Kelet-Magyarország, 1995. május (52. évfolyam, 102-127. szám)
1995-05-20 / 118. szám
1995• MÁJUS 20., SZOMBAT Kádár Márta 'v>'< # 9 A <5^',! Magyarország újkori történelmének egyik legjelentősebb eseménye a földosztás. Évezredes földéhség nyert akkor kielégítést. Igazságot szolgáltatva a földműves parasztságnak. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 17-én adta ki a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról szóló rendeletét. E rendelet értelmében teljes egészében elkobozták a föld nagyságára való tekintet nélkül a hazaárulók, a nyilas, nemzeti szocialista és más fasiszta vezetők, a Volksbund-ta- gok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait. Kisajátították az ezer katasztrális holdat meghaladó nagybirtokokat. Az ennél kisebb földtulajdon esetén kárpótlás kilátásba helyezésével elrendelték az úgynevezett úri birtokok száz, a paraszti birtokok kétszáz hold feletti részének elvételét. Földet a gazdasági cselédek, a mezőgazdasági munkások és a törpebirtokosok igényelhettek. Aki átélte ezeket a napokat, máig emlékszik a földosztás felemelő pillanataira, meg a kisebb-nagyobb visszásságaira. Aki nem élt akkor, az is tudhatja filmekből, könyvekből, színpadi feldolgozásokból mindezt. S aki kíváncsi a hiteles dokumentumokra, a korabeli feljegyzésekre, iratokra, fényképekre, újságcikkekre, most megtekintheti a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban a Földosztás 1945 című június végéig nyitva tartó kiállítását. Itt tudtuk meg, hogy a földreform során 5,6 millió kataszteri holdat, az ország területének 35 százalékát sajátították ki. S e terület hatvan százalékát magánszemélyeknek ki is osztották. (A többi minta- és kísérleti tangazdaság, valamint községi és szövetkezeti tulajdonba került.) Korabeli adat szerint 642 342 földbirtokosa lett ekkor az országnak. Igaz, többnyire csak törpebirtokon gazdálkodhattak, hiszen a földreformrendelet a juttatás mértékét három és tizenöt hold között szabályozta. Ám az igénylő több volt, mint a kiEgy korabeli fotó osztható föld. S az országos átlag alig haladta meg az öt holdat. Ahol elegendő nagybirtok állt az igénylők rendelkezésére, mint a Dunántúlon, minden konfliktus nélkül zajlott a földosztás. Az Alföldön azonban, ahol több volt az igénylő, mint a föld, nem riadtak visz- sza a kisajátítás alól mentesített birtokrészek kiosztásától sem. A javaslatokat — az elkobzásra és a kiosztásra — a nincstelen szegényparasztokból álló földigénylő bizottságok hozták. Ezt a megyei földbirtokrendező tanácsoknak kellett jóváhagyniuk. Az irányítás központja pedig az Országos Földbirtokrendező Tanács volt. A Földművelésügyi Minisztérium élén ekkor a kommunista Nagy Imre állt, ő nevezte ki a nagyhatalmú megyei és járási biztosokat (többségük Györffy- kollégista volt), akik aktívan közreműködtek a fölbirtokrendező szervek és a földiMTl-felvétel génylő bizottságok megalakításánál. Emlékezetes az 1946 elején országszerte hangoztatott jelmondat: Földet vissza nem adunk! A Kommunista Párt kezdeményezésére ugyanis országos mozgalom bontakozott ki. A jogtalanul igénybe vett földek új gazdái a visszavételtől tartva tüntetéseket szerveztek. A megoldást az 1946. május 3-án született törvénycikk hozta meg, lezárta a földreformot, a földigénylést, és az új tulajdonosnál hagyott minden földet, amelyet 1946 előtt (akár a jogszabály ellenére) osztottak ki. Éppen ötven esztendeje annak, hogy megtörtént a földosztás. Élnek még napjainkban tanúi, aktív résztvevői az eseményeknek, akik részt vettek az első karó leverésénél, akik megtették az első kapavágásokat. Nekik adományozott emlékplakettet a kiállítás apropójából dr. Lakos László földművelésügyi miniszter. Földet kapott a magyar paraszt A gazdasági cselédek, a mezőgazdasági munkások igényelhettek Balázs Attila illusztrációja — Arra nem emlékszek. