Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-06 / 131. szám
1995 junius 6., kedd HATTER A diákmeló és a Meló-Diák Egyre több fiatal kényszerül arra, hogy munkával keresse meg a zsebpénzt Orémus Kálmán ■>»eMMM46<4«6WOWCW4'}MO'»»«40MC>X46 Nyíregyháza (KM) — Elmúltak már azok az idők, amikor a vállalatok tárt karokkal várták azokat a diákokat, akik nyáron dolgozni akartak. Annál inkább, mert e vállalatok nagy része már nem is létezik. Pedig a mai gazdasági helyzet még az olyanokat is rákényszeríti a nyári munkavállalásra, akiknek korábban ez eszükbe sem jutott. A tandíj bevezetése után pedig nyilván még többen kerülnek ilyen helyzetbe. Az idénymunkák iránti igényeket persze szinte lehetetlen felmérni. Bár elvben a munkáltatónak a középiskolások esetében ki kell kérni a tanintézmény engedélyét egy e célból hitelesített formanyomtatványon, erre ritkán kerül sor. Majdnem mindenki — Az osztályomban csaknem mindenki vállalt tavaly nyáron munkát — mondja Mező Gyu- láné, a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázum osztályfőnöki munkaközösségének vezetője. — Azt tapasztaltam, hogy elsősorban azok a tanulók próbálnak nyáron pénzt keresni, akiknek szülei fizikai dolgozók. Gern Zsuzsanna gimnáziumi tanuló azt állítja, hogy szinte általános a középiskolások között a hosszabb-rövi- debb ideig tartó nyári munka- vállalás. Ő egy kárpátaljai gyerekeket fogadó táborban vállal majd gyermekfelügyeletet. Barátnőjével, Takács Ildikóval együtt dolgozni fog egy büfében is az atlétikai EB alatt. Véleményük szerint ez a rendezvény különben is sok Vajon közülük hányán találnak munkát a nyáron? munkalehetőséget nyújt majd a diákoknak. Barna Péter főiskolai hallgató eddig még minden nyáron dolgozott. Most szeretné folytatni ezt a hagyományt, mert szülei nem tudják segíteni. A fentiekből kiderül, hogy a legtöbb diák maga próbál valamilyen idényjellegű munkához jutni. Pedig vannak ennek szervezett keretei is. A Meló-Diák Vállalkozás- szervező Szövetkezet, illetve ennek nyíregyházi csoportja kifejezetten arra szakosodott, hogy nyári, időszakos munka- lehetőséget közvetítsen a diákok számára. Egy-egy idényben öt-hatszáz diáknak tudnak segítséget nyújtani, de az érdeklődés egyre nő, a jelentkezők mintegy felét kénytelenek elküldeni. Naponta százan A Meló-Diák szerződést köt a cégekkel, melyben kikötik az alkalmazandó létszámot, a fizetési feltételeket. A diákok leggyakrabban csomagolást, anyagmozgatást végeznek. Legnagyobb partnerük az EKO Kft., ahol nyaranta napi átlagban ötven-száz diák dolgozik, de sok üdítőital-palackozó vállalat is igénybe veszi a diákok munkáját, sokan pedig a földmérésnél tevékenykednek. Az idei szerződések aláírására két hét múlva kerül sor, a tárgyalások azonban biztatóak. Vannak persze alkalmi, rendszertelen elfoglaltságot jelentő megbízások is. Ilyen például a szórólapok, reklám- és csomagküldő katalógusok terjesztése. Ezekkel darabonként esetleg huszonöt forintot is meg lehet keresni, ami figyelembe véve az időráfordítást, már egyáltalán nem rossz pénz. Természetesen az iroda szolgáltatásait csak a tagok vehetik igénybe. A tagság feltétele, hogy a jelentkező tizenhat évesnél idősebb legyen és valamelyik tanintézmény