Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-30 / 152. szám
1995. június 30., péntek CSUPA ÉRDEKES Korfu, a varázslatos sziget Ausztria felől érkeztünk, át az udinei Alpokon • A magyarokban a nyár végi Alföldet, az aszott gabonatarlókat idézi Balogh Géza Mindig így képzeltem el Korfut: ülök egy hűs teraszon, az asztalon mogyoró, pisztácia, a kezemben pedig egy jéghideg sör. Kis házikónk mint valami fecskefészek függ a meredek hegyoldalon, lábam előtt a sziget, a tenger, s a távoli albán hegyek. A valószínűtlenül kék tengeren hófehér vitorlások, a lankákon pedig roskadásig megrakott narancs-, füge-, s citromfák. És persze virág, meg virág mindenütt. Valami elmondhatatlanul buja illatba burkolózik a sziget, és ekkor feltűnik az égen egy hatalmas utasszállító. A farkán piros, fehér, zöld jelzés, egy magyar repülő. A főváros, Kerkyra felé tart, s már ereszkedik is, kint vannak a fékszámyak. Nem telik el öt perc, újabb gép közeleg, Norvégiából hozza az utasokat. Máskor, a hidegebb hónapokban a kerkyrai repülőtér a világ egyik legcsendesebb helye, de ilyenkor, nyáron elképzelhetetlenül nagy a forgalma. Korfu, a varázslatos sziget igazi turistaparadicsom. Ma hajnalban érkeztem a nyíregyházi Yellow Tours jóvoltából, tegnap ilyenkor még valahol az olasz csizmaszár közepe táján buszoztunk. Ancona, Pescara, Foggia..., erre már ritkán téved a magyar. Letáboroz valahol Rimini táján, vagy pedig a túlsó oldalt, Genoa, Róma, Nápoly környékén portyázik. Az adriai oldalon azonban nemcsak a magyarok, de a más nemzet fiai is csak ritkán tűnnek fel, pláne, ha elhagyjuk a garganoi félszigetet. Nem csoda, istentelenül messze vannak már innen az európai főutak, s maga a vidék is eléggé szürke, sivár. Mást se látni, csak olaj-, meg olajfát. Igaz, nagyon szépen gondozottak e gyümölcsösök, s ide- ig-óráig még el is gyönyörködik az ember a göcsörtös, évszázados fákban, de mikor már a századik kilométert is megtette, és még mindig olaj-, meg olajfa... Ausztria felől érkeztünk, át az udinei Alpokon. Félelmetes a kontraszt, s persze a technika. Ezer kilométerrel feljebb — ami egy jó busznak legfeljebb tizenkét-tizennégy óra — még harsogóan zöld volt a rét, hó födte a csúcsokat, itt lent pedig már szaharai szél fúj, perzsel a nap és érezni a tenger sós illatát. A garganoi félsziget után megint a tenger mellé kanyarodik az autópálya. Balra, két- háromszáz méterre a végtelen víztükör, jobbra pedig a majd olyan széles olajfások. Száz- kétszázméterenként szabályos kőfalak. Az eke nyomán újból meg újból előbukkanó ölnyi kődarabokat hordják egyenes csíkokba a gazdák, hiszen értelmetlen volna kivinni a mű- úthoz, s elszállítani őket. Különben is hová szállítanák? Hiszen szikla szikladarab hátán az egész Puglia tartományban. Felfoghatatlan, honnan került ide ez a rengeteg kő, hiszen nem hogy hegyet, de még dombot is csak elvétve látni. A tenger viszont fenséges. És az úthálózat is. A térképeink szerint Foggia után megszűnik az autópálya, a valóságban viszont csupán annyi történik, hogy a kétszer kétsávos pályát elválasztó széles csík kicsit összébb szűkül. És az addig elmaradhatatlan útitárs, a folyton virágzó leánder lassacskán elmaradozik, s mindinkább elfoglalja helyét egy furcsa, zabra emlékeztető növény. Csodálkozunk, hiszen ez a vidék azért mégsem annyira szegény, hogy az autópályák mentét is zabbal vessék be és később igazunk is lesz. Dehogy is takarmánynövény az, egérzab a