Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-06 / 106. szám
ÉS _________________________ 1995- MÁJUS 6., SZOMBAT Reményt adó dallamok Bemutató előtt a magyar zenés színház új, sikergyanús musical-je Kállai János Színpadkép. Romos, széthullott épület, egy kastély belső tere; valahol Magyarországon, vagy akárhol, szerte a szőnyegbombázások és sztalinorgonák rémségeitől porig alázott Európa bármely tájékán. Az időtlenség és 1945 tavasza lebegő koordinátái között. Tökéletességig hiteles kulisszák, díszletek, a „deszkákon” a szereplők. Még néhány csöndbe fulladt pillanat, utolsó és halk rendezői szótöredékek, jelenet indul. Házkutató fegyveresek faggatják az öreg művészt, keresnek valamit, valakiket; hiénamosollyal kérdezősködnek a „törvény és a rend” nevében. Kizökkent világban játsszák a hatalmat, hogy aztán díl- gavégezetlen távoztukkal dalt fakasszanak az apatikus komponista szívében: a remény, a megmaradás esélyének feltüremlő akkordjait. Hátborzongatóan gyönyörű dallamív, könnycsordítóan emberi az üzenet... A Fővárosi Operett Színházban elkezdődött az utolsó próbák egyike, a felkészülés utolsó etapjá- ba lépett a Valahol Európában című új magyar musical, pontosabban életre hívóinak fanatikus elkötelezettségű, hátrálást nem ismerő csapata. A médiumok már beharangozták a produkciót, s igencsak közeli a premier dátuma: május 9. Nevezetes, az emberiség történelméből immár kitörölhetetlen napra emlékezünk a ránk köszöntő évfordulón. Fél évszázada ért véget a második világháború, „állt le” a sokmilliós áldozatot felemésztő, emberdaráló gépezet, omlott össze a Fel- hőkakukkvár...A pusztulás törmelékpiramisai fölött még gomolygó füstködök fölé beröppent a hószín szárnyú Béke, de megjelenésével talán még kiáltóbb hiányok sikolyai erősödtek fel: az eltűntekért, a fedél és család nélkül kallódó gyerekekért, a kitaszítottakért, a helyüket nem találó meg- alázottakért és megszomorítottakért. És akkor, szinte mindjárt az életre esz- mélés után, akadt egy kiváló filmrendező, Radványi Géza, aki képekbe álmodta a kimondhatatlant: 1948. január 1-jén mutatták be a magyar kinematográfia világhírűvé lett alkotását, a Valahol Európá- ban-t. Csaknem öt évtizeddel később aztán néhányan szövetkeztek valami, elsőre szinte kegyeletsértésnek tűnő dologra: a moziklasszikus musical adaptációjának elkészítésére. A zenés darab szövegkönyvíró triójának egyik tagja, Böhm György telefonhívására a honi jazz jelese, Dés László — aki aztán csodálatos, a lélek legmélyről eredő inspirációira hallgatva megalkotta a teljes opuszt — azonnal igent mondott: vállalta az alkotásfolyamat döbbenetesen szűk terminusait, a körvonalazott lehetőségekre építkezés bizonytalanságait. A biankómunkát. A Valahol Európában sikerre szövetkezett csapata Színházi felvétel Mostanra a magyar zenés színház legfrissebb csodája a kiteljesedés előtti utolsó óráiba érkezett. A próbák is mint . ez a mustrának szánt néhány jelenet — inkább csak a számtalanszor végigcsinált mozdulatok, dialógusok és monológok, dalok és kórusok, nüanszokig kimunkált részletek megerősítései. — A készültség — fogalmazta meg Szi- netár Miklós művészeti vezető — kilencvenszázalékos. De — tette hozzá — azt már kimondhatjuk: mű született, a szó legiga- zabb értelmében. A musical historikus ihletésű, de aktuális dolgokról mesél, a legmagasabb művészet kifejezőeszközeivel. Az Egy szerelem három éjszakája óta nemigen teremtődött ilyen produkció. Azt is elsőrangú szerzők jegyezték, a mostani alkotógárda sem akárkikből verbuválódott. Nekik köszönhető, hogy ez a darab valami nagyon fontosról szól, a művészetek olykor reménytelennek tűnő helyzetéről, s arról, hogy az ellehetetlenülés körülményei között is meg kell maradniuk. Mert a művész — ha valóban az! — nem tehet mást, mint hogy igaz alkotásokban mutatja meg, ami a világban van. Dés László ezt cselekedte, amikor „valódi” zenét komponált. Igaz rá nézve Hans Sachs megállapítása: a költő az, akinek sok, sohasem hallott dal van a szívében. Nos, a mi szerzőnk közülük való, csakúgy, mint a dalszövegek poétája, Nemes István. A színre vitelhez — sok-sok mellőzhetetlen közreműködő és segítő mellett — persze szükségeltetett egy mindent és mindenkit egybefogó, a szerteágazó folyamatokat irányító parancsnok, egy rendező. Horváth Péter személyében — aki színész, író, rendező, pedagógus, s még tudj Isten, ki minden — aztán megtaláltatott. — Kipattant a semmiből — mosolyog Szinetár —, profi, egyszeriben kiderült,, hogy az. Parancsnoknak is. Tud az emberekkel bánni, szeretettel, társként, megértéssel és tapintattal, ha kell apásan simogatva