nappali tagozatán tanuljon. Belépéskor mindenki ezer forint vagyoni hozzájárulást fizet, amit kilépés esetén visszakap. A félreértések elkerülése végett csak akkor vesznek fel valakit a tagok közzé, ha már konkrét munkát tudnak neki ajánlani. Elek Emil felvétele Persze, korántsem könnyű a Meló-Diák dolga és nem csupán az egyre gyérülő munkalehetőségek miatt. A bevételekből kell ugyanis finanszírozniuk a hét munkatárs bérét, valamint a rezsiköltségeket. A tanárképző főiskolán kaptak egy aprócska helyiséget, amit már régóta kinőttek. — Sajnos, a várostól sem kapunk megfelelő támogatást — panaszolja Tóth Tamás, a szövetkezet nyíregyházi elnöke. — Az rendben van, hogy ugyanolyan járulékokat kell fizetnünk, mint a többi vállalkozásnak, ám az már túlzás, hogy még iparűzési adót is kivetettek ránk. Más vidéki városokban működő irodáink esetében ettől mindenütt eltekintettek. Igénylik a diákok Pedig olyan szolgáltatást nyújtanak, melyre egyre nagyobb szükség van. A munkáltatók is igénylik, de a diákok még inkább. És a városnak is érdeke, hogy az egyre nehezebb helyzetbe kerülő tanulók becsületes munkával juthassanak jövedelemhez.-» j éha úgy elfárad ben- l\l nem a szeretet, hogy x V leül, s kezét fáradtan ölébe ejti. Botár maga elé meredt, mintha a lábujjait nézné, mintha nézne, nézhetne még valamit. De csak Szamosi arcát látta, elkerekedett szemét, a felismerés döbbenetét. „Látszanifog. Megfog látszani rajtam. Az ember nem tehet büntetlenül semmit. Hogy irigylem azt, aki igen!” Négy napja őgyelgett a posta körül, talán nem is tudta, mit akar. Talán szerette volna, ha rászól, rákiabál valaki: mit akar itt?, talán örül, ha elzavarják. „Kiabál és én még a tartásdíjat sem tudom kifizetni neki. Azt kiabálja, mit akarsz itt, és örül, hogy elzavarhat. Hét hónapja nem láttam a gyerekeimet. Mennyit felejt hét hónap alatt két ilyen kicsi gyerek?" Ahogy szaporodtak a nemek, úgy vesztette el apránként a reményt, hogy valaha is alkalmazzák. Már elvállalt volna bármit, de kinek kell egy képesítés nélküli tanár, akinek valaha versei jelentek meg? „Elvégzek én, kérem, mindent. Nem, kérem, nincs lakásom, otthagytam a gyerekeimnek, albérletben lakom. Nem, kérem, a megaláztatás már nem fáj, csak nem tudok aludni, és remeg a kezem.” A postára bement egy öregember, Botár az ablakhoz lépett, belesett. Öt, hat, Botár, a rabló számolta együtt a pénztárossal az ötezreseket. Lehajtotta a fejét, elfordult. Az ajtó felé indult, ahol az öregnek az utcára kellett lépnie. „Nem, Dóra, nem ülhetsz fel a körhintára. Ne sírjál, Dani. Fussunk egyet inkább, meglátod, nem érnek bennünket utol a könnyeid. Csak engem. Csak én fogok sírni egy este úgy hét hónap múlva, ha eszembe jut utolsó találkozásunk. Apának nem volt száz forintja sem.” A sarokig követte az öreget, befordultak, ott nekidőlt a ház falának, izzadt, zihálva lélegzett. Amikor elnéptelenedett az utca, és csak az öreg távolodó hátát látta, futni kezdett. „Meséket írtam nektek, amiken sírtatok és nevettetek, így megríkattátok és jókedvre derítettétek anyát is meg engem. Meleg volt a szoba, és fényárban úszott, és hatalmasnak éreztem magam, olyannak, aki ezt mindig biztosítani tudja majd nektek.” Autó, nyüzsgés, számítógépek. Hány