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még mindig folyton ideges vagy? — Éz az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak... — Érzékeny voltál. És önös... akarom mondani önző. — Önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt, mikor visszamentem a házba. A nádas mellett meztelenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba, és nem engedted, hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy, van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre. — Akkor most hozzád megyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-pince előtt. Útközben mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két féldeci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékeztetem, hogy hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyvespolc előtt áll meg pár pillanatra, aztán vetkőzni kezd és a heverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan sovány. Na, gyere hozzám. Egyetlen szó nélkül kényszerít magára. Képtelen vagyok nem emlékezni tizenöt évvel ezelőtti nagy sóhajaira, nyög- décseléseire, elfojtott suttogásaira. Most szótlan, ügyes, látszik az öröm az arcán. Hátamra kulcsolja a karját, aztán a homlokához kap és nevet. Félóra múlva feláll, és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magával viszi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül az íróasztalhoz, kézbe vesz egy papírdarabot. — Áldott légy... nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicség- ből. — Honnan? — Ez egy vidék Somogybán. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit olvasni akartál, az a sirató asszonyok egyik éneke. — Olvasd! —- Áldott légy hatalmas isten, hogy ezen halottnak itt, megelégléd kínjait, s hogy miután dúlt lelkében oly nagy volt a sötét, életének is kioltod lobogó szövétnekét. — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahova. — Jó. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni. Másnap elmehettem volna a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüstszürke Buickba, és az utat magyaráztam volna egy városszéli kiskocsma faasztaláig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre könyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullott volna, ahogy öreg házak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. És természetesen hozzám, ne a szállodába. Aztán... pontosan tudom, hogy a sajnálkozáson kívül semmi mást nem éreztem volna iránta. De nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Biztos vagyok benne, ez nem sikerül. Továbbéltem valamit egy ajándékba kapott napon, és a kudarc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim is csillagéveim között helyrebillent. A hétköznapok rendje szerint. Mert a naptári évek néha színesre pingált, olykor kopott, töredezett kilométerkövei az úton bal- lagdálónak esetleg jelez valamit, a csillagévek már csak az utána poroszkálónak. Egy szökőnappal öregebb lettem. I 13 MÚZSA Kiss Benedek: Elégtétel Az alattomos rángás szád szögletében penge — kaszabolja kaján arcodat, a gyáván-ravaszt, hol dülledező vérszem posztot, mintha őrszem fakabát alatt. Néni elégtételt így kap az áldozat: mosolyogni tud a tokját metsző késen, bár az aztán, tudja, mellének szalad. — Nos, így-valahogy vagyunk veled, szépem! Nagy Tamás felvétele Szepesi Attila: Citeraszó Kihúnyó népdalok, szlovákok, szerbek, magyarok. hamvasak, napsugarasak, tavaszi táncra szomjasak. Pipacspirosak, búzakék- szirmúak, hollófeketék. Pánsípon, dorombon, citerán zengtek a tűnt idő után. Fecskeköszöntő népdalok, boldogok, boldogtalanok. Zöldek, mint futó vadvizek, havasigyopár-ezüstösek, tücsökcirippel kiveszők, kormosak és örvendezők. Török és cigány népdalok, emléktelen jászok, kunok. Román pásztorok éneke, olasz halászdal, görög rege. Csillag fényénél kihunyó Küküllő-menti furulyaszó. Mongol marinhur, finn kantele, koboz, tambura víg üteme. haitik: a hang átlélekül ezer nyelven, egyetlenül, angyalszárnyakkal tündérkedik látnok-dadogás, fecskecsivit, s beléhasít borongva, késve e világvégi, vak csörömpölésbe.
