Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-01 / 153. szám
azamm TÁRLAT Iparművészek munkái M űvész házaspár tárlata nyílt meg nemrég a nyíregyházi Városi Galériában. Kecskeméthy Zsuzsanna textiltervező és Szőke János formatervező „Tárgynak lelke” cím- zetű kiállításán az ún. használati ipar- művészeti alkotások (gyönyörű textilek, bútorok, egyéb lakberendezési kellékek) tétettek közszemlére. A leomló függönyök, bútorhuzatok, ágyborítók, drapériák megálmodója 1982- ben diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskolán. 1990-től szabadfoglalkozású művész, egyedi ruhákat és lakástextileket készít. Számos kollektív tárlaton szerepelt és nyert el díjakat, egyéni bemutatókon szintén lehetett látni alkotásait országszerte. Férje 1981-ben végezte el a Magyar Ipar- művészeti Főiskola ipari formatervező szakát. Ő 1986 óta „szabadúszó” tervezőként dolgozik; egyedi fém- és kisbútorokat készít. A Fiatal Iparművészek Stúdiója és a Művelődési Minisztérium ösztöndíját egyaránt elnyerte. A Szórakaténusz Játékpályázaton kiemelt különdíjat kapott a szobajáték kategóriában. Nagy Tamás felvételei Napkelet • A KM hét végi melléklete Búcsúzás Zsófi nénitől „Letérdeplek, és bal könyökömre támaszkodva elkezdek festeni...” r ''«* ' * w r, f ín'í ' re > ■■'<<> ■; re > re , • » v Soltész Albert A közelmúltban megint szomorú értesítést vettem ki a postaládámból. 1995. május 31-én 85 éves korában elhunyt özv. Bácskái Andrásné sz. Láda Zsófia, a Népművészet Mestere. Ahol született és élete legnagyobb részét élte, Nagyhalász községben helyezték örök nyugalomra június 3- án. Az ottlévők fájó szívvel vettek tőle búcsút, hiszen ő volt ott mindenki szeretett Zsófi nénije. Ismeretségünk több évtizedes volt. Úgy kezdődött, hogy az akkori könyvtáros, Ibolya asszony, aki Zsófi néni nagy tisztelője volt, vagy 10 festményével és rajzával keresett fel a József Attila Művelődési Házban, hogy nézzem meg és véleményezzem. Látszott a munkákon, hogy naív előadásmódú, de döbbenetes kifejezőerővel bíró művek. Két nap múlva már ott voltam nála, és a helyszínen ismerkedhettem meg több száz alkotásával, amiket többnyire temperával festett kartonra. Elképedve néztem a nagy termékenységet. Témáiban magában foglalta a paraszti élet minden mozzanatát és szépségét. Elbűvölt, amikor a maga ízes beszédével elmondta a képek születését, melyek végigkísérték az ő életét. Aratás, cséplés, terménybe- hordás, boronálás, szántás-vetés lovakkal és tehenekkel, a ház körüli munka az aprójószágokkal, esküvők, temetések. Felsorolni szinte lehetetlen. Kérdésemre, mikor volt ennyi ideje, hogy ezt a rengeteg képet megfesse, így válaszolt: „Amikor elvégzem a napi munkát, megvacsorázok, előveszem a felszereléseimet, és gyerünk a festés. Amikor az egész falu alszik, én bemegyek a nagyszobámba — amely földes — letérdepelek és a bal könyökömre támaszkodva elkezdek festeni, meg énekelni, mert mindig így szoktam, szinte úgy jönnek elő a látomásaim, mint a vízfolyás.” Az első és második kiállítása a nagyhalászi művelődési házban volt. Soha ilyen kiállítást még nem láttam. A szomszéd községek és falvak felől özönlöttek a férfiak és asszonyok. A terem tele volt kucsmás fejekkel és fejkendős arcokkal. Mintha a templomban lettek volna. Mi, nyíregyháziak szerveztük, rendeztük és adtuk a szívünkből jövő műsort. Fábián József színész zongorázott és népdalokat énekelt, Bory Zsolt költő verseket szavalt, ők már szintén nincsenek közöttünk. Én pedig a megnyitóbeszédet tartottam. Gyönyörű ünnepély volt. Alig akartak az emberek hazamenni. Sok-sok kérdést tettek fel. A két nagyhalászi tárlata ilyen volt. 1975-ben kiállított a Csepel Galériában. Még ebben az évben megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést, amit a parlamentben adtak át neki. Ennek örömére a nyíregyházi Mesekert Bábszínház tagjaival és Horváth Vince fafaragó naív művész társaságában meglátogattuk Nagyhalászban és egy felejthetetlen, gyönyörű napot töltöttünk el nála. A lakásán amatőr kisfilmet készítettek róla, amely a megyei és országos kis- filmek fesztiválján első díjat nyert. A Kelet-Magyarország c. lap időről-időre figyelemmel kísérte eredményeit. 1978-ban kiállították képeit a kecskeméti múzeumban. 1982-ben védőszárnyaik alá vették a 10. Sz. Bölcsőde vöröskeresztesei. 1984-ben szép formátumú könyv jelent meg A naív művészet Magyarországon címmel. Szerzője Bánszky Pál a kecskeméti Naív Múzeum igazgatója, aki a könyvet özv. Bácskái Andrásnéval kezdi. Ezután nem sokkal bekövetkezik a nem várt tragédia: Zsófi néni jobb oldala lebénult. 1990. januárban. 