éves?, negyven- kettő. Kocsija van? Nincs. Telefonja? Nincs. Majd értesítjük. Botár csak áll, beleolvad az üvegfalba, áttetsző. Észre sem veszik, amikor végül megrázza magát és elmegy. „Amíg azt hittem, Isten nem szeret engem, dühös voltam és féltem. Igazságtalannak éreztem, és harcoltam ellene. De már tudom, hogy Istennek mindegy, szeret vagy sem és beletörődtem. Azt hiszem, így születnek a szerzetesek. Vagy a gyilkosok.” Kinyújtott két kezével szaladt neki az öregnek, hátulról, csakis hátulról, arca így nincs, szeme így nincs. Az öreg rögtön fölbukott. De Botár kezdett nyüszíteni, miközben a zsebeiben turkált, ügyetlenül, reszkető kézzel, s az ő feje remegett úgy, mint még az előbb is az öregé. „Ha olyan a világ, amilyenné tesszük, akkor nekem nincs közöm hozzá. Megmenteni is képtelen vagyok, az voltam a sajátomat is. Először csak a vasárnapok maradnak el. Végül aztán a karácsonyok is." Építkezésen dolgozott, feketén, nem bírta el a talicskát. Ügynökösködni kezdett, kidobták. Gyorsabban összecsap a hullám a fuldokló feje fölött, ha kapálózik. Ha látni akarja a gyerekeit. Ha dolgozni akar, a munkájáért pénzt, és élni akar belőle. „A versek szakadtak belém először, mint víz alatti rönkbe a horog. Nagy áradás kell ahhoz, hogy láthatóvá legyek, felszínre hozzanak. Nagy áradás, nagy düh. Az éhenhalás ehhez nem elég." Meg kellett fordítani az öreget, nem tudott a belső zsebébe nyúlni. Az görcsösen védekezett, tágra nyílt szeme a másik szemébe mélyedt. De Botár csak az ujjaira figyelt, tépte, karmolta, szakította az ócska kabátot. Amikor végül sikerült az ötezreseket előráncigálnia, egy elszakadt. Otthagyta, futásnak eredt. „Miféle őrület kellett ahhoz, hogy megtegyem? Ismertem én a mélységet — voltak érzelmeim, voltak gondolataim. Ezért tettem? Ezért nem tettem?" A műanyagüzemben napi tizenkét órát dolgozott, hengerelt, büdös volt és meleg, végre, nyugodott meg, és a gépek ritmusára zakatolt benne az öröm, végre, munkám van. „Találkozunk, Dóra. Találkozunk, Dani.” Csak a hónap végén közölte vele a káefté tulajdonosa, hogy nincs pénz, nem tud fizetni, csődbe ment a cég.-y-k otár, kiáltotta az öreg, i-c hangja zokogásba ful- JLß ladt, Botár, neked adom a pénzt. Botár megdermedt, visszafordult: Szamosi bácsi?, vidd csak, fiam, neked bizonyára jobban kell, és akkor Botár visszament hozzá, leült mellé, ölébe vette az öreg fejét, először csak ült összeszorított szemmel, összeszorított szájjal, aztán végre eleredtek a könnyei, az öreg meg számolta őket, hogy lássa, igazak-e: ez értem, ez érte, ez a gyerekeiért, ez érted, ez értünk. Huzavona Kováts Dénes A vagyon gyakran kavar vitát és indulatokat, különösen, ha átadásáról van szó. így van ez nemcsak a magánügyekben, de vállalatok, szervezetek között is. Napjaink egyik vihara hosszabb előzményekre nyúlik vissza, s most kicsúcsosodott: Nyíregyháza és térsége vízművagyo- nával kapcsolatban. Megszületett a jogerős ítélet, melynek értelmében a Tiszamenti Vízmű Rt. köteles átadni a térség víziközmű vagyonát az érintett önkormányzatoknak, de ennek az rt. vezetése annak ellenére nem tett eleget, hogy kinyilvánította: tiszteletben tartja a törvényeket. Természetesen sok mindennel lehet magyarázni a késlekedést, de bizonyára önös szándékok is húzódnak mögötte. Olyannyira élessé vált a helyzet, hogy az átadás határidejének napján a vezérigazgató fegyvereskutyás őrző-védő kft.