kér, ha szükséges tanárosan oktat, utasít. Láthattuk a bő fél órában, amíg dolgozott a negyvenkét gyerekkel, a lábadozó Hau- mann Pétert „helyettesítő” Kulka Jánossal, a három, főiskolásból hirtelen színésszé érett szereplővel: Buch Tiborral, Tunyogi Bernadett- tel és Kiss Zoltánnal. A sajtót megtisztelt mustrapróba utáni beszélgetés sok meglepetése között az egyik legkedvesebb Haumann beóvatoskodása volt — fogván Kulka segítő kezét. A lábát fájlaló művészt nem hagyta cserben fanyar- kás humora: — Látják, milyen jóban vagyunk? — hangzott a belépője. Aztán megszívlelendő gondolatokat mondott a mű újjászületéséről. — Az ember a premier előtt tele van izgalommal. Engem sürget az idő, mert a betegeskedésem miatt kiestem a próbafolyamatból. Úgy érzem: lehet, hogy nem is a díszbemutatón fog bennem „tetőzni” a darab. Siettettem magamat. Persze, nem köny- nyű, mint ahogy az sem, amire vállalkoztunk. Érzelmileg sem. Nyomasztó, ha az ember viszontlátja gyermekkora tragikus élményeit. Nagy feladat megközelíteni Somlay Artúr egykori szerepfomálását. Ezt csak elszántsággal, szeretettel lehet. Úgy, mint ahogy elődeink tették. Lepusztult országban, a pénztelenség közepette mívelték a csodát. A filmklasszikus figyelmeztet: szeretni kell a bajokból kilábalni kívánó embert, reményt adni az újrakezdésre. Szavakkal, gesztusokkal, a zene felemelő és enyhülést ajándékozó erejével. Harasztosi Pál illusztrációja na. Ottani magyaroknak néztek bennünket, ez később ki is derült, s úgy gondolták, minek hallgassák a siránkozásainkat. Nem tudom ma sem pontosan meghatározni: mi volt a szemükben. Lenézés, szánalom, mélységes közöny? Lehet, hogy mindegyik. Ilyenek lennénk? — kérdeztük egymástól. Aztán a véletlen úgy hozta, ismét találkoztunk a magyar busz utasaival. De akkor már érdeklődőbbeknek mutatkoztak.-k Elromlott ugyanis a busz, nem tudtak továbbmenni, jó lenne, ha segítenénk, volt hát az érdeklődés oka. Vajon tényleg csak a bajban érdeklődünk egymás iránt? Egyszer a Földközi-tenger egyik strandján úszkálva magyar szóra lettem figyelmet. Vajon kik ők? Honnan jöttek? Csak innen Ausztriából, válaszolta kérdésemre a középkorú hölgy és mint egy igazi sellő, némaságba, közönybe burkolózott. Nem volt kíváncsi rám én vajon hol élő magyar vagyok. Talán azt hitte éhenkórász, vendégmunkáért kolduló magyar lehetek, s jobb lesz távol maradni tőlem. De az is meglehet, egy ősrégi illúziót kergetünk vagy melengetünk, amit a génjeinkben hordunk, miszerint önmagában a közös nyelv automatikusan mindenesetben rokonná, testvérré, vagy legalább baráttá tehet bennünket. Meglehet minden nép így van ezzel, senki sem elégedett a honfitársaival való kapcsolatával. Arra gondolok egy angolnak nem nagy szenzáció, ha valahol találkozik egy másik angollal, hisz a világ szinte minden pontján ismerősen cseng az angol szó, amit a modern kor latinjának is neveznek. De a magyar nyelv nem a modern kor latinja. Ha egy távoli országban ismerős magyar szót hallunk, nekünk másképpen dobog a szívünk, mint a világjáró és mindenütt otthon lévő angoloknak. Mi belső késztetést érzünk, hogy megszólítsuk a velünk azonos nyelven beszélőt, aki meglehet a szomszédvárosunkból való vagy éppen a világ tizenöt vagy húszezer kilométerre lévő országától. Jó lenne, ha legalább köszöntenénk, megismernénk egymást, mert a világ nagy nyelvi sivatagjában olyan lehet az elejtett magyar szó, mint egy csepp víz az oázisban. Ha szomjasak vagyunk rá, mert azok vagyunk, miért nem oltjuk a szomjunkat? A szavak attól kezdenek élni, hogy kimondjuk azokat. S az élő szó élő kapcsolatot teremthet. De a ki nem mondott szavak az élet helyett az elmúlást, a konok némaságot erősítik a lélekben. S ettől a lélek igen-igen gyenge lesz. MÚZSA Magyar József Törölhetetlen Csőröcskédhez, ha emeled a kupicát: madárka, madárka — mosolyogsz s én ámulok szótlanul: hogy lehet inni így! S ha eszel — nevetsz. Adogatod számba a falatokat s mondod: — egyél, kicsi uram. S ha írok, mérgem, dühöm, fájdalmam írom, de Te szemtelenül váltamra hajolsz s kérded: — ihletben van az úr? Igen, fájok s ihletben vagyok miattad. Arcomon a láz örök. — Emléked: ujjad nyomata törölhetetlen rólam. Kállai János Arcom arcodhoz barázdált frontvonal arcom a szenvedésé övezve ezüst-koszorúval gúnytépte lövészárkaiban halott rózsáim tetemével kirángatták gyökerüket is... szorított száj tekinteted kalandozik az érintés villanyütései megbizsergetik táncos tagjaidat pillák rebbenése a mosoly ígéretéig lelkedet megismerni sohasem fogom zizzenő szünet pupillád ékköve fordulatlan félprofil felszikrázó vaku-fényességben enyém Cezanne rajzai