80 évesen a bakta- lórántházi kórházban találjuk őt. Betegágyánál is tele volt optimizmussal és a balkezével erőltette a festést, sőt, írni is megtanult így. Még több kiállítása volt, közös és önálló egyaránt, Nagyhalászban és különböző községekben. Gazdag, tartalmas életével erősítette a magyar népművészetet. Műveit megtekinthetjük a Kecskeméti Naiv Múzeumban és több magángyűjteményben, valamint Nagyhalászban, mely községet olthatatlan vággyal szeretett és ahol őt is szeretve tisztelték. Csupa szív, csupa jóság volt ez a kicsi asszony, mindannyiunk Zsófi nénije, kinek példamutató élete mindig előttünk lebeg, kinek emlékét szívünkben megőrizzük, mint hangját a birtokomban lévő hangszalag. Bácskái Andrásné (1975) Archív felvételek BAUA LÁSZLÓ : A megrokkant bükkfa Akkoriban harmincadik életévem körül éppen összejöttek mindenféle bajaim. Épp- csakhogy megúsztam egy súlyos betegséget. A munkahelyemen egyik kellemetlenség a másik után ért, számolnom kellett azzal, hogy egyik napról a másikra elvesztem az állásomat. És a családi gondok: a házigazdánknak szemeszálkája lettünk. Más tervei voltak a lakással, amelyet tőle béreltünk, de rövid úton nem tehetett ki bennünket — védett a törvény —, hát mindent megtett, hogy megkeserítse az életünket. Érdekes: ilyenkor az ember a vasárnaptól fél a legjobban. Hét közben lefoglalják a tennivalói, de ezt a napot mintha csak arra találták volna ki, hogy az ember eltöprengjen kilátástalan helyzetén, egye magát miatta. Legjobb ilyenkor menekülni hazulról. A feleségem, fiam rokonlátogatóba ment, én meg a szabad levegőt választottam, a kóborlás, a magányos séta oda- künn... Az talán megnyugtat egy kicsit. Hát most ott voltam, pár kilométerre a várostól, az Ung vidékének azon a festői szakaszán, a Halálvölgyben. Csak a neve ilyen riasztó, a tájék megkapóan szép. Se nem erdő, se nem pagony... Egymástól meglehetősen messze növő fák sokasága. Mind különálló, de a többivel azért valahogy mégis közösséget alkot. Mondják: ezek a magukba mélyedni, búslakodni látszó fák szinte vonzották az öngyilkosokat. Valaha gyakran vetettek alsó ágaikra kötelet. Innen e nem mindennapi név is: Halálvölgy. Mentem... Mezítláb róttam lankáit, dombjait. Eredetileg csak azért huzakod- tam le, hogy átláboljak az Ungon. De a lábujjaim közben olyan kényelmesen kinyújtóztak, úgy éreztem: megkönnyebbülten föllélegzenek... Úgy határoztam hát, nem dugom őket vissza abba a sötét, szűk börtönbe. A két félpár cipő fűzőjével összekötve átvetettem a vállamon, így folytattam sétámat. Eleinte kissé bizonytalanul lépdeltem, el- puhult talpam bizalmatlanul mustrálta a pucér földet, ahogy a rég nem látott ismerőst méregetjük néha: ugyan ki tudja milyenné változott ezek alatt az évek alatt, míg nem találkoztunk vele — de vagy a századik lépésnél már ébredezni kezdett bennem az a csodálatos érzés... Mint egykor gyerekkoromban, most is cipőtlenül róttam a rétet, és ujjongva fedeztem föl újra a mezítláb járás egyszerű szépségeit. A kamilla bársonyosan csiklandozott, az útilapu hűsítőén simult a talpam alá, a ka- kukukfű kicsit szúrt, de csak kicsit, olyan incselkedően — no, a bojtorján, az gorombább, de az sem ellenséges, csak épp olyan, mint a szókimondó ember; viszont a moha: az puha, tollas párna, de ruganyos, kellemesen surrogó... És a napsugaraktól áthevített kövek. Mindegyik egy kis kemence, és a tüzénél a lábbujjaknak olyan jó melegedni — eléggé furcsa dolog, hiszen forró nyár eleji nap volt. És a vakondtúrások... Pici kis göröngyeikkel izmaim mindent atomját átmasszírozták... Mentem, mentem, s mintha lassan meg is feledkeztem volna bajaimról, mert ott vibráltak az elmémben azok a hajdani mezítlábas gyerekek, véget nem érő játékaikkal, a gyermekfalkák gőzkieresztő tombo- lásával... A talpammal, amely eltompult izomkötegből ismét kifinomult érzékszervvé változott, valahogy új vetületből vettem most birtokba minden rég ismert tisztást, minden szakadékot, minden domboldalt... ... És amikor a késő délutáni órákban visszafele baktattam, és föl kellett vennem a cipőmet, mert már nem volt messze a város, hát úgy éreztem: most nem egyszerűen sétáltam a napsütötte mezőkön, réteken, talpammal végigsimogattam szülőföldem egy darabját. Valami nyugalom áradt szét bennem, és derű, örültem neki, hogy ilyen rosszkedvűen indult nap után így térhettem haza. Egy bükkfa alá ültem le fölhuzakodni. A régebbi időkben, mikor még tennivalóim nem kötöttek annyira a városhoz, és hetente kétszer-háromszor is bejártam ezt a tájat, sokat tanyáztam az árnyékában. Néha elgondolkodtam rajta, hogy ez a faóriás talán százéves is megvan, mégis milyen egyenes törzsű, szabályos koronájú, büszke tartású. Annál jobban meghökkentett, amit ezúttal tapasztaltam. Három fő ága közül kettő letörve, a törzsén hatalmas, megszenesedett szélű üreg. Úgy látszik, villám sújtotta, de betonoszlopként erősnek tömörnek látszó törzsében addig is lehetett egy jókora rejtett odú, ezt hozta napvilágra az istennyila. Bántott, hogy most, mikor kissé jobb kedvre hangolódtam, éppen most került Bácskái Andrásné: Aratóünnep