-t bízott meg a telepek védelmével — gyakorlatilag a cégtől kilépett, s az új tulajdonoshoz munkavállalóként belépni szándékozó dolgozókkal szemben. Ez a lépés veszélybe sodorhatta volna 150 ezer lakos vízellátását. Nyilvánvalóan nem kellemes a bíróság döntése a részvénytársaság szempontjából, hiszen jelentős vagyon működtetéséről van szó, ennek elvesztése érzékenyen érintheti akár a vezetők további sorsát is, ezért a mindenáron való küzdelem. A mérleg másik serpenyőjében az önkormányzatok és a lakosság érdekei állnak. A vízművagyon ön- kormányzati tulajdona, s — közvetve — működtetése jelentős beleszólási, ellenőrzési lehetőséget ad, amire korábban gyakorlatilag nem volt mód. Mivel a vízszolgáltatás biztosítása az önkormányzatok kötelessége, a tulajdonosi szemlélet, az érdekérvényesítés jelentős előnyökkel járhat. Ha csak annyit nyer a megkapott vagyonnal a lakosság, hogy nem olyan mértékben emelkedik a víz ára, mint eddig, vagy ha jobban jut fejlesztésre, már megérte a vagyonvita. Költözködés Ferter János rajza Romiiffiiitá »mW*****»«» * * ill Tőlünk vett milliók Kállai János A nyíregyházi tanárképző főiskola létszám- és bérkeretkorlátozó kényszereit már tudattuk olvasóinkkal. A bérpénzből 15 milliócskát már elvontak, a 66 millió 34 ezerforintnyi csökkentés pedig az 1996. év ismert meglepetése. Ez összesenben: több, mint nyolcvanmillió. Mivel a BGYTKF költségvetésifenntartású intézmény, a tőle elszippantott summa megyénk sohasem tömött zsebéből, a közösből vétetik ki. Mi, a halmozott és rövid távon behozhatatlan hátrányokkal küszködő térség sokat veszítünk a „boton”. Többet, mint elsőre hihetnénk. Madách-parafrázis- sal: ami másnak silány szám, nékünk egy világ. Az értelmesedés, a művelődés, a pedagógusképzés, a tudományos kutatások, a szellemi műhelyek egyszeriben összezsugorodott univerzuma. A kamaszkorát még alig túllépett pedagógusképző főiskola olyan, lassú degradáció elé néző birodalom, ahová egy éven belül új dolgozót nem tudnak felvenni, legyen bármennyire új a feladat. Lelassul a mobilizáció más vonatkozásban is. Ha most közben arra villan az agyunk: oktatáspolitikai, koncepcionális feladat a felsőoktatásba bekerülő tanulók számarányának emelése, nos, akkor egyre inkább elbizonytalanodunk. Kevesebb oktatóval, segéderővel több és több hallgatót ellátni? Mintha egymást kioltó szándékok munkálnának, nemdebár? Jó, tételezzük fel, hogy a megkarcsúso- dott, elnyolcvanmilliótlaní- tott kollektítva vállalja a nagyobb terheket. Legyen! De azt már senki sem állíthatja, hogy a szívós munkával elért jó oktatási színvonal a pénzleemelések ellenére tartható lesz. Félreértés ne essék: ez korántsem monetáris ügy! Dehogy! Ugyanúgy nem az, mint ahogyan az oktatási szféra racionalizálását sem lehet a ráfordítás és a „kész termék", a megfogható eredmény relációjában elvégezni. Pedig: mintha valami ilyesminek lennénk mostanában tanúi. Nem gondolják? ÍÍÍ k I ®lk * 1 i I *§jll-----------------------------------------------------------------T i - I'