neve, s úgy nő ott, mint nálunk az elvadult parkokat szegélyező egérárpa. Viszont gyönyörű, s az eleimélázó magyarokban a nyár végi Alföldünket, az aszott ga- bónatarlókat idézi. Aratás után csendes már a magyar Alföld is, legfeljebb egy-egy magányos gólyát, eltévedt varjút, pacsirtát láthat az ember, itt viszont semmit. Nemcsak itt, Pugliában, de Patrasz, a nyüzsgő görög kikötő A szerző felvételei egész Olaszországban! Lent járunk már a csizma sarkán, de eddig mindössze két szarkát, s egy idetévedt sirályt láttunk. Most érti meg az ember, miért olyan népszerű hazánk az olasz vadászok között. Egy- egy rendesebb őzbak, szarvasbika persze tisztes összegbe kerül, de elnézve a mind gyakrabban feltűnő tengerparti villákat az olaszoknak, legalábbis egy részüknek van mit a tejbe aprítaniuk. Ezek a déli villák is megérdemelnek néhány mondatot. Az egyik legjelentősebb délolasz várost, Barit elhagyván eltünedeznek az olajfaerdők, s a magányos olajfák is, tíz-tizenöt kilométerenként azonban kis üdülőtelepek tűnnek elő, kivétel nélkül fehérre festett, pálmafás, úszómedencés villákkal. Ám e villáknak az égvilágon semmi közük nincs az eddig látott olasz nyaralókhoz. Akár Tunéziában is lehetnének. Az arab építészet furcsa, lágy vonalai és a délutáni forróság mozdulatlansága. Nem úgy Brindisi! Közeledik Korfu Virág és virág mindenütt Az olasz Adria egyik legfontosabb kikötővárosába úgy este hét óra tájon érünk. Nálunk ilyenkor már otthon szi- esztázik majd minden ember, itt viszont az utcán mindenki. Maga a város egyébként egészen biztos, hogy nem fog felkerülni Európa legfontosabb műemlék települései közé, a nyüzsgése viszont lenyűgöző. A kopott, Sztálinvárost idéző település szűk utcái a kikötő előtt azonban hirtelen kiszélesednek, s mielőtt felocsúdnánk, máris a hatalmas tengerjáró hajók mellett járunk. Annyira váratlan, átmenet nélküli a találkozás, hogy nem is igen hisszük: megérkeztünk. Vége a több mint kétezer kilométeres buszozásnak..., már csak egy éjszakai tengeri út áll előttünk Korfuig, majd aztán egy kétnapos pihenő után még egy nap Patraszig, aztán vissza Brindisibe. Téblábolunk a nagy hajók között, s eltűnődünk. Hát minden út Brindisibe vezet, mint a híres Via Appia Antica? Amit pineák, ciprusok, mérföldkövek és ókori falmaradványok öveznek? Ami a legrégebbi római kereskedelmi és hadiút, amit még Krisztus előtt 312- ben építettek...? A Rómától Capuán át Brin- disiig vezető hadiútból azonban mi semmit se látunk..., ám megtaláljuk végre a mi hajónkat, a Lauránát. Még az útitársak, — ők pedig igazi világutazók, hiszen ismert idegen- forgalmi irodák vezetői — szeme is kikerekedik, s lelke is megnyugszik: jöhet bármekkora vihar, ez a hajó kibírja. Könnyű nekik, de mit tegyen az, aki a személyautóban is tengeribeteg...!? Rúgjon be, vagy vegyen be egy szem Dédalont — szól a javaslat. Többedmagammal én az utóbbit választom, s elfoglalván úgy kilenc körül a kajütö- met rohanván igyekszem elfogyasztani a vacsorát. Mielőtt elindul a hajó, hátha elalszunk, hátha sikerül megelőznünk a ránk váró megpróbáltatásokat. A menetrend szerint éjjel tizenegykor kell indulni a velencei székhelyű Adriatica Hajózási Társaság tengerjárójának, de már lassan éjfél, s még mindig semmi. Békésen olvasgatom a magyar szent korona tatárjáráskori kálváriájáról szóló könyvet, mikor berúgja az ajtót hálótársam, a Turizmus szerkesztője: Elhagyjuk lassan a kikötőt... nem akarod megnézni!? Ugrat, gondolom