cipőtlenül róttam a rétet, és ujjongva fedeztem föl új­ra a mezítláb járás egyszerű szépségeit. A kamilla bársonyosan csiklandozott, az úti­lapu hűsítőén simult a talpam alá, a ka- kukukfű kicsit szúrt, de csak kicsit, olyan incselkedően — no, a bojtorján, az gorom­bább, de az sem ellenséges, csak épp olyan, mint a szókimondó ember; viszont a mo­ha: az puha, tollas párna, de ruganyos, kel­lemesen surrogó... És a napsugaraktól át­hevített kövek. Mindegyik egy kis kemen­ce, és a tüzénél a lábbujjaknak olyan jó melegedni — eléggé furcsa dolog, hiszen forró nyár eleji nap volt. És a vakondtú­rások... Pici kis göröngyeikkel izmaim min­dent atomját átmasszírozták... Mentem, mentem, s mintha lassan meg is feledkeztem volna bajaimról, mert ott vibráltak az elmémben azok a hajdani me­zítlábas gyerekek, véget nem érő játékaik­kal, a gyermekfalkák gőzkieresztő tombo- lásával... A talpammal, amely eltompult izomkötegből ismét kifinomult érzékszerv­vé változott, valahogy új vetületből vettem most birtokba minden rég ismert tisztást, minden szakadékot, minden domboldalt... ... És amikor a késő délutáni órákban visszafele baktattam, és föl kellett vennem a cipőmet, mert már nem volt messze a vá­ros, hát úgy éreztem: most nem egyszerű­en sétáltam a napsütötte mezőkön, réte­ken, talpammal végigsimogattam szülőföl­dem egy darabját. Valami nyugalom áradt szét bennem, és derű, örültem neki, hogy ilyen rosszkedvűen indult nap után így tér­hettem haza. Egy bükkfa alá ültem le fölhuzakodni. A régebbi időkben, mikor még tenniva­lóim nem kötöttek annyira a városhoz, és hetente kétszer-háromszor is bejártam ezt a tájat, sokat tanyáztam az árnyékában. Néha elgondolkodtam rajta, hogy ez a fa­óriás talán százéves is megvan, mégis mi­lyen egyenes törzsű, szabályos koronájú, büszke tartású. Annál jobban meghökken­tett, amit ezúttal tapasztaltam. Három fő ága közül kettő letörve, a törzsén hatal­mas, megszenesedett szélű üreg. Úgy lát­szik, villám sújtotta, de betonoszlopként erősnek tömörnek látszó törzsében addig is lehetett egy jókora rejtett odú, ezt hoz­ta napvilágra az istennyila. Bántott, hogy most, mikor kissé jobb kedvre hangolódtam, éppen most került Bácskái Andrásné: Aratóünnep

Next

/
Thumbnails
Contents