először, de mikor felérek a fedélzetre, kénytelen vagyok hinni neki. S kénytelen vagyok beismerni, hogy az égvilágon semmi bajom. Brindisi fényeit már alig látni, a lábam alatt pedig szilárd a talaj. Erős, mégis valami felfoghatatlanul lágy, puha szél fúj, fent telihold ragyog, káprázatosán szép ezüsthíd köt bennünket össze a parttal. Eltűnnek lassan a parti fények, s nem látni mást, csak a kivilágított fedélzetet, s azt a hihetetlenül hosszú, messzire világító ezüsthidat. Hogy nálunk miért nincs soha ilyen holdfény..., már rég meglőttem volna azt a titokzatos vadkant! — suttogja megbabonázva a szombathelyi Agroto- urist két vezetője, Antoni Zsolt, s Attila. Karády László, a Turizmus szerkesztője, s az utazási irodák vezetői, szakemberei is itt vannak mind fenn a fedélzeten, csak éppen lehetetlen rájuk találni. A Laurana ugyanis akkora, mint egy futballpálya, több mint százhúsz méter hosszú, és van vagy nyolc emelete. Az Adriatica tulajdona, ők, s az Inter Prisma utazási iroda vendégei vagyunk mindannyian... Pontosabban csak mi, magyarok, alig negyvenen, de a hajón jó félezren vagyunk. Zömmel amerikai középiskolások. Hajnali ötkor köt majd ki a Laurana, ideje hát nyugovóra térni. Beprogramozom magamban a biológiai órát — jó- néhányszor bevált már, mikor nincs kéznél a csörgő vekker —, s láss csodát, másodpercre pontosan ébredek. Kinézek az ablakon, már szép fényes a tenger, s a távolban halvány- szürke párába burkolózott szigetek. Loholok fel a fedélzetre, már majd mindenki talpon. Nyugatra néznek, hiszen ott van Korfu, a varázslatos sziget. Amit én — ki tudja miért? — mindig egy aprócska földdarabnak képzeltem el, most meg azt látom..., pontosabban nem is látom a végét. Ami nem is csoda, hiszen több mint félszáz kilométer hosszú, s a legnagyobb szélessége is meghaladja a huszonöt kilométert. Balra az albán partok az irdatlanul magas, kopár hegyeivel, a másik oldalt pedig hamarosan feltűnik két öreg vár. Az már Kerkyra, a velenceiek alapította főváros. Csendes még most a kikötő. Némi pezsgést csak a Laura- nából kiözönlő utasok hoznak, aztán újból lelassul az élet. Kigördül a hajó gyomrából a Kisalföld Volán busza, megindulunk Peramába, a fővárostól mintegy tíz kilométerre lévő tengerparti üdülőfaluba, ahol lesz két nyugodt napunk, éjszakánk. A hajó persze meg> tovább Patraszba, az egyik legjelentősebb görög kikötővárosba, hiszen a Laurana ingajáratban közlekedik Brindisi és Patrasz között. Egy nap és éjszaka oda, ugyanannyi visz- sza. A délelőtt már a tengerben talál valamennyiünket. A strand azonban mintha csak Magyarországon lenne, alig hallunk mást az anyanyelvűnkön kívül. Korfut egyre inkább felfedezik a honfitársaink, a repülőút alig egy óra, s az árak is elfogadhatóak. Egy adag pizza négyszáz, egy bőséges húsos tál öt-hatszáz, egy doboz sör nyolcvan-száz forint. Semmivel se drágább, mint mondjuk Tihany, vagy Balatonfüred. A víz ilyenkor, június derekán húsz-huszonkét fokos, s a keleti parton száz méterenként egy-egy jól felszerelt strand. Mehetnénk a nyugati oldalra is, hiszen az igazi, romantikus falvakat ott találni, csak ott nagy, komor sziklafalak tornyosodnak, szinte lehetetlen a fürdés. Márpedig Korfura főleg napozni, fürödni jön az ember. És gyönyörködni a végtelenül buja növényvilágban. Fáj is a szívünk, mikor búcsúzni kényszerülünk. És fogadkozunk: egyszer ide még visszatérünk. Lehetőleg a nyárelőn, amikor virágözön borítja Korfut.
